„Hátha”

– Létezik-e már? még? ez az alapos és elegáns dialógus? 

– A reneszánsz korszakát is megalapozó elegáns és alapos dialógusok, a honi reneszánsz kivételével, soha nem jöttek létre Magyarországon. Tehát megmaradtak az anarchikus disputák. Valakinek mindig igaza van, vagy szeretné, ha az lenne. Unalmas világ ez az ország, unalmas, mint minden ostobaság.

– Komolyan gondoltátok mindannyian, szerkesztők, hogy az egyetem nevű rezervátumból át lehet navigálni „a városát szerető polgár” szívébe?

– Persze, borzasztóan lelkesek voltunk, úgy gondoltuk, az egész majd akklimatizálódik a városban. Egy ideig úgy reméltük, hogy majd mindent megtesznek értünk.

– Kicsodák?

– Egyfelől, ugye, a hatalmasságok. Úgy gondoltuk, hogy a város része lesz a lap ezekkel a törekvésekkel. A régi és az új párbeszéde! Gyönyörű igény. Boldog voltam a gondolattól. Akkoriban újra megjelent a Szent István Porter sör. Én pedig úgy gondoltam, majd olyan lehet a világ, hogy a régi demokratikus dolgokat, mint a Szent István Porter sör, mindet újra elő lehet majd venni. Szóval arra számítottunk, hogy a réginek az új helyét kell majd megvitatni, mert abban a kivételes pillanatban ez rajtunk múlik. Ez volt az álmunk.

– A „régi” demokratikus dolgok közé tartozott a polgár is?

– A polgárnak arra a konzervatív liberalizmusára gondolok, amiről Nádas Péter a Világló részletekben a saját őseiről beszél, és többszáz oldalon keresztül magyarázza egyik ősének a beszédét. Ilyesmi volt az álom. A hazai polgárság létét amúgy Márai Sándor találta ki, elég jól.

Nem gondolnám, mint a forradalmárok, hogy mindent meg tudok oldani. Hanem inkább belekapaszkodnék a múltba, ahogyan Roger Scruton az angol telefonfülkékbe. Ebben az országban azonban majdnem minden el van rontva. Újra kellene kezdeni, elölről. De akkor ez nem látszott még, vagy hát mi nem láttuk előre.

– Amikor az egyetemen Antall József ellen tüntettek, akkor te konzervatív voltál?

– Nem, nem, valójában sosem voltam konzervatív, de a vágy az határozottan megvolt, hogy ne legyünk olyanok, mint Lenin, aki majd mindent megold önerőből, ha végre rá kerül a sor. Mi úgy gondoltuk, hogy meg fogjuk beszélni ezeket a dolgokat. Minden dolgot megbeszélünk. Csak hát nem beszéltük meg, amint később kiderült; utólag pedig már mindenki okos.

– Volt biztató jele annak, hogy egy ilyen dialógus lehetséges lesz? Mi akadályozta meg?

– Az akadályozta meg, amikor az SZDSZ azt mondta Viktornak, hogy kösse meg a nyakkendőjét jobban, mert így ő csak egy büdös paraszt vidékről. Ott mindennek vége lett. Azok, akik beszélgethettek volna másokkal, inkább kioktatták azokat, akik különböztek tőlük.

– A saját békéscsabai családi múltadból találtál valamit ehhez az eszményhez? 

– A szüleim nem politizáltak, hanem panaszkodtak. Apám családja a háború előtt gazdagabb paraszti család volt, a földjük nagy részét szerencsére csak bérelték, de így is kicsontozták őket a kommunisták; nem maradt semmijük. Ezután a Békés megyei pártbizottságon lett autószerelő belőle. Annyira közel volt a hatalomhoz, hogy soha nem bántották. Anyám édesapja pedig rendőrfőhadnagy volt, amikor kinevelte az újakat, azonnal elbocsátották; ezután szolid alkoholizmusban halódott, amíg le nem esett egy cseresznyefáról. A szüleim hetednapi adventisták voltak mindketten. Ott, a gyülekezetben volt bizonyos demokratikus hangulat, de én nem onnan hoztam. Talán a gimnáziumból. Az jó érzés volt, a tanárok valahogy úgy élték meg a tanítást, hogy belőlük már nem lehet semmi más, belőlünk viszont akármi.

– Te is hittél abban, hogy belőled akármi lehet?

– Nagyon! Hiszen ezt mondták mindenkinek. Nem kezeltek le bennünket, a buták és az okosok ugyanazt a biztatást hallották. Igen, hittem benne, hogy akármi lehetek! Az egész lutheránus iskolarendszert Melanchthon találta ki, aki nagy humanista volt; ez az ő gondolata. És akkor persze az ember próbál ennek megfelelni, és előfordul, elég gyakran, hogy nem sikerül. Viszont legalább jó volt az indulás.

– Amikor egyetemre kerültél, számítottál rá, hogy az MSZMP majd megszólít? Mit gondoltál, hogyan válaszolsz?

– Én csak azt akartam, hogy hagyjanak békén, csinálhassam a dolgomat. Megfogadtam, hogy be akarok jutni az egyetemre, de az biztos, hogy párttag nem leszek. Ebben biztos voltam. Aztán, mire odáig jutottunk, addigra ez már nem volt komoly kérdés, már vissza kellett kérdezni, hogy – végeredményben – melyik pártra is tetszenek gondolni.

– Több interjúban elmondtad, hogy egyetemi irodalomkutatói pályát akartál. Vagyis disztingvált, szabatos szövegű egyetemi ember akartál lenni. Nem voltak kételyeid?

– Akkoriban még nem indultam el az önismeret útján. Úgy gondoltam, hogy tudós leszek, és jókora könyvet fogok írni a magyar reformáció nyelvéről. Meg is írták ezeket a könyveket, de nem én írtam meg, a Balassi költészetének utóéletéről szóló könyvem sem ilyen. Szépen lassan kiderült, olyanok a körülmények, hogy azok tudnak csak rendesen dolgozni, akik úgy gondolták, hogy sikerül beékelődniük a külső hatalom és a diákok közé, és majd valahogy kezelik a helyzetet. Hát, megpróbálták, de nem kezelték. Nem hiszem, hogy bárki felkészülhetett volna erre, ami történt.

Szerintem senki nem látott előre semmit. Lehet, hogy Antall értette, talán ez a (…) Viktor vagy az a (…) Gyurcsány is értette, mi fog történni, de rajtuk kívül nem sokan; mind sodródtunk.

– Az 1990-es években kialakult a Pompeji környezetében egy deKON-világ. Közelről szemügyre vett szövegek, új beszédmód. Ez akkor nagy eredménynek látszott.

– A deKON számomra az alaposan megvitatott nyelviséget jelenti. Olyan bonyolult eljárásrend tehát, amely oly módon nyúl utánam, hogy előrevisz. A deKON nagy élmény volt. Odorics Ferenctől sokat tanultam: ő akkor tényleg iskolateremtő professzor volt. Nagyon együtt voltunk: Kovács Sándor, Kiss Attila Atilla, Hárs Endre, Hódosy Annamária, Odorics Ferenc. Csodálatos évek voltak. Mindenki úgy érezte, hogy van ez az elrontott akadémiai nyelv az irodalom ismeretére, és mi ezt kifordítjuk a sarkaiból. Legalábbis beoltjuk egy kicsit a dekonstrukcióval, ami nem szereti az egységes jelentéstulajdonítást. Aztán lassan rá kellett jönnöm, hogy éppen csak beoltottuk valamennyire, a fősodor ettől még ment a saját feje után.

– A deKONnak volt köze az irodalmi íráshoz is?

– Eléggé ott voltunk mindenütt, a tatai JAK-táborba is jártunk, és hát ott még a fecsegésnek is volt értelme. A próbálkozások azonban sorra megbuktak, hamar látni lehetett, hogy a kollégáink, barátaink ezt nem akarják. Közrejátszott az is, hogy hatalmi szövegek is voltak, Odorics Feri eléggé szerette a póvert, ordított, kinyilvánított, és ezt még a barátaink is elutasították. Én valamivel rokonszenvesebb lehetettem, de arra is azt mondták, nehogy már ez a mocskos vidéki banda megmondja, merre hány méter. A tatai JAK-tábor legjelentősebb fiatalkori élményem volt, de a hatalom még ott is kinyilvánította magát.

– A hatalom?

– Nem feltétlenül a politikai hatalomra gondolok. Sokféle hatalom van, nagyon sokféle. A barátnőm filmet készül forgatni erről; elárulom, de letagadom, hogy mondtam, a film arról szól, hogy a nagypapájának volt egy malma Szentesen, és a malom mellé egy kis házikóba beköltözött egy ember. Ez az ember korábban hadifogoly volt, 1956-ban is szerepet játszott, agyonverték, megsüketült, üldözte a hatalom, aztán mégis visszatért. Onnan, a malom mellől elkezdett kifelé terjeszkedni, és a nagypapáékat szépen lassan kiszorította egy panelba. Ezért mondom: sokféle hatalom van, ez is mekkora üldözött volt 1956 után, és mégiscsak kifúrta a helyéről a nagypapit.

– A deKON az irodalmi kinyilatkoztatások nyelvét is megpróbálta lebontani. Szerinted sikerült?

– Amikor próbáltuk a kritikában kiterjeszteni a dekonstrukciót, szépen lassan szembe találkoztunk Kulcsár Szabó Ernővel és körével. Nem volt gonosz ember, de merő erőszak volt az egész, ahogy a saját előfeltevései alapján elmondta, mi az igazság. Amikor a híres Kék könyvét megírta, nagy elővigyázatlanul kritikát írtam róla a Holmiban. Radnóti Sándorék örültek, én pedig rendesen kaptam a fejemre sokaktól. Ez nagy tanulság volt; sok ’bátor’ dolgot csináltam, ami aztán, persze, nem építette a karrieremet, de ez az egyik legfontosabb hülyeség volt közöttük. Eközben persze a fiát, Kulcsár-Szabó Zoltánt nagyon tisztelem és szeretem.

– Beszéljünk a regényíró Szilasi Lászlóról! Kicsoda Kanetti Norbert? 

– Kanetti Norbert nagyon derék ember volt, de mára, sajnos, ereje teljében elhalálozott szegény. Mindig szeretettel emlékezem rá. Szükségem volt rá mint a magam regényfigurájára, mert akkora volt a hasadás a szépíró és az irodalomkutató között, hogy ki kellett találnom magam helyett egy másik alakot. Ez először Kanetti Norbert volt sokáig, még a Szentek hárfájában is megjelent, de onnantól én már íróként azonos lettem önmagammal. Amikor Németh Gáborral megírtuk a Kész regényt, akkor Kanettit felváltotta Poletti Lénárt. Ő már kicsit közelebb állt hozzám. Ez így követte az önismeret alakulását. Poletti egyébként lehet, hogy visszatér a Kész regény második kötetében, ha Németh Gábor is elkészül végre a maga részével.

– Azért, én úgy látom, ama Pompeji fülszövegből két módszer is megjelenik a regényeidben. A történetek dialógusa több kötetedre is jellemző: az Amíg másokkal voltunk vagy a Tavaszi hadjárat történetei egymásra felelnek.

– Ha már a valóságban nincs, legalább a kitalációkban legyen, nem? Hátha visszahat.

– És a régi korok kiegészíthető, töredékes tökéletességében is hiszel még, ha jól olvasom a Tavaszi hadjáratot.

– Igen, tényleg újra kellene kezdeni. Mostanában a történelmi regények, akárcsak a csudálatos Thaly Kálmán kurucvers-hamisítványai, túlnyomórészt erről szólnak.

– Csakhogy Thaly a kuruc vitézi korról ábrándozott a romantikus 19. században, a Tavaszi hadjárat viszont alig érinti a 48-as szabadságharcot, szinte ki is marad a regényből. Miért?

– Darvasival egy időben együtt jártunk Törökszentmiklósra, akkoriban írta a Virágzabálókat, a nagyregényét, amelyiknek egy része az árvíz idején játszódik. Egyszer azt mondta, figyelj, az lesz, hogy az árvíz majd elmarad! Elhagyom a könyvből. Igen, én ezt így szerettem volna megcsinálni, ezért nincsen benne a Tavaszi hadjáratban a háború. Tudtam, hogy mindenki arra készül, és a regényben is minden a szabadságharcból nő ki, de mégsem arról szól. Azt Jókai elmondta már jobban; elolvastam az összes regényét. Őt felkérték, hogy teremtse meg a szabadságharc legendáit és kultuszát. Én ebbe már nem akartam beleártani magam százötven évvel később. Nekem a magyarság újrafogalmazása volt a célom, de nem a nemzettel kapcsolatos elméletekkel. Ez már nem megy: a nemzeteszme lejárt, nem csinál már semmit. Hanem tényleg csupa praktikus szempontokból akartam újrafogalmazni a magyarságot, hogy magunkra ismerjünk. A kötet tervezője jól megcsinálta a Tavaszi hadjárat borítóját: egy nagy zöld fa, alatta ott kardoznak, de ez teljesen mellékes, mert mindenki mással foglalkozik. Szeretnek, esznek-isznak, élnek valahogyan, kinéznek valahogy, és ezt a világot a magyar nyelv – a nyelv fejti meg.

– Ha neked is megjelenne Petőfi, mint Karinthynak a Pilvaxban, akkor ezt értené?

– Ha megjelenne Petőfi, akkor, először is innánk egyet, bár lehet, hogy mégsem, mert a bordalai ellenére ő maga alig ivott alkoholt. Nagyon nagy költőnek tartom. Sőt, a prózáját még nagyobbnak! Az úti levelekben van egy mondat, amit akár példának is hozhatnék az országot praktikusan leíró prózára. Ezt írja Petőfi Debrecenről: „Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét ollyan városban proclamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „A ki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.”

– Azt mondod, hogy a nemzetet a hétköznapi közös élmények jellemzik, mint az evés-ivás és a szerelem? A katonadal-világú nemzetnarratívák mind hamisak?

– Láttam egyszer egy magyar patológust (az angliai) Londonban. Feküdt az ágyon, mellette három üveg magyar, magyar fehérbor – kettőt már kiivott. Magyar, magyar, magyar katonanótákat hallgatott. Nem gondolnám, hogy a hazavágyásnak ez a módja hamis lenne. Én is hazavágyok, akár Thaly Kálmán.

– Több regényedben is a kívül rekedt vagy hazájukat elhagyott emberek identitását vizsgálod. Személyes ennek a témának a feszültsége?

– A mintám, mesterem és barátom Ötvös Péter gyönyörű könyve: Az otthon elhagyása, félelem és reménység. (Bp., Kossuth, 2021.). Olyan vagyok, mint az ő hősei. Csupa termékeny feszültség.

– Úgy értettem: sosem akartál elköltözni?

– Honnan? A magyar nyelvből? Közhelyes, és már sokszor elmondtam, de én tényleg elolvastam Márai összes emlékiratát; az mégiscsak másfél méter. Negyvennyolc évig élt itthon, aztán ugyanennyit odakint, amíg fejbe nem lőtte magát. Nem volt semmije, csak minden reggel beleolvasott a Bibliájába, és volt nála egy Arany-kötet. Nem akarta elveszíteni a nyelvet, ezen aggódott.

Az első kötetben azt írja, úgy érzi magát Nyugat-Európában, mint egy magányos pikulás a Metropolitanben. Alig-alig hallatszik a hangja. Hős volt, az amerikai elnököktől kapott levelet, hogy befogadják, „teljesítsd ki életművedet!”, ez állt benne, bár kicsit gyanús, hogy ezt Márai maga írta bele, nem Nixon. Én ezt nem akarom csinálni. Bele vagyok ebbe a nyelvbe nőve örökre.

– Szerinted van olyan autonóm szabadság, amelyben az embernek a nyelv a birtoka, és közben meg semmije sincs? A harmadik híd című regényed hajléktalanjai például autonómok? Farkasok dala-szerűen szabadok?

– Én úgy gondolom, hogy senki nem szabad. Csak a nyelveddel lehetsz azonos, valamennyire azonos, az alapos vizsgálataid után. Ennyiben elérhető az autonómia. De aztán elmúlik, te meg kezdheted elölről.

– Ezek az identitáskérdések visszajárnak hozzád, gyakrabban is, mint azokhoz, akik nemzeti gondolkodásúnak vallják magukat. 

– Otthon úgy volt, hogy anyám egy generációval hamarabb asszimilálódott. Az ő számára már bunkók voltak, akik tótul beszéltek Békéscsabán. De apámat ez nem zavarta, egymás közt a tanyán vagy testvéreivel szlovákul beszéltek, amiből én egy hangot sem értettem. Érdekes élmény volt; ott vagy egy közösségben, és fogalmad sincs, hogy miről beszélnek a szüleid. Ez örökre megkérdőjelezte, hogy én ki vagyok. Závada Pali mégis kinevetett, amikor megírta a Jadviga párnáját, és mondtam neki, hogy akkor én is tót vagyok. Az emberben mély nyomokat szokott hagyni a gyerekkora.

– Mi a megfejtés? Édesanyád annyira vonzódott a magyar identitáshoz?

– Az édesapja elköltözött Szarvasról Békéscsabára és új identitást keresett magának, ő sem akart már tótul beszélni: soha többet nem fogja a földet túrni. Elment rendőrnek, és ott pedig a felemelkedéssel járt, hogy nem nemzetiséginek tekintette magát, hanem egy derék magyar rendőrfőhadnagynak. Ez nyomot hagyott; van Békéscsabán a jaminai Pozsonyi utca, már a neve is visszafoglal valamit, ott többnyire egyenruhás kistisztviselők laktak. Viszolyogva néztem rájuk. A szocializmusban az egyetlen jó dolog, hogy volt valami emelkedés a szegényeknek, de ennek érdekében aztán megvetették, lenézték a múltjukat. Ebből a hebrencsből jött az, ahogyan anyám viselkedett.

– Őt emlegeted úgy, mint aki értett téged.

– Fiatal koromban esténként mesélt nekem a gyerekkoráról, meg arról a Pozsonyi utcai létről. Apám aludt, ő meg mondta ezeket a történeteket. Ennek erős hatása volt. Mindig neki számoltam be az életemről. Majd hátha írok ebből valamit. Anyám 2022. december 5-én halt meg. Nagyon hiányzik. Mindennap felhívtam. Írnék neki leveleket. Hátha.

– Regény lesz? Az első én-regényed?

– Ilyen még tényleg nem volt. Délelőtt írtam néhány sort, egyharmad oldalt. Egy évig szeretném ezt csinálni. El nem hangzott telefonhívások átiratait írom. Nagyon hiányzik, hogy nem tudom neki elmondani az életemet. Ha pedig nem tudom elmondani, akkor az egész kevesebbet ér, majdnem semmi lesz belőle. szeretnék mesélni az anyámnak. Nem a múltat, hanem azt, ami az előző héten történt velem. Nemrég Prágában jártam, lefordították A harmadik híd regényemet. Levetítettek egy filmet, anyám úgy mondaná, nem létező nemű emberek is voltak benne. A film engem meghatott. Arra gondoltam, ha anyám itt lenne, lehet, hogy ez a film még őt is meggyőzné. Mert ő nem szerette az ilyen témákat. December 5-én halt meg, most meg már május vége van, fél év, most jutottam el oda, hogy regényt fogok írni hozzá – vagy legalábbis soha ki nem adott megjegyzéseket.

– Emlékszem, Grecsónál egyszer fellázadtak a szegváriak, mert magukra ismertek a Pletykaanyu alakjaiban. Téged érdekel a környezeted? 

– A Kései házasság című regényem esetében nem csupán azok ismertek magukra, akik a mintáimat adták, hanem azok is, akik nem, akár más városokból is, sőt, némelyek megvádoltak másokat, miért adták ki azoknak a történeteit, akik – valójában – benne sincsenek a könyvben. Mondom én: az irodalom (még a valóságvonatkozások terén is) bonyolult dolog.

– Láttam egyszer egy forradalmat megélt embert, Temesváron megsebesült, sebzett lelkű volt, szorongott, és sosem tudott volna regényt írni belőle. Aztán egyszer valaki majd kikönyvtárazza az életét, és regényt ír róla. Szerinted ez rendben van? A regénynek nem közvetlen forrása az átélt történet? Nincs ennek valami problémája: más életéből regényt írni? 

– Az anyagból, például egy másik ember életéből, az értelmezői kérdések alkotnak témát. Egy élet nem mű, mondta Cioran. Az élet nem magántulajdon, főleg nem az azt megélő emberé. Én nem látok itt semmiféle problémát. Ha úgy adódik, megírom. Az irodalom jobb anyag, őrzőbb természetű. Talán tartósabb is.

– Egyszer egy nagyon szép asszony így szólt hozzám bocsánatkérően, telefonnal a kezében: „Most becsukom az ajtót, mert hazudni fogok”. A regényíró nem csukja be az ajtót?

– De hát Sanyi, ez a kettő, ha szerencsénk van, nem ugyanaz? 

– Jó, jó, de egy szép történetben megírni az igazat, mégis más, mint direkt egy rút történetet hazudni. A regény nem alapvetően szép? Mitől érzed szépnek a regényt?

– Szegény anyám mindig azt kérdezte: nem az a neve, hogy szépirodalom? Hát akkor miért írsz mindig ilyen csúnya dolgokról? Megint megbaszta, megölte, felvágta. Mondtam neki, hogy hát nem attól csúnya vagy szép valami, hogy mi van benne, hanem attól, ahogyan meg van írva. Szeresse már! De akármit írtam, mindig azt mondta, hogy nem elég szép. Nem teljesíti be a szépséget. Persze, ő a történeteim szépségéről beszélt, én pedig a nyelv szépségére törekedtem. Valahonnan innen fúj a szél. Mindig elolvasta a könyveimet, sőt, amikor nehéz volt a szöveg, akkor apámnak is felolvasta. (Apám egyszer azt mondta, hogy te nagy ember vagy, Lacikám; ezt nem hittem el neki, de jólesett.) Szóval én ezekért a nyelvi szépségekért hazudtatom meg a történetet, azt hiszem. Hogy lehessen mondani. Mert vannak mondatok, amelyeket csak azért írunk le, mert úgy hangzanak, ahogyan. Nincsenek mellettük rendőrök, hogy elmagyarázzák, jelentenek-e valamit vagy sem.

Panek Sándor