Tiszatájonline | 2024. február 23.

Harminc kivégzés

VECSERNYÉS IMRE

A lámpákat leoltják, szétnyílik a bársonyfüggöny, visszafogott fényben, de jól láthatóan rajzolódik ki a tizenöt egység széles, két egység magas, ácsolt négyzetrács. Betölti a teret, negyven méter magas lehet. Hártyapapír, talán zsírpapír feszül az embermagas négyszögeken, mögöttük homálylik valami. Mindegyik négyszög mögött homálylik valami.

Síri csend. A zenekari árok csaknem üres, löszfal csúszott bele. Ferdén állnak benne a bokrok ágai, a szőlőkarók és a venyigék, mint a hegedűvonók.

A harminc hártyapapír egyike, a második sor legszélén egyre élesedő képet mutat: rózsaszín kötött pulóverben, hintaszéken üldögél egy középkorú nő. A mennyezetet bámulja. A nézőtéren mindenki az elemlámpájáért nyúl, férfiak öltönyzsebbe, nők retikülbe, sok szép színházi táska harmonizál a ruhával, cipővel, díszsállal. A műsorfüzetben pontosan fogalmaztak: a rózsaszín kötött pulóverben, hintaszéken üldögélő középkorú nő a lányával együtt gyilkolta meg brutálisan, majd darabolta fel a férjét, a lány apját.

A nézőtéren minden szempár azt kutatja, vajon hol van a gyilkos lánya, a gyilkos lány. Ahogy pásztáznak a szemek, itt-ott erősebb kontúrú, élesebb kép rajzolódik ki. Ez a legnehezebb feladat, a legelső, mert túl sok a variációs lehetőség. És talán ebben van a legtöbb izgalom, bármi történhet. Négyszázan ülnek a nézőtéren, további százötvenen a páholyokban, minden jegy elkelt. Ölni jó.

Az emberi szem fénysugarat bocsájt ki, de ez csak akkor válik láthatóvá, ha egyszerre sokan, legalább százan nézik ugyanazt a pontot, ugyanazt a zsírpapíros álló téglalapot, mert ilyenkor összegződik érzékelhetően a látásban rejlő fény. Kötött pulóver, hintaszék, olvasólámpa? Zúgás a sorok között, néhányan összebeszélnek, nézzük az egy per négyest, tehát az alsó sor negyedik hártyapapiros ablakát, persze balról, mert onnan olvasunk. Egyszerre nézik, de együtt még kevés fényt adnak, és az élességgel is baj van. Megfigyelhető, hogy minél erősebb fényt adunk a szemünkkel, annál élesebb lesz a kép.

A párosítás a feladat. A rendező megvilágít egy átlagos embermagasságú zsírpapírt, előtűnik a látnivaló. Ennek a párját kell megtalálni. Ha elég nézést, látóerőt kap a pár, kimerevedik a két kép. Ekkor jön a kivégzés.

Az első sor közepén egy férfi feláll, egységes nézésre buzdítja a környezetét, de hátrébbról lehurrogják, visszaparancsolják a székébe. Ne rontsa el a véletlenszerűségben rejlő izgalmakat. A műsorfüzet és az előadás honlapja azt írja, hogy csak közös akarattal, illetve egy bizonyos többség erős nézésével lesz kivégzés. Az egyik oldalpáholyból hangos vita szűrődik le, ahogy a jégpára száll alá a dombról a völgybe. Azt mondja az egyik, de a hangja szinte szétkenődik a zajban, hogy egyszerű számtan az egész, össze kell állni és végig kell pásztázni a zsíros-hártyás ablakokat. De hogyan tudjuk meg, hogy minek mi a párja, kérdezik többen. Emberek, emeli meg a hangját a néző az oldalpáholyból, csak egységes fellépéssel tudunk ölni.

Bólogatnak is, kételkednek is.

A négyzetek közül egyik-másik erősebb megvilágítást kap, ahogy pásztázzák a tekintetek: sárgás, kékes, szürke fénycsóvák láttatják az ájtatosságba merevedett családi fotót, a muslincás présház zsalugáteres ablakát, egy nyúlszerűen csontig nyúzott ikont, valami lárvát keresztre feszítve egy konzervdobozban. Gőzölgő lajhárt lógni egy parázsló faágon. Hegyes karót, üstöt, asztalon hagyott poharat, műtőt. Nehéz nézni.

Legelöl valaki elveszíti a türelmét, felállva zseblámpáját fordítja a színpad felé, keresztezi a látócsóvákat. Zúgolódik a nézőtér. Ketten is a nyakánál fogva rántják vissza a székére, kitekerik a kezéből a zseblámpát. Többen a zajos eset felé fordítják tekintetüket, a zseblámpájukat, a mobiltelefonjuk fényét. Aztán mintha egyszerre értenék meg, hogy fegyelmezett összpontosítás nélkül nem lesz jó az előadás. Újra mindenki erősen néz. Mint a szemorvosnál, egyenes derékkal, fölemelt állal, koncentráltan.

Egyszerre fényerejével, élességével kiemelkedik a kép a második sor nyolcadik ablakában. Harmincas, horgadtan ülő nőt látni ölébe ejtett kezekkel. Fölemeli tekintetét, a másik négyzetben ülő is, hasonlítanak. A súgólyukból három gyors, ütemes egyes lövést adnak le nagy tűzerejű gépkarabélyból, az anya aprót sikolt, összecsuklik, hátrafelé zuhan ki az ablakából, puffan a színpadon. Ahogy leér, újabb három egyes lövést ad le a gépkarabély, a lány szótlanul összecsuklik, előre zuhan. A négyzetrács alsó sora szerencsére és minden bizonnyal a díszlettervező körültekintésének köszönhetően egy hulla fekvőmagassága fölött van.

A halál is megköveteli a gondos tervezést.

Morajlik a nézőtér, megvilágosodik egy újabb ablak, miközben teljesen elsötétül az anyáé és a lányáé.

Az alsó sor harmadik ablakában láthatóvá válik egy nyaktiló. Ahogy mindenki odanéz, kirajzolódik a magas, már-már karcsúnak mondható szerkezet. Szürke kócsag az iszapszínű fényben, kopott dagerrotípia. Izzadásig koncentrál a nézőtér, keresik a párt. A műsorfüzet csak annyit ír eligazításul: leguruló fejek. Megvillan egy másik guillotine, aztán elhalványul, de a jó memória visszaviszi a látáscsóvát. Ott a másik. Fénylik a két vesztőhely, akár a növendék angyalok fészke. Leszalad az első tiló, szakad a bőr, az ín, az izom és a csont, szökken a vér, marokban összenyomott paradicsom. A színpadra esik a fej. Leszalad a második tiló, leesik a fej, tovább gördül, le a löszös zenekari árokba, akár egy fürtjét vesztett, súlyos szőlőszem.

Aztán világvégi, maszatos csend.

Az ablakok egymás mellett sorjáznak, mint Amszterdamban a piros lámpás negyedben, csak itt mindegyik fülkét telefújták dohányfüsttel. Nem tudni, kiféle-miféle illegeti ott magát, vagy csak bámul a sorsára hagyatva.

Villamosszék körvonalazódik, úgy ül benne az ember, mint egy televíziót néző fáraó. Összegződnek a látáscsóvák, erősödik a fény, mintha az ablak mögött felkapcsolta volna a villanyt a hazatérő. A műsorfüzet a villamosszékes jelenethez csak azt írja: hús. Megy tovább a pásztázás, rövidesen felfénylik a másik villamosszék. Egyre gyakorlottabban vadásznak a gyilkolásra. A gyilkolás is tanulási folyamat. Áramot kap az első, megfeszül a teste, mint orgazmuskor, aztán rángani kezd egészen a szigorú, visszavonhatatlan katatóniáig. Még be se végeztetett, megfeszül a másik is, bárkát tartó hajókötél, katatónia.

Odaégett, gőzölgő hús szaga. Édeskés kátrány.

Másfél méteres, hegyes faoszlop mered az egyik ablakban. A függönytartó acéldrót magasából leejtenek egy meztelen férfit, gondosan az alfele közepével. Önsúlya könnyíti meg a karó dolgát. Az almaszeletelő hangja. A nyakszirten jön ki az erős fa hegye. A szakszerű ejtésnek köszönhetően a karó átszúrja a szívet is, így a célszemély nem rángatózik, csak egyet ráng. Felhúzza a térdét, majd feszesen kinyújtja, mintha egy medencében rugaszkodna el. Rugaszkodna el az élettől.

Tanácstalan morgás, nyüzsgés a nézőtéren. És a másik? Kapkodott volna a színpadmester? Erős pásztázás indul, rálelnek a másik karóra. Ez a feladat könnyebb volt a többinél, hiszen a hatékony ejtéstechnika miatt csak a felső ablaksor jöhetett szóba. Mintha vakuznának, olyan erős villanófényt nyalábolt össze a nézőtér. Áhitatos csöndben reccsen a gerincoszlop.

Kimerevedik a vesztőhely megrettent időbelisége.

Szünet, legördül a függöny, felkapcsolják a nézőtéren a világítást. A folyosókon, a büfénél, a ruhatár előtt pezsgőt kínálnak. Néhányan becsukott szemmel leülnek a lépcsőre, pihentetik a szemüket. Mások kis csoportokban találgatják, hogyan jelenhet meg képileg a mérgezéses halál, az akasztás vagy az abortusz.

Egy fiatalember azt kezdi taglalni, mi lehet a mondanivaló. A társasága hangosan kiröhögi. Méregetik egymást az emberek, kiben milyen halott lakik. Egy magányos alak pohárral a kezében le-föl jár az előtérben, mintha fekélyes kavicsokat terelgetne a cipőjével.

Ez csak egy írás, mondja egy feltűnően csinos, szép alakú, madonnaarcú, hatvanas nő. Beszédesek a gyűrött álmokat követő hajnalok, teszi hozzá eltűnődve a barátnője.

Mellettük szmokingos férfiak beszélgetnek. „Leírod, hogy csokoládés árokpart, és már látod is, holott ez csupán egy jelzős szerkezet. De elidőzöl rajta, közel engeded magadhoz, érzed az illatát, látod a fűszálakat, a lóherét és a papsajtot. A mondat teremt. És pusztít. Alighanem pusztítást is teremt.” Úgy pásztázzák egymást, mint odabent.

Mágnes szú rágja a vasat.

Szünet után egyre pontosabban, egyre erősebben néz mindenki. Akarják. Vagy túl akarnak lenni rajta? Bevackolni egy tiszta vízű patak hallgatag öblébe, forróvérű hüllők közé.

A gázkamra következik, itt és most egyszemélyes változatban, előírásosan zöld tetemekkel. Méregpoharat itatnak a célszemélyekkel, rángatóznak, fetrengenek. Akasztás, mindkettő bevizel. Fogynak az ablakok, egyre pontosabb a látáscsóva. Olykor már annyi a fény, mint egy ünnepi kastélyban. Pedig néhányan már ki sem nyitják a szemüket.

Máglya, fojtópánt, lenyilazás, keresztre feszítés, megkövezés. Hihetetlenül fárasztó még nézni is a gyilkot. Korszakos vadvirágok valószerűtlen nyomulása, a fülbe be, az orron ki, indákat eresztve a koponyaüregbe.

Amikor a kínai harangba zárt ember megsüketülve üvölt, többen hazaindulnának, de visszarángatják őket. Várjuk ki a végét! Két embert olajban kisütnek. A sárnál súlyosabb konyhabűz terjeng, itt-ott hánynak, a többség megveti őket. Mindenkinek másként állították be a haláltűrő számlálóját.

Nézik a műsorfüzetet. Az abortusz marad hátra, a kezdet. A mészárlás kezdete. Az orvos fehér háta, női combok, tapintható fertőtlenítőszagban, ami áthasítja a konyhabűzt, pottyan bele a vödörbe a kis váll, az angyalhas, a láb, a fejecske, mint egy cseresznye, és a többi.

Függöny.

Vecsernyés Imre