tiszatáj | 2014. április 6.

Hansági Ágnes: Az immanencia illúziója

Jean Grondin Bevezetés a filozófiai hermeneutikába című könyve a hermeneutika előtörténetének szentelt fejezetében nagy hangsúlyt helyez arra a hatásra, amelyet Szent Ágoston a modern hermeneutika gondolkodásmódjára gyakorolt, és amelyre a szerző szerint mindeddig nem fordított kellő figyelmet sem a hermeneutikai, sem pedig általánosságban véve a teoretikus irodalom […]

Jean Grondin Bevezetés a filozófiai hermeneutikába című könyve a hermeneutika előtörténetének szentelt fejezetében nagy hangsúlyt helyez arra a hatásra, amelyet Szent Ágoston a modern hermeneutika gondolkodásmódjára gyakorolt, és amelyre a szerző szerint mindeddig nem fordított kellő figyelmet sem a hermeneutikai, sem pedig általánosságban véve a teoretikus irodalom.[1] Grondin a Szent Ágostonról szóló fejezetet abból a visszaemlékezésből kiindulva építi fel, amelyben Gadamer felidézi a fiatal Heidegger Ágoston-előadásainak egykori hatását, valamint azokat a súlypontokat, amelyeket Heidegger jelölt ki Ágoston-értelmezésében hallgatósága számára.[2] Grondin a fejezet felütésében tehát, éppen a visszaemlékezés szövegbe iktatásával, egyidejűleg két, a modern hermeneutikai gondolkodást alap­jaiban meghatározó, kulcsfontosságú szerző tanúságával igazolja Ágoston hatásának megkerülhetetlenségét. A visszaemlékezés ugyanis a „hatás” szubverzív jellegét, a szöveg kettős irányultságánál fogva, egyidejűleg mutatja ki mindkét oldalon. Egyfelől Heideggernél, akire az elbeszélés irányul, vagyis aki a visszaemlékezés tárgya, és Gadamernél, aki elbeszéli az egykori hatást, tehát aki visszaemlékezik. Grondin számára ez az előkészítés valójában annak a fordulatnak a bevezetését szolgálja, amelyet a hermeneutika történetének elbeszélésében Szent Ágoston személyéhez, az elemzésben pedig Ágoston írásainak bizonyos szöveghelyeihez köt, és amely a Szentírás olvasásának allegorikus hagyományával való szakításként, vagyis az origenészi hagyománytól való elhatárolódásként volna megragadható.

„Ágoston szövegében – különösen témánk szempontjából – feltűnő továbbá, hogy hermeneutikai vizsgálódását az Írás »homályos szöveghelyeinek« (ad ambigua Scriptuarum) problémájára korlátozza. Abból indul ki ugyanis, hogy a Szentírás – mely még a gyengékhez is alkalmazkodik – alapvetően világos.”[3] Ágoston a homályos szöveghelyek értelmezésénél a pars pro toto/totum pro parte hermeneutikai maximája szerint jár el. Vagyis a homályos szöveghelyek esetében azt a máig alkalmazott elvet tartja irányadónak, amely ilyenkor a szövegben jól értelmezhető, párhuzamos szöveghelyeket hívja segítségül az interpretációban. Ágoston tehát, miközben abból indul ki, hogy a Szentírás szövege elvileg mindenki számára érthető, azokban az esetekben, ahol a szöveg megértése mégis ellehetetlenül, a párhuzamos szöveghelyek funkcionalizálásával olyan módszertant dolgoz ki, amely a szövegimmanencia elvét érvényesíti. A nehezen vagy egyáltalán nem érthető szöveghelyet ugyanis ugyanannak a szövegegésznek egy másik, az olvasó számára egyértelműen konkretizálható részletének segítségével szólaltatja meg, és teszi az olvasási folyamatban értelmessé. Hiszen a Szentírás szövegének megértéséhez a Szentírás szövege maga elégséges információt szolgáltat olvasójának, vagyis a szöveg olyan nyelvi alakulatként tűnik fel, amely önmaga értelmezéséhez az értelmező számára önmagát alkalmasabb és adekvátabb apparátusként kínálja fel, mint bármely más, a szöveg és értelmezője közé beékelt közvetítőt. Grondin elemzése ebből a tételből kiindulva jut el tehát a fejezet végére az Igazság és módszer Ágoston-interpretációjáig, amely a gondolkodás nyelviségének, és a nyelv határainak végiggondolásáig vezeti el Gadamert.[4]

A Grondin által megalkotott hermeneutika-történeti narratívában azonban az ágostoni fordulat, amely azért szakítás a korábbi hagyománnyal, mert annak tételezéséből indul ki, hogy az Írás még a nem képzettek számára is, eredendően világos, vagyis olvasásához és megértéséhez elvileg elegendő maga a Szentírás szövege, az írás mint szöveg, valójában csak jóval később válik transzparenssé. Az ágostoni fordulat ebben a történeti narratívában annak a lutheri hermeneutikának az előkészítőjeként vagy megelőlegezéseként olvasható, amely a sola scriptura reformátori alapelvében (nyilván történelmi szerepének köszönhetően is) a Szentírás önmagában való értelmezhetőségének tanával a modern hermeneutika minimális feltételét, egyáltalán a lehetőségét megteremti. Az a hagyomány tehát, amelyben Dilthey, Ebeling és maga Gadamer is osztozik, vagyis amely Luthernek tulajdonítja a hermeneutika felfedezésének, vagy legalábbis újjáélesztésének érdemét,[5] éppen a szövegimmanencia elvének következetes érvényesítését helyezi a hermeneutikai hagyomány tengelyébe.

Mindez azért is lehet különösen figyelemre méltó, mert az irodalomelméleti gondolkodásban a szövegimmanens interpretáció elvét mindenekelőtt a strukturalista értelmezői tradícióhoz szokás kötni. Történetileg pedig ahhoz a formalista iskolához, amely az irodalmiság vizsgálatát helyezve a középpontba, a szövegek poétikai strukturáltságát elsődlegesen a nyelvi megalkotottság különféle rétegeinek leírásán keresztül igyekezett megragadni. Borisz Eichenbaum A »formális módszer« elmélete címmel közreadott, 1925-ös tanulmányában, amely a formalizmus korai történetét valójában egyfajta apologetikus elbeszélésként építi fel, nemcsak azokat az okokat világítja meg, amelyek a formalizmus képviselőit a szövegimma­nens értelmezői elvhez elvezették, de egyúttal válaszol is azokra a vádakra és kritikákra, amelyek az immanencia elvének alkalmazása miatt érték a formalista értelmezéseket.[6] A tanulmány második részében Eichenbaum abból a tételmondatból indul ki, mely szerint a formális módszer megteremtését mindenekelőtt az irodalomtudomány „specifikálásának” és „konkretizálásának” célja motiválta. Kiindulásuk, hogy az irodalomtudomány tárgya az irodalmi anyag, vagyis a nyelvi konstrukció, szükségszerűvé tette a pozitivizmus módszertani eklektikájával való szakítást, amelyet Eichenbaum Jakobson A legújabb orosz költészet című, 1921-es tanulmányának egy azóta is számtalanszor citált szövegrészletén keresztül világít meg: „Az irodalomtudomány tárgya nem az irodalom, hanem az irodalmiasság, vagyis az, ami az adott műalkotást irodalmivá teszi. Az irodalomtörténészek eddig leginkább a rendőrségre hasonlítottak, amelynek az a célja, hogy egy bizonyos személyt letartóztasson s ezért mindenesetre elfog mindenkit és lefoglal mindent, aki és ami csak a lakásban volt, sőt, az utcán véletlenül arra járókat is. Így az irodalomtörténészeknek is minden kapóra jött; a lét, a pszichológia, a politika és a filozófia. Irodalomtudomány helyett maguk gyártotta diszciplínák konglomerátuma jött létre. Mintha elfelejtették volna, hogy ezek mindegyike a megfelelő tudományokhoz – a filozófiatörténethez, a pszichológiához stb. tartozik, ezek pedig – mint hiányos másodrendű dokumentumokat – természetesen az irodalmi emlékeket is felhasználják.”[7]

Az irodalmiság kérdése, amely kezdetben a költői nyelv, mint a gyakorlati nyelvhasználattól eltérő, hangoztatott vagy hangzó nyelv kérdése artikulálódott, és módszertanában a nyelvészethez közelítette az irodalmi szövegek vizsgálatát, a „forma” fogalmának az újraértelmezéséhez vezette el a formalizmust. A „forma” fogalma, amely végső soron az irodalom, pontosabban az „irodalmi tény” fogalmával válik azonossá,[8] az irodalmi szöveg nyelvi megalkotottságát helyezi kitüntetett pozícióba, és a szövegimmanencia elvét olyan kizárólagos interpretációs lehetőségként jelöli ki, amely egyértelmű szakítást jelent az irodalomtörtént pozitivista örökségével. Eichenbaum tanulmánya azonban éppen ezen a ponton teszi láthatóvá azt az apologetikus szándékot, amely az összegzés megírásának a mai olvasó szemszögéből nézve mindenképpen egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb vezérelveként tűnik fel. Eichenbaum ugyanis, Sklovszkij kapcsán kitér a „forma” fogalmának kiterjesztésére és átalakulására, és ez a változás éppenséggel a szövegimmanencia elvének részleges felszámolása felé mutat. Az elméleti poétika kérdéseinek történeti dimenzióba helyezése Eichenbaum értelmezése szerint a formafogalom fejlődésének az eredménye, amelynek hátterében az a belátás fedezhető fel, mely szerint „az irodalmi alkotás befogadása nem izoláltan, önmagában véve történik, (…) formájának érzékelése más műalkotások közegében valósul meg.”[9] Eichenbaum tehát a „forma” fogalmának ekként értett fejlődésében olyan fejleményt lát, amely adekvát válasz lehet azokra a (jogos) kritikákra, amelyek a korai formalizmus immanenciaelvű szövegvizsgálati módszereit érték.

Eichenbaum argumentációjában a „forma” fogalmának a fejlődése és átalakulása azért válik kulcsfontosságúvá, mert éppen ezen keresztül kívánja bizonyítani, hogy a szövegimmanencia elvével szemben a formalista értelmezés nyitottá válik az irodalmi szövegek történeti dimenziójára, és az irodalmi szövegeket nem izolált nyelvi jelenségekként, hanem más szövegek történeti kontextusában képes olvasni és értelmezni. Miközben tehát a szövegimmanencia elve alkalmasnak bizonyult arra, hogy a pozitivizmus módszertani és tárgyi eklekticizmusával szemben a szöveget, az irodalmi szöveg nyelvi megalkotottságát jelölje ki az irodalomtudomány kellően konkrét és megragadható tárgyaként, aközben már a formalista irodalomtudomány kezdeményezőit is szembesítette azzal a problémával, hogy az irodalmi szöveg egy olyan történetileg is preformált szöveghagyományba lép be, amelytől befogadásakor és értelmezésekor az olvasó aligha tud eltekinteni. Ez a belátás azonban nem a szövegimmanencia elvének elvetését vagy felszámolását, hanem inkább korlátozását, vagy (más nézőpontból tekintve) éppen kiterjesztését eredményezte, amennyiben a szövegek nyelvi megalkotottságának értelmezéséhez az irodalmi szövegháló más elemeit, de mindenképpen irodalmi szövegeket tekintett legitim módon igénybe vehetőnek. Mindebből joggal következtethetünk arra, hogy a szövegimmanencia elvének megjelenése az irodalomtudományban hasonló sémák és struktúrák mentén írható le, mint ahogyan azt a hermeneutika, nevezetesen a teológiai hermeneutika esetében megfigyelhettük.

Az irodalmi szöveg megértése azonban két szinten modellálható a pars pro toto/totum pro parte elvével, amennyiben egyfelől magára a konkrét szövegre, másfelől viszont az irodalmi szövegre mint részre, és az irodalmi szöveghálóra, mint egészre vonatkoztatjuk, amely a szöveget a maga szingularitásában az irodalmi hagyományban (fátumszerűen) körülveszi. A szingularitásként értett irodalmi szövegnek, illetve az egyes szöveghelyeknek az értelmezését a szöveg mint szövegháló párhuzamos szöveghelyeinek aktiválásával végezzük el, ennyiben tehát mindenképpen fenntartható a szövegimmanencia elve. Az irodalmi szöveg azonban mégsem esik az izoláció, és a történeti dimenzióból való kiiktatás áldozatául. Ezzel a módszerrel egyébiránt már az a formalisták által „ekletikus” módszertanisága okán kritizált pozitivista irodalomkritika is élt, amely az irodalomtudomány intézményesülésében kulcsszerepet játszott. Elegendő itt csupán arra a Tolnai Vilmos által „hatásvizsgálatként” megjelölt módszertani eljárásra emlékeznünk, amely az irodalmi szöveg bizonyos szöveghelyeit a lehetséges források, tehát a pretextusként elgondolt szövegelőzmények segítségül hívásával igyekezett értelmezni. Az irodalmi szöveg fátumszerű környezetét alkotó szövegháló Tolnai számára annak a lineárisként elgondolt történeti leszármazási vonalnak a formájában válik a szövegek megértésének lehetséges, de ugyanakkor minimális feltételévé, amely a szinguláris szöveg keletkezését (lehetőleg jól dokumentálható módon) befolyásolta. Az immanencia eme kétszintű modelljének az értelmében tehát maga a pozitivista szövegértelmezői hagyomány is támaszkodik a szövegimmanencia elvére, amennyiben a szinguláris szöveg értelmezésénél a homályos vagy bizonytalan szöveghelyek „feloldását” az irodalmi háló más szöveghelyeinek a segítségével kísérelte meg végrehajtani. A pozitivista hagyomány azonban, amint az Tolnainál jól látható, ezt a szöveghálót rendre egy-egy konkrét leszármazási hagyományvonalra korlátozva vette igénybe. Ráadásul ez a módszer a pozitivista irodalomtudomány (amint Tolnai könyvéből látható) egyik legerősebben kanonizált értelmező eljárásaként épült be a hagyományba, Tolnai az öt legfontosabb tudományos munkamódszer egyikeként nevezi meg. A szövegimmanencia elvének az alkalmazása azonban a filológiai vizsgálat esetében is kulcsfontosságú (ez Tolnainál szintén az öt terület egyike, ha nem a legfontosabb). A modern filológiák ugyanis köztudomásúlag nem hogy nem mondtak le a klasszika-filológia bizonyos módszereinek alkalmazásáról, sőt, annak módszertanát a modern filológiák sokáig példának is tekintették. Bár Tolnainál a filológiai vizsgálat számos olyan elemet is tartalmaz, amelyre joggal vonatkoztatható az Eichenbaum által is kifogásolt „eklektikusság”, a szöveg homályos helyeinek értelmezésénél a klasszika-filológiából áthagyományozott pars pro toto/‌to­tum pro parte filológiai alapelve nem tűnik el.

Már a formalistáknál is felmerült azonban az irodalmi szöveghálózatok[10] dinamikájának a kérdése. Jurij Tinyanov, amikor kidolgozza az irodalmi tény fogalmát, éppen azoknak a cseréknek a szerepét emeli ki, amelyek a mindenkor „irodalminak” tekintett, vagy olvasott szövegkorpusz és más szövegkorpuszok között időről időre végbemennek, és amelyek biztosítják az irodalmi szövegháló dinamikus és folyamatos átrendeződését. A könyvtár és különösen az elektronikus vagy hálózati könyvtár metaforája mindazonáltal ezzel együtt is, tehát az egyes szövegeket érintő cserefolyamatokat is beleértve, fenntarthatónak mutatja a szövegimmanencia elvének kétszintű modellként való alkalmazását. Az irodalmi szövegeknek léteznek olyan hálózatai, amelyek más, nem irodalmi szöveghálózatokkal kerülnek (vagy kerültek) rész-egész viszonyba, és éppen ez a szerveződés hozza létre sajátos esztétikai hatáspotenciáljukat. A 19. század harmincas éveiben a szeriális regényközlés megindulása mind a kontinentális Európában, a tárcaregény megjelenésével, mind pedig a szigetországban, először a havi folytatásokban való regényközlés etablírozódásával, majd pedig a hetilapok és hétvégi mellékletek szeriális közléseivel az irodalom korábban elképzelhetetlen demokratizálódásához vezetett, amely mindenekelőtt, vagy inkább a leglátványosabban az olvasóközönség (számszerűségében vett) robbanását hozta el.[11] A tömeges olvasóközönség megjelenése tehát nem csupán azért teremt új helyzetet, mert a kevésbé képzett olvasó számára az irodalmi szövegháló jóval kisebb része aktiválható az olvasás során, mint az irodalmilag is jól képzettek, a magasan kvalifikált korábbi könyvolvasók esetében. (Az általános alfabetizáció, amely a fenti demokratizálódási folyamatnak mégiscsak a legfontosabb előfeltétele volt, egyben az elemi iskolában átadott műveltségkincs jelentőségét is roppantul megnöveli, hiszen a kialakuló új olvasóközönség számára, amely először tekinthető a történelemben tömegesnek, ez lesz az értelmezéshez rendelkezésre álló elsődleges apparátus!) A re­gény szövege a tömegolvasó számára már nem a könyv anyagiságában is zárt egészében (amely az angolszász tradícióra emlékeztetve, legfeljebb is a három kötetre terjed ki) válik kézzelfoghatóvá vagy kézbe vehetővé. Ez a „hálózatváltás” azonban nem annyira a Dickens által divatossá tett havi füzetes közlés esetében válik látványossá. A hetilapokba, hétvégi mellékletekbe, de leginkább a napilapok tárcarovataiba „betolakodó”[12] tárcaregény-epizó­dok esetében viszont ez a közeg- vagy szövegháló-váltás már nagyon is szembeötlő. A tárcaregény olyan paradigmát teremt, amely az irodalmi szövegeket egyszerre két szövegháló részeként, egy irodalmi és egy jellemzően nem irodalmi szöveghálózat részeként teszi jelentésessé. Magyarországon 1851-től az Erdély aranykorának Pesti Naplóban való közlésével Jókai honosítja meg, és teszi bevetté azt az ekkor még nagyon modernnek számító, de a kontinentális Európában hamarosan elterjedő és általánossá váló publikációs gyakorlatot, hogy a regény először tárcaregényként napilapban jelenik meg, majd csak ezt követően válik hozzáférhetővé könyvként. A Pesti Napló, az első világháború után már az Est-konszern részeként változó intenzitással ugyan, de megszűnéséig ebben a szisztémában közli a regényeket. A tár­caregények befogadását jellemző speciális hatáseffektusok pedig nem választhatóak el attól a ténytől, hogy a vonal, amely a tárcarovatban szereplő regényt a politikai napilap híranyagától és hirdetéseitől elválasztja, mindkét irányba „áteresztő”,[13] vagyis az irodalmi szövegegységek itt egy jellegzetesen nem irodalmi szöveghálózattal kerülnek folyamatos kommunikációba, sőt, rész/egész viszonyba. A politikai napilap olvasóközönsége ugyanis a tárcaregény megjelenésétől kezdve összetett tartalmat, egyszerre politikai és irodalmi tartalmat, információt és szórakozást is vásárol. A tárcaregény forradalmisága abban rejlik, hogy miközben vizuálisan, (láthatólag és látszólag is) elválasztja egymástól a politikai és gazdasági manipulációra valamint az önértékű és magáért való szórakozásra és művelődésre szolgáló szövegrészeket, azonközben fact és fiction, a gazdasági és politikai hírek tényvonatkozásai és az irodalmi szövegek fikciója átjárhatóvá és egymásra utalttá válnak, különösen, mert a lapok „önreklámjában” az irodalmi szöveg mindvégig kulcsszerepet játszik. (Mégpedig egy többé már nem exkluzív közönség, hanem a be nem avatottak egyre növekvő tömege számára.)

A tárcaregénnyel foglalkozó írások egyik állandóan ismételt, már-már elmaradhatatlan közhelye, hogy a ’littérature industrielle’, vagyis a tömeges, ipari vagy gyárszerű előállítás bélyege, amelyet Sainte-Beuve 1839 szeptemberében, vagyis szinte már a tárcaregény születésének a pillanatában rásüt az új, de feltartóztathatatlanul terjedő és mind népszerűbbé váló új irodalmi fenoménre,[14] tehető felelőssé azért, hogy a tárcaregény a huszadik században egyértelműen és visszavonhatatlanul kikerült az irodalomtörténeti kánonokból.[15] Annak okát azonban, hogy az irodalomkritika és az irodalomtörténet-írás miért nem vett sokáig tudomást a tárcaregényről, sokkal inkább azoknak az érveknek a közelében kell keresnünk, amelyek a tárcaregény politikai napilapban, vagyis az újság kontextusában való megjelenésével hozhatóak összefüggésbe. A napilap, mint az irodalmi szöveg megjelenési helye egyrészről azt eredményezi, hogy az egyidejű és rövid impulzusokban történő befogadás révén a tárcaregény képessé válik a társadalmi kommunikáció témájának szabályozására, vagyis a társadalmi nyilvánosságban egyfajta regulatív erővel ruházódik fel, hiszen a nyilvánosság terében magát a kommunikációt hozza létre, vagy provokálja ki.

Másfelől azonban, ettől nem függetlenül, olyan irodalmi korpuszt teremt meg, amelynek olvasói az irodalmi szöveg megértéséhez egy, az irodalmi szöveghálón kívüli szövegkonglomerátumot használnak fel az értelmezési folyamatban. Ez a (kon)texális hálózat viszont magával a napilappal, az újságpapírral együtt elenyészik. A tárcaregények elsődleges kanonizá­ciója számos példáját kínálja annak, hogy azok a regények, amelyek később a könyv médiumában sikeres irodalmi szövegekként az irodalmi szövegháló részévé tudtak válni, tárcaregényként, mintegy a nem irodalmi szövegháló részeként, képtelenek voltak irodalmi szövegként kanonizálódni. A tárcaregény, amelyet befogadója rövid impulzusként, epizódról epizódra fogad be, gyakorlatilag teljesen ellehetetleníti a szövegimmanencia elvének alkalmazását, mind a regényepizód/teljes regényszöveg, mind pedig a regényszöveg mint epizód/irodalmi szövegháló vonatkozásában. Az epizódok értelmezésénél az olvasó két rendelkezésére álló szövegegészre támaszkodik egyszerre. Az egyik, amely a korábbi epizódok szövegtapasztalatából épül, mindazonáltal inkább csak virtuálisnak tekinthető, valamifajta szövegemlékezet, amely tehát a textus anyagiságában és a szöveghelyekhez való visszatérés lehetőségének a korlátlanságában egyszerűen nem áll rendelkezésre. A másik szövegegész, amely azonban a maga materialitásában is adott, a politikai napilap hír és reklámanyaga. Ez alkotja tehát azt a szöveget, amely vizuálisan jelenvalóként, az irodalmi szöveg értelmezésének rész/egész, oda-vissza mozgásaiban sokrétű és heterogén, elsődlegesen a cselekmény és a jelenetek szintjén alkalmazható párhuzamos szöveghelyeket kínál fel az olvasó számára. A tárcaregények következetes nem-kanonizálódása, legalábbis tárcaregényként, illetve az a tény, hogy a könyv médiumában való kanonizálódás késleltetettsége szinte szabályszerűen fordítottan arányos a tárcaközlés sikerességével, nem csak arra mutat rá, hogy a politikai napilap által felkínált, az elsődleges befogadásnál rendelkezésre álló szövegháló késlelteti vagy egyenesen hátráltatja az irodalmi kanonizációt. Arra is rámutat egyúttal, hogy az irodalmi ka­nonizációnak feltétele az irodalmi szövegháló, mint az értelmezési folyamatban használatba vett szövegegész. Vagyis az izolált, szinguláris szöveg a maga szingularitásában nem engedi meg az irodalmi szöveg irodalmiként való értelmezését, ahhoz kéznél levőként szüksége van az irodalmi szöveghálóra. Ebben az értelemben viszont a szövegimmanencia elve, a szinguláris szöveg és a maga dinamikusságában elgondolt mindenkori irodalmi szövegháló kétszintű modellje értelmében, a szövegértelmezés és kanonizáció alapmóduszaként képzelhető el.

Megjelent a Tiszatáj 2014/2. számában


* A Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) és az Eszterházy Károly Főiskola 2012. május 10–11-én, Egerben közös konferenciát tartott Tiltott fogalmak visszatérése? címmel. Az előadások az irodalomértelmezés koronkénti kérdés-, módszer- és tabuváltásaival foglalkoztak, miközben az irodalomtudomány legújabb kérdéseit és kutatási területeit szembesítették az értékelés korábban kialakult gyakorlataival.

[1] Jean Grondin, Bevezetés a filozófiai hermeneutikába, ford. Nyírő Miklós, Osiris, 2002, 58–68.

[2] Grondin Gadamer következő írására hivatkozik: Hans-Georg Gadamer, Erinnerungen an Heideggers Anfänge, Dilthey-Jahrbuch, 4. 1986–87. A GW 10. kötetében az írás a következő címen szerepel: Erinnerungen an Heideggers Anfänge (1986) = Uő., Hermeneutik im Rückblick, Gesammelte Werke 10., J. C. B. Mohr, Tübingen, 1995, 3–13.

[3] Grondin, 60. (Ágoston De trinitate, azaz A szentháromságról című művét elemzi (itt: az első fejezet második szakaszát), amely a Confessiones mellett Heideggert inspirálta.)

[4] Vö. Uo., 66 skk.

[5] Vö. Uo., 22.

[6] Borisz Eichenbaum, A »formális módszer« elmélete, ford. Follinus Gábor = Uő., Az irodalmi elemzés, Budapest, Gondolat, 1974, 5–41.

[7] Idézi Eichenbaum, Uo., 11.

[8] Uo., 19.

[9] Uo., 21.

[10] Az irodalmi szöveghálózatokról, illetve a hálózat értelmezhetőségéről az irodalom kapcsán bővebben vö. Mészáros Márton, Hálózat és irodalom, Szépirodalmi Figyelő, 2008/3., 47–55., ill. Mészáros Márton, Hálózat és kánon, www.napkut.hu/naput_2010/2010_05/053.htm

[11] A tárcaregény kapcsán vö. pl. Hauser Arnold, A művészet és az irodalom társadalomtörténete II., ford. Nyilas Vera, Széll Jenő, Gondolat, Budapest, 1969, 188–201, ill. 270–283.; Hans-Jörg Neuschäfer, Populärromane im 19. Jahrhundert von Dumas bis Zola, Wilhelm Fink, München, 1976, 20 skk. Peter Bürger, Literarischer Markt und autonomer Kunstbegriff. Zur Dichotomisierung der Literatur im 19. Jahrhundert = Zur Dichotomisierung von hoher und niederer Literatur, (hg.) Christa Bürger, Peter Bürger, Jochen Schulte-Sasse, Suhrkamp, Frankfurt a. M., 1982, 246 skk. Az angolszász szeriális közlési gyakorlattal összefüggésben vö. Peter McDonald, British Literary Culture and Publishing Practice 1880–1914, Cambridge University Press, 1997, 13 skk.; illetve a téma klasszikusát: Richard D. Altick, The English Common Reader. A Social History of the Mass Reading Public 1800–1900, Phoenix Books, Chicago UP, Chicago, London, 1967, 81 skk, 346 skk.

[12] Norbert Bachleitner nevezi igazán találóan „Eindringling”-nek, vagyis betolakodónak a tárcaregény-epizódot, amely a hírek világába tolakszik be. Vö. Norbert Bachleitner, Littérature industrielle. Bericht über Untersuchungen zum deutschen und französischen Feuilletonroman im 19. Jahrhundert, Internationales Archiv für Sozialgeschichte der deutschen Literatur 6. Sonderheft, 1994, 159.

[13] Vö. Uo., 159–218.

[14] A vita magyar recepciójával kapcsolatban vö. Keresztúrszki Ida, „…de azért nem írok gyárilag…” (A folytatásos regényközlés megjelenése a kultúrtermékek 19. századi magyar piacán) = Klasszikus – magyar – irodalom – történet – Tanulmányok, szerk. Dajkó Pál, Labádi Gergely, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2003, 171–195.

[15] Vö. pl. Walburga Hülk, Als die Helden Opfer wurden. Grundlagen und Funktion gesellschaftlicher Ordnungsmodelle in der Feuilletonroman„Les Mystéres de Paris” und „Le Juif errant” von Eugèn Sue, Winter, Heidelberg, 1985.