Tiszatájonline | 2021. július 8.

Halász Margit: Ámerika, álomvilág 1985

7. LADY LIBERTY
Vészesen közeleg a visszautazásom napja. Ez még nem lenne olyan nagy baj, honvágy-rohamok törnek rám. A nagyobb baj az, hogy a tévében légi katasztrófás sorozat megy. A nénikém mosogat, és hangosan kommentálja a lehetséges menekülési útvonalakat, oh, baloney, come on, skandálja. Neki könnyű. Ő nem repül. Ő odaadta magát Amerikának. Örökre […]

7. LADY LIBERTY

Vészesen közeleg a visszautazásom napja. Ez még nem lenne olyan nagy baj, honvágy-rohamok törnek rám. A nagyobb baj az, hogy a tévében légi katasztrófás sorozat megy. A nénikém mosogat, és hangosan kommentálja a lehetséges menekülési útvonalakat, oh, baloney, come on, skandálja. Neki könnyű. Ő nem repül. Ő odaadta magát Amerikának. Örökre. Mutatta pár napja a téglaépületet, ahol majd a bácsikámmal töltik idős napjaikat. Persze csak akkor, ha már nem tudják magukat ellátni. Hol van az még? Ami itt van, az a repülésem. Ezen jár az eszem, miközben majszolom a lekváros mogyorókrémes kenyeret. Olykor a torkomon akad a falat. Semmi kedvem egy cet gyomrában kikötni. Az nem az én történetem.

Szemben velem a falon egy poszter, America wants you felirattal. Társítom a képzeteket és kijön egy ijesztő gondolatpár: mi van, ha Amerika nem enged haza. Így vagy úgy, de itt tart. Elvarázsol és addig bűvöl, amíg beadom a derekam és maradok. Nem, nem, az nem lehet, hogy a nagy szemű, ropogós cseresznyéből ne egyek többet. Az nem lehet, hogy… Fülsüketítő fékcsikorgás riaszt ábrándozásomból, megérkezett a legkisebb kuzinom. Lenyitható tetejű, tűzpiros autó áll meg a ház előtt. Csak úgy lazán kiugrik a verdából, otthagyja záratlanul a járgányt.

Nem telik bele egy óra, és a végtelenbe vesző autópályán találom magam. Felettem bárányfelhők, az út mellett kiégett fűcsomók. Most vettem, gondoltam, kipróbáljuk, mit tud, mondja a kuzinom, gázd ad, és feltekeri a rádiót. Bruce Springsteennel rohanunk a végtelen szabadságba, Born in the U.S.A., ordítja Bruce-szal az unokatestvérem. Igen, ők összetartoznak, ismerik ennek a mondatnak a jelentését, Amerikában születtek. Én kívülálló vagyok, kelet-európai, nem véletlen, hogy nekem a Dancing in the Dark jobban bejön. Behúzott nyakkal kapaszkodom, ha ezt a vágtát túlélem, akkor mit nekem, te zordon óceán feletti repülés. Csak tán nem félsz? Why are you so scared?, kérdezi.

Hogyne félnék, biciklihez vagyok szokva, hepehupás sikátorokhoz, itt meg olyan az út, mint a születésnapi torta teteje: sima, fényes, csalogató. Az égre nézek, a bárányfelhők mindenféle állatot formáznak, jé, ott a kutyánk, Gallér. Nahát! És épp egy amerikai bárányfelhőből feltámadva. Már nem félek. Hogy is félnék. Gallér vigyáz rám. Kihúzom magam, elengedem a kapaszkodót, Johnny Cash is rásegít. A nagypapája állóórájáról énekel, szinte minden sorát értem. Gondolatban a kabrió mint vérvörös főnix, az út fölé emelkedik. Megadom magam, repülünk a sivatagos tájban a felhők felé. A bárányfelhők most Lady Libertyt formázzák, jutalomjáték ez a nap.

Minden rázkódás nélkül érünk földet. Ez az utolsó napom, amikor még szabad vagyok. Holnap jön a pakolás, fél lábbal és teljes szívvel hazafelé vehetem az irányt. Este töltött káposztát eszünk. A bácsikám minden egyes rizsszemet aprólékosan villájára szed. A kuzinom szóvá is teszi. Nem kell minden morzsát megenni, apuka. A hadifogságban majdnem éhen haltunk, mondja a bácsikám, nekem csak így esik jól. De, apuka, ezerszer mondtam már, hogy nem vagy  hadifogságban. Ezt te nem értheted, fiam. Nagyot sóhajt és rám néz. Holnapután reggel mész haza, mondja összeráncolt homlokkal. Látom a szemében, hogy szívesen jönne. No de hát minek? Ideköti minden: a díjnyertes kertje, a népes családja, a hummingbird-ös nyaralója, a hosszú zakós fiatalsága. A szabadságot választotta negyven évvel ezelőtt. Mint ahogy én is a szabadságot választom holnapután, amikor felszállok a gépre. Hogy is van ez? Aki szabad, nem szabad. Aki nem szabad, szabad.

Állok a New York-i John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtéren úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem tátom a szám a karikatúra-elnökök láttán, megtanultam, hogy ez a demokrácia földje, mindenki azt gúnyol ki, akit akar. Egy pöttyös ruhás, bordó ballonkabátos, varrott cipős hölgyön akad meg a szemem. Sötétkék lakkcipőjébe velúr betétek vannak szabva, szintén sötétkékből. Ilyen árnyalatú a harisnyája is, és csak akkor látom, hogy pöttyös, ha jobban megnézem. A gépen már határozottan érzem, hogy a pöttyös nénit ismerem valahonnan. De hát honnan? Megvan! A szomszéd faluból való almás Mariska néni az. Igazi ladyvé kupálódott a három hét alatt. Hol van már a hamis kalocsais állólámpa? Magamra nézek. Törpetűsarkú, égszínkék, lyuggatott bőrcipő a lábamon, kezemben aranycsatos, fekete minibőrönd, kezemben a Száz év magány angol nyelvű kiadása. Ezt fogom olvasni a visszaúton. Igaz, nem értek minden szót, de hát magyarul már többször olvastam. Remélem, landoláskor kiábrázolódik majd bennem a teljes sztori.

(Vége)

 

1. rész >>>

2. rész >>>

3. rész >>>

4. rész >>>

5. rész >>>

6. rész >>>