Halász Margit: Ámerika, álomvilág 1985

5. MEDITERRÁN MIKULÁS

Nagy az izgalom, megyünk Mikulásfalvára. Harmincöt fok van árnyékban, jól fog esni a hűvös. Őszintén szólva furcsállom az ötletet, hisz olvad a beton. Milyen mikulás? És milyen karácsony? De hát a szabadság és demokrácia hazájában vagyok, nem értetlenkedem. Előtte beugrunk Sea Worldbe, mondják. Az meg mi a csuda lehet? Nem kérdezősködöm továbbra sem. Legalábbis hangosan nem. Magamban persze mindenféléket mondok. Milyen nagy adomány, hogy a technika még nem tart ott, hogy az ember gondolatai, érzései mások számára egyetlen kattintással ki legyenek hangosítva. Valami akváriumfélére gondolok, ahol különleges tengeri élőlényeket látunk majd. De nem. Egy delfin- és cetshow kellős közepébe cseppenünk. A hátsó sorba szól a jegyünk. Még szerencse. Az első sorokban ülők sejtszintig vizesek. Ennek ők örülnek a legjobban. Visongva nevetnek, a térdüket csapkodják. A többiek meg rajtuk nevetnek. Röhög az egész osztály. Van egy nagyon csinos nő, testét csillogó, delfinbőrszerű kezeslábas fedi. Úgy lovagolja meg a delfineket, mint a hortobágyi csikósok a lovasnapon a méneket. Annyira eggyé válik a vízi világgal, hogy valószínűleg kopoltyúval is tud már lélegezni. A közönség minden tagja eszik, iszik, ropogtat, szürcsölget valamit. Nem azért mert szomjas vagy éhes. Csak úgy. Esznek. Isznak. Hogy jobban teljen az idő. Jön egy mozgóárus, és arra eszmélek, hogy az én kezemben is van egy műanyag tányér és egy papírpohár. Elfelejtem megkóstolni, megízlelni az elemózsiát, mert sajnálattal tölt el az állatok sorsa. A szabad fajtársaik énekelve és dalolva fickándoznak az óceán végtelen vizében, ezek meg szegények rabszolgaként robotolnak. Amikor megtudom, hogy másfél óránként újraindul a show, a torkomon akad az első falat. Nem ízlik tán? De igen, mondom, nagyon finom.

Úgy általában nagy divatja van itt a műanyagnak és az eldobható papíreszközöknek. Azt kérdi a nénikém az autóban, hogy van-e már nálunk májkrovév. Tétován nemet intek a fejemmel. Májkrovév nélkül egyáltalán hogy lehet főzni? A menyeim csakis plasztiktányérokat használnak, mondja. Kérdően nézek rá. Előre bele van téve az étel, bedobják a mikróba, és terülj, terülj,  asztalkám, ott az ebéd. Négy főre. Aztán a vacsora is újabb négy tányért követel. Nem erősségem a matematika, de kiszámolom, hogy egy négytagú család 240 darab műanyag tányér szemetet termel havonta. Szorzok, osztok, az áhítat helyett az ájulás környékez.

Visszatérve az egészhez, megérkezünk Mikulásfalvára. Az ajtóban két méter magas mikulás fogad. Élő. Valami üdítőfélét nyújt a kezembe. Nem szívesen veszem el, engem arra tanítottak, hogy vadidegentől ne fogadjak el semmit, még akkor sem, ha mikulás az illető. Pechemre ez a mikulás valamiért kinéz magának. Követ. Viccelődik a hátam megett. Mindenki rajta, azaz rajtam nevet. Ez az amerikai mikulás itt az én szakállamra poénkodik. Hála istennek lekopik egy idő után, mi pedig belépünk egy valóságos mese-, akarom mondani, hóbirodalomba. Van éneklő, táncoló mikulás, mikulás horgászbottal. Gondolom, két ajándék átadása között léket vág és kifogja a vacsorára valót. Aztán van átlátszó mikulás, akinek látszik a bélrendszere, továbbá rockmikulás, popmikulás, countrymikulás, hippimikulás. Ez utóbbiról furcsa módon nem fagynak le a virágok. Nem használtam még soha a negédes szót, itt az idő, leírom, ez az egész Mikulásfalva negédes. Egyébként szavam sem lehet, mindenki udvarias, kedves, előzékeny, nyugodt. Alacsonyan repkednek az oh, my goshok. Ismerősökkel is találkozunk. Ők is magyar emigránsok. Azt mondja a hölgy, hogy tavaly jártak otthon, és ő egész hónapban szomjazott. Kérdem, miért. Nem volt víz? Magyarország híres a vízkészleteiről. Jég nem volt, víz az volt bőven, feleli. Jégkocka nélkül nem tudja meginni a vizet. Ah, sajnálkozom, de nem őszintén. Ez a bizonyos hölgy Budapestre is eljött, itt meg az volt a baja, hogy a himnuszunk túlságosan savanyú. Így mondja, savanyú. Ki kellene cserélni, nem gondolkodtatok még rajta, szegezi a torkomnak a kérdést. Na ez már mégiscsak több a soknál. Itt az idő, most vagy soha, meg kell védenem Kölcsey Ferenc alkotását. Háát, ezen még nem gondolkodtam, felelem, a himnusz nekem elsősorban szívbéli kérdés. Úgy szeretem, ahogy van. A férje, Amerikába szakadt erdélyi magyar hazafi, izzadó homlokkal, egy törpemikulással pacsizva arról beszél, hogy épp ideje lenne Erdélyt visszacsatolni Magyarországhoz. Mikulásfalváról. Közvetlenül. Interurbán. Zavartan témát váltok. Dicsérem szalmaszombréróját. Hol vette? Vinnék én is ajándékba. Arra is gondolj, hogy viszed majd haza, figyelmeztet a nénikém.

Igen, éppen ezen vagyis azon agyalok, hogyan hordozom majd el ezt a sok élményt.

(Folytatjuk) 

1. rész >>>

2. rész >>>

3. rész >>>

4. rész >>>