Halász Margit: Ámerika, álomvilág 1985
4. KANTRI, ÉDES KANTRI
Kimuffolunk a kantriba, mondja a nénikém, négy napra. Praktikusan pakoljak, nem kell sok cucc, nem divatbemutatóra megyünk. Az utolsó tagmondatot akár el is hagyhatná. Nyilvánvaló a beszólás a Jackie Kennedy-ruhák iránti lelkesedésemnek. A szürke és barna kabátokhoz szokott kelet-európai lányt, azaz engem, valósággal elvarázsolják […]
4. KANTRI, ÉDES KANTRI
Kimuffolunk a kantriba, mondja a nénikém, négy napra. Praktikusan pakoljak, nem kell sok cucc, nem divatbemutatóra megyünk. Az utolsó tagmondatot akár el is hagyhatná. Nyilvánvaló a beszólás a Jackie Kennedy-ruhák iránti lelkesedésemnek. A szürke és barna kabátokhoz szokott kelet-európai lányt, azaz engem, valósággal elvarázsolják. Emlékszem, egész kiskamaszkoromban arra áhítoztam, hogy a vasboltba jöjjön már végre valami színes ruha is. Nem jött. Egyébként meg eszembe sincs felvenni a first lady stílusú ruhákat Amerikában. Nagyobb durranás lesz majd az évnyitókon meg az évzárókon otthon. Igaz, még nincs tanári munkám, de én vagyok a legbizakodóbb friss diplomás. A legjobb iskolában fogom a legjobb munkát kapni Budapesten. Amikor megtudják, hogy nincs munkám, a nénikém keresztet vet. Kérdezik tőle rémülten, mit tudott meg rólam. Oh, my gosh, oh, my gosh, repkednek felém a szánakozó mondatok. Futótűzként terjed a hír, mindent feléget. Nyomában hamu, perje, füst és sóhajtozás. Még a kantriszomszédok is átjönnek, együttérzéssel mutatkoznak be, sandán vizslatják a munkanélküli kelet-európait. Hogy lehet ez ilyen nyugodt? Nahát! Akkor, ezerkilencszáznyolcvanötben még nem értettem, ma már, azt hiszem, értem őket.
A kantrit egy tórendszer öleli körbe. Nem túl szorosan, a tavak között földnyelvek vezetnek a sűrű fenyvesekbe. Amolyan kanadás itt a táj: áttetsző víz, tűlevelű fák, hűvös reggelek, forró nappalok. Kolibrifélék családjába tartozó hemingbördök röpködnek a nyaralók között, és jóízűen szürcsölik az eresz alá akasztott mézes sörbetet. Hosszú perceken át propellereznek, akkorák, mint egy nagyobb darázs. Terem itt a kertben little garden snake is. Azt mondja az unokatestvérem kétéves kislánya, hogy nagyon aranyosak ezek a kígyók. És tudod, miért, Margit, kérdezi angolul. Azért, mert ha majd kint alszunk hálózsákban az udvaron, nem fognak bántani. Háááát. Lesz rá egy egész délutánom, hogy a romantikus éjszakai alvásból kimentsem magam. Én aztán nem fogom halálra maratni magam holmi cuki kis kerti kígyóval. Kígyó az, még akkor is, ha a demokrácia szülöttje. Épp most, amikor még fel sem tudtam venni a Jackie Kennedy-szetteket. Na nem. Belelőm nem eszik.
A bácsikám évtizedekkel ezelőtt négy telket vett, hármat a fiainak, egyet magának. Négy házikó áll az összefüggő telken. A házakon éjjel-nappal, télen-nyáron leng a magyar és az amerikai zászló. Ez nekem furcsa. Nálunk, Magyarországon csak az országos ünnepeken lobogózzák fel a házakat. Akkor sem mindet. Nem érdekli a zászló, meg úgy általában az ünnep az emberek többségét. Ha munkaszüneti nap van, mindenki rohan a földjére, a második, harmadik gazdaságába dolgozni. Itt sátoros ünnep van, július negyedike. Fourth of July, a függetlenség napja. 1776-ban ezen a napon hirdették ki az ország függetlenedését Nagy-Britanniától. Este grillparti lesz. Napközben pihenünk a tó partján, motorcsónakázunk, és baseballozni is megtanítanak. Mondjuk, én elég fantáziátlan és barbár játéknak tartom. Ősembernek érzem magam, aki egy bunkót tart a kezében, és várja, hogy feléje repüljön a kismadár. Vagy a másik szerepben, kezemen egy nagy bőrkesztyűvel fogom fel a felém repülő kismadarakat. Tényleg pokolian unalmas játék, viszont vendég vagyok, kötelességem örülni a szíves szórakoztatásnak. Motorcsónakot még nem láttam soha életemben. Pár farolós kör után a volánhoz ültetnek. Félszeg kelet-európai arccal kezembe veszem sorsom irányítását. Őszinte leszek: biciklin kívül még semmit sem vezettem. Ezredszerre is megszólal bennem a belső hang: nőj már fel végre a feladathoz, te szerencsétlen! Felnövök, rovom a köröket. Mindenki visít, sikolt, nevet, tapsol. Harminckét fogas, originális amerikai mosolyok villannak a tó fölött. Együtt vagyunk. Örülünk az életnek.
Elfoglalom a szobámat. Régi, felesleges, kiszolgált holmik között téblábolok. Nem tudom, miért, de Gogol felesleges embertípusa jut eszembe. Megvan az ágyam. Kényelmesnek látszik. Ujjé! Olyan erős rugók tartják, hogy ezekkel engem a NASA az űrbe is kilőhetne. Hanyatt fekszem és ismerkedem a színekkel, illatokkal, fényekkel. A plafonra téved tekintetem. Egy gyönyörűen faragott, sokmázsás fakenu van felfüggesztve mértanilag éppen az ágyam fölé. Nyilván a gazdaságos helykihasználás miatt. Remek ötlet. Úgy általában. De ez a kenu ott fog éjszaka fölöttem függni, mint Damoklész kardja, a levegőben. Még szerencse, hogy nem lószőr tartja, mint azt a bizonyos kardot, hanem karomnyi fonott kötél. Mi van, ha elfárad az anyag? Minden anyag elfárad ezen a világon, miért éppen ez a kötél lenne kivétel? A másik opció a kertben alvás hálózsákban. Kerti kígyó vs indiánkenu. Ez a kérdés. Válasszak. Az amerikai és anyaországi magyarok istenére esküszöm, hogy az indiánkenut választom. Majd átrendezem a szobát. Ha nem megy, a matracokból barkácsolok valami titkos, de biztonságos zugot. Reggel majd visszaágyazok a nagyágyra, elrendezem az ágyneműt, mintha épp akkor szálltam volna ki belőle. Van itt ész! A kis kelet-európai friss diplomás pedagógus lóvá teszi Ohiót.
Eljön az este. Tüzet rakunk. Vékony virsliket égetnek szénné a nyársak végére tűzve. Ha ezt a parasztbácsikám látná. A családi legendárium szerint egy kukoricacsutkára csepegtetve a zsírt, hónyagos-bőrös szalonnát tudott sütni. A szalonna saját zsírja táplálta a tüzet. Lehet, hogy tőle ered a megsül a maga zsírjában alternatív közmondás is. Minden alkalommal volt közönsége. Mire ropogós lett a szalonna, elmesélt néhány meghökkentő történetet. Szóval engem is kínálnak ezzel a karbonszoszidzzsal. Mivel a drága szüleim azzal engedtek el, hogy legyek mindenért nagyon hálás, lelkesen falatozom az égett kolbászt. A számba gyűjtöm a falatokat, mint egy telhetetlen hörcsög, és egy óvatlan pillanatban az egészet a bokorba köpöm. Ahogy jövök vissza az asztalhoz, háton talál egy vízibomba. Azt hiszem, Isten dobta rám az égből, amiért pazarlom a kosztot. De nem. Kiderül, hogy a szomszédék függetlenség napi vicce a bomba. Egész sorozatlövést adnak le ránk. A rokonságom kacajban és vízben úszik. Ha harc, hát legyen harc, mondja nevetve a legkisebb kuzinom. Beszalad a házba, lufikat hoz. Megtöltjük vízzel és visszadobáljuk. Mindenki hahotázik. Függetlenek vagyunk, szabadok, vidámak. Csuromvizes amerikás magyarok.
(Folytatjuk)
