Halász Margit: Ámerika, álomvilág 1985
3. FIRST LADY A PADLÁSON
A gazdag negyedben tesz ki bennünket a bácsikám. Talpig öltönyben megy tovább a Ford gyárba, ahol munkásveteránok találkoznak. Valami kitüntetést kap azért, mert aktív éveiben tizenhat órázott. Kérdezem tőle, hogy pénz is jár hozzá, vagy csak a presztízs. Azt mondja, szerinte nem kap pénzt, Amerikában nem jellemző, hogy munka nélkül pénzhez jusson valaki, ha csak nem rabol bankot […]
3. FIRST LADY A PADLÁSON
A gazdag negyedben tesz ki bennünket a bácsikám. Talpig öltönyben megy tovább a Ford gyárba, ahol munkásveteránok találkoznak. Valami kitüntetést kap azért, mert aktív éveiben tizenhat órázott. Kérdezem tőle, hogy pénz is jár hozzá, vagy csak a presztízs. Azt mondja, szerinte nem kap pénzt, Amerikában nem jellemző, hogy munka nélkül pénzhez jusson valaki, ha csak nem rabol bankot. Ahogy meséli útközben, nem volt piskóta az élete kovácsmesterként. A munkaideje első nyolc órája után evett valamit, aztán az asztalra dőlve aludt egy órácskát. Utána kezdte a másik nyolcat. Persze hogy jól keresett. Amerikában három gyereket nem lehet orvosi egyetemre járatni kispénzből. A nénikém Mrs.Woodhouse-hoz járt takarítani, aztán ahogy mondani szokás, felfelé bukott, társalkodónője lett a gazdag özvegynek. Elmondása szerint Mrs. Woodhouse az egész világon csak benne bízik. Van hazbendje a hölgynek?, kérdezem a nénikémet, és már látom, hogy az angolom itt semmit sem fog fejlődni. Ez van: pár nap alatt beleszocializálódtam a hibrid jenkimagyarba. Ugyanakkor bekerültem a család nyelvi vérkeringésébe, és otthonoson érzem magam közöttük. Ez cseppet sem elhanyagolható tény.
Nagy kőház előtt állunk meg. Kopogunk a vasoroszlán szájából lógó karikával. Bejárónőféle nyit ajtót. Kedvesen betessékel. A gazdag hölgy bársonyfotelban ül. Olyan, mint egy idős primadonna. Cipője, ékszerei, ruhája mesébe illő. A nagynéném bemutat neki. Mrs. Woodhouse szó szerint körbetapogat. Álmélkodik. Tényleg Kelet-Európából jöttél? Mintha egy kihaltnak hitt állatfajt hoztak volna hozzá. Ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz, mondja. Hetven éve épp így néztem ki, mint te. Könnybe lábad a szeme. Siratja a fiatalságát, azaz engem. Ilyen kínos szerepben még nem voltam. Legszívesebben elmenekülnék. De nem tudok. Mrs. Woodhouse megfogja a kezem. Finom, száraz, meleg az érintése, kellemes. Elindul velem felfelé a lépcsőn. A nénikémet teával kínálja, míg mi „fent leszünk”, nyugodtan teázzon, van süti is, mondja. Elindulunk. Két szintet megyünk kőlépcsőn. Elférünk egymás mellett. Fogja a kezem. Aztán összeszűkül a lépcsősor. Előre megy. A korlátba kapaszkodva araszol felfelé. Én utána. Nyikorog a falépcső. Hova visz? Istenem, mibe keveredtem. Jobb lett volna otthon maradnom Vámospércsen. Épp most érik a nagy szemű, ropogós cseresznye. Nem volt még egyetlen szezon sem, amit kihagytam volna. Itt meg most…. Visznek a vesztőhely felé.
Megérkezünk a toronyszobába. Fehér lepedővel letakart bútorok, madárkalitkák, szobortartó állványok. És egy plafonig érő beépített szekrény. Mrs. Woodhouse madárujjaival a fogantyú felé közelít. Mi lesz ebből? Csontvázak esnek majd rám. Fiatal vagyok, igaz, de annyit azért tudok, hogy minden család története, bűnök története. Mrs. Woodhouse titkokat fog megosztani velem. Torkomban dobog a szívem. Nőj már fel a feladathoz, te szerencsétlen, bátorítom magam. Szezám, tárulj! Állok a nyitott szekrény előtt és tátom a szám. Csak bele ne repüljön a moly. Furcsa naftalin szaga van mindennek. Népmesében érzem magam. A szegény ember legkisebb lánya vagyok, aki éppen királykisasszonnyá kupálódik. Bámulom a ruhakölteményeket. Válassz, mondja Mrs. Woodhouse. Az összes a tied lehet. Ott van előttem Jackie Kennedy teljes ruhatára. Lekoppintva. Mrs. Woodhouse méretében, azaz az én méretemben. Megakad a szemem azon a rózsaszín kiskosztümön, amiben hátrafelé mászik a first lady az autóban, mellette a frissen megölt férje. Na ezt biztos nem választom. Még bajt hozna rám.
Állok a nyitott szekrény előtt és bámulom a szetteket. Mert nemcsak szólóban vannak a ruhák és kosztümök, van hozzájuk illő kalap, kesztyű, ékszer, retikül. És cipő. Hát persze, hogy az én méretemben. Mrs. Woodhouse nem téved, ő nem az a fajta. Öt gyermeket nevelt fel. Mind ügyvéd meg orvos lett. Nincs idejük az édesanyjukra, nagyon nagy fára másztak. Ezt még a nénikém mondta, az úton idejövet. Ruhaválogatás közben felmerül bennem, hogy ha gyerekem lesz, tűzzel-vassal el fogom ijeszteni az ügyvéd és orvos szakmától. Semmi kedvem öregségemre lelki koldusbotra jutni. Majd arra nevelem, hogy legyen közalkalmazott, vagy mit tudom én, például mikulás.
Próbálgatom a ruhákat. Mrs. Woodhouse igazgatja a gallérokat, masnikat, zsabókat. Kezembe adja a retikült, gyöngysort kapcsol a nyakamba, kesztyűt húz a kezemre. Megpörget. És szipog. Egyfolytában szipog. Örömében. Mert látom, hogy mosolyog a szeme. Ezt akkor viseltem, amikor a drága férjemmel…A nénikém jelenik meg az ajtóban. Véget ér a varázslat. Azért arra is gondolj, szól rám parancsolóan, hogy viszed majd haza. Kiválasztok öt komplett együttest. Belehajtogatjuk egy gurulós szatyorba, melyre az van írva, Aloha Hawaii.
Lent teázunk a nappaliban. Azt a rózsaszín kiskosztümöt mégis el kellett volna hoznom. Jól állna rajtam.
(Folytatjuk)
