Tiszatájonline | 2021. augusztus 16.

Hajnal Géza: Graceland, avagy lengyel töredékek a nyolcvanas évekből

Hajnalban alszom el a kusettben egy rövid időre. Addig az Isten segíts, Isten segíts zakatolás ritmusára lüktet a fogam. Beveszek egy fájdalomcsillapítót poshadó vizemmel. Hétkor kászálódunk le a vonatról Szczecin pályaudvarán. Zsebemben lelkiatyánk latin nyelvű ajánlólevele. Ez mindig beválik. Lengyelország bármelyik plébániáján szállást adnak a sorokat olvasván.
Az első utunkba eső plébánián befogadnak. Modern, vöröstéglás épület. Fiatal, energikus pap mosolyog ránk, Ignác […]

Hajnalban alszom el a kusettben egy rövid időre. Addig az Isten segíts, Isten segíts zakatolás ritmusára lüktet a fogam. Beveszek egy fájdalomcsillapítót poshadó vizemmel. Hétkor kászálódunk le a vonatról Szczecin pályaudvarán. Zsebemben lelkiatyánk latin nyelvű ajánlólevele. Ez mindig beválik. Lengyelország bármelyik plébániáján szállást adnak a sorokat olvasván.

Az első utunkba eső plébánián befogadnak. Modern, vöröstéglás épület. Fiatal, energikus pap mosolyog ránk, Ignác. Felvezet a szobánkba, majd csokis keksszel és forróvízzel leöntött csipkebogyóval vár a nappaliban. Anna tud vele társalogni. A saját megítélése szerint nem beszél lengyelül. Én úgy hallom igen. Útitársunk Balázs velem viccelődik, de a szemüvege fölött folyton kiles szállásadónkra és menyasszonyomra, hogy mikor melegednek össze annyira, hogy ő is információhoz juthasson végre a következő napok programjáról. Nem kell sokat várnia, Ignác fotóalbumot mutat, így leülünk mellé a kanapéra. A képek egy tavalyi hittanos kiránduláson készültek, nagyokat nevetve magyarázza, ki kicsoda. Másfélnapos vonatozás után lengyel gyerekek fotóit nézegetni, nincs is ennél izgalmasabb. Tudom, hogy Balázs nem fogja sokáig bírni, ám azt is, hogy ezek a lengyel papok hallatlanul intelligensek; nem azért mutogatja a fránya képeit, mert unatkozik, hanem hogy mi, magyarok otthon érezzük magunkat nála és egész Lengyelországban. A következő oldalra lapozva nagy szemekkel néz Annára, s valamit kérdez. Balázs nem érti, de érzi, hogy most ő jöhet.

„Kérdezd meg papám, hogy milyen a tenger.”

Megbököm Annát.

„Milyen a tenger?” – kérdezd meg.

Lengyel válasz.

Anna magyarul: „Milyen tenger?”

„Hogy-hogy milyen?”

„Ezt, hogy fordítsam le?”

Anna valamit mégis kérdez. Tudjuk, hogy mi a Balti-tengerről kérdezzük Ignácot, de ő vajon mire gondolhat? Balázs újra próbálkozik.

„Hány fokos?”

„Tizenhárom, tizennégy lehet.”

„Ilyen rohadt melegben csak annyi?”

„Most ezt kérdezzem meg?”

Balázs feltalálja magát. Felpattan, áthozza a szobánkból az összetekert gumimatracot és a békauszonyát. Ignác óriási hahotában tör ki. Ezt mi is értjük. Körülbelül úgy érezzük magunkat harsány reakciója után, mintha valaki az Antarktiszra érkezett volna beach felszereléssel. De nem csak erről van szó. Kiderül, hogy a milyen tenger kérdés nem is a hőmérsékletére vonatkoztatva értelmezendő, hanem a helyére. Tudniillik Szczecinben nincs tenger. Száz kilométer autóút választ el csupán. Három éve készültünk ide, Stefan úr – osztálytársam Lengyelországba szakadt nagybátyja – történetei alapján. Olyan elismerően beszélt a szczecini cserkészcsapatról, hogy meg akartuk nézni a várost és legfőképpen a kikötőjét. A helyi cserkészek itt ültetik hajóra az elázott svéd turistákat, akik olcsón berúgni ruccannak át a lengyelekhez. Többségük annyira lerészegedik, hogy nem érné el a kompot, amivel a hétfő reggeli munkakezdésre hazaérhetne. A kijózanodott vikingek látva a kártyát bőröndjükben, a szczecini cserkészek, komoly adományokat küldenek a fiataloknak.

Ignácnak el kell mennie, kis pihenés után nyakunkba vesszük a várost. Újra meg újra röhögni kezdünk, mekkora pancserek vagyunk, hogy nem néztük meg a térképen hová megyünk nyaralni. Jókedvünket fokozza, hogy betolunk egy-egy zapiekanka-t (lengyel melegszendvics óriáskiflin, van húsos és gombás) és pączek-et (fánk) is kapunk egy utcai árusnál. Késő délután térünk haza, Ignác már az udvaron vár. Mögötte pingpongasztal és négy ütő. Örömmel vesszük Ignác invitálását. Párosozunk. Néhány ütésből látszik, hogy újdonsült lengyel barátunk nem ma kezdte ezt a sportot, már a szerváit sem nagyon tudjuk visszaadni. És ez még csak a kezdet.  Azt javasolja, tartsunk egyszettes körmérkőzést. Velem kezdi. Azzal indít, hogy ad tizenöt pont előnyt. Elég megalázónak érzem, de hát mégiscsak ő a házigazda, legyen. Simán elver huszonegy tizennyolcra. Balázsnak tizenkilenc pontot ajánl és tollszárfogásban kezd. Beveri az öt szerváját, majd Balázs az első adogatásából pontot szerez. Húsz ötről nyer a pap huszonkettő húszra. Anna is megmérkőzik vele, egy pontot ő is be tud ütni. Nemhiába Európában Lengyelországban a legerősebb a katolikus egyház. Ignác könnyű vacsorával kínál, de csak csipegetünk a kései ebéd miatt. Két papbarátja is csatlakozik, Anna tolmácsolásával próbálunk társalogni. Egy idő után humoros videót nézünk, amit úgy tűnik, ők már láttak néhányszor. Lassan elköszönünk és nyugovóra térünk.  Másnap reggel még éppen csak ébredezünk, amikor Ignác kopogtat. Siessünk, mert lent vár a kocsi!

„Milyen kocsi?”

Anna rövid tárgyalás után megérti: házigazdánk szerzett egy kölcsönautót és elvisz bennünket a tengerhez. Örömünk határtalan. Főleg mikor meglátjuk az autót: fekvőlámpás Mercedes. Hófehér. Mindig ilyenben szerettem volna utazni. Pakolunk a csomagtartóba, viszünk strandlabdát is. Ignác mosolyogva kérdi, hogy esőkabát van-e nálunk. Az autópályának keresztelt utat betonlapokból építették még Hitler idejében. Csapódnak rajta a kerekek rendesen, de a kényelmes bőrülésen hamar elbóbiskolok.

Az álom és az ébrenlét határán Stefan bácsiék étkezőjében látom magunkat, ahogy a cserkészekről mesélnek. Finom porceláncsészékből szürcsöljük az erős fekete teát. Már napok óta Gdanskban kempingezünk, a Stefan bácsinak köszönhető protekciós helyen. Ha ő nem segít, akkor fel sem vonatoztunk volna Varsóból északra. Olyan tele volt a Gdansk-Gdynia-Sopot tengely nyaralókkal, hogy gombostűt sem lehetett elejteni. A szombattól szombatig tartó turnusok tömegei mellett a sorkatonai szolgálatukat tengerészként teljesítők leszerelése is hatalmas jövés-menéssel és népünnepéllyel járt. Az étkezőben Stefan bácsi feleségén kívül két barátjuk is jelen van, akik lelkesen mesélnek városuk történelméről. Gdanzingról a háborús években – Stefan bácsi akkor érkezett ide – és a hajógyári tüntetésekről a közelmúltból. Ketten a városképet meghatározó tervezőmérnökök, hosszan magyarázzák hogyan szerezték meg a kikötőt üzemeltető állami cégtől az előregyártott vasbeton világítótornyot az egyházközség számára templomtorony gyanánt. Vastag szarukeretes szemüvegeik mögül figyelnek ránk, fémszínű fogpótlások villannak nevetéseik közben.

Mesélünk mi is. Harmadik hete kalandozunk országukban, négyen indultunk és csatlakoznak hozzánk még többen is. A főutcában váltottunk zlotyit, több százezret kaptunk. Azután pár perc múlva utánunk jöttek a fura alakok, és visszakérték. Azt hitték holland forintot adtunk. Stefan bácsiék a szüleink lehetnének, ám élvezik idétlenségünket, és hogy ennyi idő alatt így megszerettük a hazájukat. Könnyű úgy szeretni, ha ők már előbb szeretnek.

Egyik alkalommal elhatároztuk, hogy gyalogolunk egy kicsit, még a tengerhez érkezésünk előtt. Malbork határában megállt egy busz, a sofőr mellénk érve kinyitotta az ajtót, és önfeledten kiabált: magyari, magyari! Lassan esett le, hogy Anna hátizsákján egy ujjnyi trikolór lobog, ezért nem maradhattunk inkognitóban a derék lengyel előtt. Óvodásokat szállított, ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen. Zsinóros mikrofon lógott a műszerfalból, ennek segítségével megénekeltette a kicsinyeket a magyar vendégek tiszteletére. Utána nekünk is elő kellett adnunk egy magyar népdalt. Mire sofőrünk kitett valahol, fáradtabbak voltunk mintha egész nap gyalogoltunk volna, de egy életre belénk ivódott a magyar-lengyel két jóbarát alaptörvény. Stefan bácsit annyira meghatotta a történet, hogy addigi óvatossága szertefoszlott, és részletesen elmondta, hogyan verte le a LEMP a buszvezetők sztrájkját. Ébredező politikai eszmélésemnek ez is alapélményévé vált és mindig csodálkozom, ha nem ezt az utat választja a mindenkori hatalom. (A lényeg: azonnal alapítani kell egy másik vállalatot. Aki nem lép át az új feltételekkel, annak másnap nincs munkája.)

Stefan bácsiéknál tett látogatásunk után mentünk át Sopotba elektricskával, ahol egy korábban szerzett kütyü segítségével négyen tudtuk egyszerre hallgatni egy walkmant. Paul Simon: Gracelend. Ezzel sétálgattunk egy vonalban. Boldogok voltunk. Aztán a parádés egy hét után hazaindulásnál szorultunk ismét Stefan bácsi segítségére. Félnapos sorbaállás után a Gdyniai pályaudvaron vettük meg a jegyünket, ám hiába mentünk ki másnap este két órával indulás előtt az állomásra, és hiába állt be a vonat időben, mégsem tudtunk hazaindulni. Pillanatok alatt hatalmas tömeg lepte el a peront és szabályosan megrohamozta a begördülő vagonokat. Mire a vonat beállt, már tele volt. Idős emberek lábai lógtak ki a vagonokból, ahogy csukafejessel beugrottak. Pólyás csecsemőket dobtak be a még szabad ablakokon és mindig volt, aki odafönt elkapta őket. Földbegyökerezett lábbal néztük végig az ostromot. Az világos volt, hogy mi nem leszünk rajta ezen a vonaton, de az nem, hogyan jutunk haza. Lógó orral elbandukoltunk Stefan bácsiékhoz. Rövidesen kiderült, hogy hajnalban lesz a következő dél felé tartó vonat, mindegy volt, hová megy, Varsó, Krakkó, Katowice ugyanolyan jó volt nekünk, azt mondták ezt a régiót kell elhagyni, utána normalizálódik majd a helyzet. Jó tanácsként azt kaptuk, hogy gyalogoljunk el a rendezőpályaudvarra, két kilométerre a főpályaudvartól, ott fogják tologatni a kocsikat és a mozdonyt, hogy összerakják a szerelvényt. Ez körülbelül fél háromkor lesz. Biztosan lesznek mások is, de ugyanúgy kell viselkedni, mint ahogy az imént láttuk. Egyébként nincs esélyünk. Már a szürke mozdonyon sárga zászlót lobogtató masiniszta feltűnésekor vagy százan rohanták meg a vonatot a rendezőpályaudvaron, tanulva az eddigiekből, mi sem tettünk másképp.

Ignác nevetésére ébredek, ahogy a tengeri széllel szemben próbálja kinyomni a Merci ajtaját. Egészen közel állt meg a plázshoz. Éktelen robajjal csapódnak hullámok a mólóhoz, rajtunk kívül egy lélek nem jár erre. Tíz fokot mutat a korláthoz szerelt hőmérő, a világítótoronyból viharjelző fények villódznak felénk. Az eső csak szemerkél, ám a szél miatt hamar átnedvesedünk. Minden ruhánkat magunkra húzva beülünk egy napozókosárba. Vacogunk, röhögünk.

„Emlékszel papám november hetedikére?”

Persze, hogy emlékszem. Medjugorjébe mentünk látva látni a látnokokat az utolsó NOSZF szabadnap által teremtett hosszúhétvégén. Délvidéken elvileg meleg őszre számítottunk szállásadóinkkal egyetemben. Még nem készült el a házuk teteje. Balázzsal egymás mellett feküdtünk a hálózsákunkban és hullott ránk a hó. Anna próbálja fordítani a sztorit Ignácnak, aki boldogan készít rólunk két képet. Kodak, színes. Gdanskban még csak fekete-fehér képeket lőttünk. Hiába nem zuhog az eső, ennél jobban csak a Hell-félszigeten áztunk el tavaly. Visszafelé az elektrícskán a korosabb hölgyek is bugyiban és melltartóban szárítkoztak az égi áldás után. Meg akarjuk hívni Ignácot egy lepényhalra, de nincs nyitva egy árus sem. Veszünk négy precel-t (perec), meg teát, majd indulunk is Szczecinbe. Ignác kérdezget bennünket, hol is tartunk az életben. Jegyességünk utolsó napjaiban járunk Annával, Balázs lesz a tanúm. A Mátyás- templomban lesz az esküvőnk szeptember elsején. A lengyeleknek ez a dátum nem a kedvencük, de a templomot ismeri.

Meséljük, hogy a latin nyelvű írást adó lelkiatyánk a nászmisén már a jezsuita rendfőnök engedélyével fog koncelebrálni. Huszonhárom év szolgálat után hagyja el templomunkat, miután a rend római központjában fellelhető iratokkal sikerült bizonyítania, hogy ő valójában a Jézus Társaság tagja. Illegalitásban tette le fogadalmát, és már nem élt senki, aki ezt tanúsíthatta volna.

Néhány nap múlva elköszönünk Ignáctól. Hajnali négykor hagyjuk el a plébániát. Egy részeg taxis jön értünk, hogy kivigyen a szczecini pályaudvarra. Először nekitolat két kukának, mint Bodrogi Gyula a Csak semmi pánikban, majd nekimegy az előtte parkoló kocsinak, és minden szabályt áthágva padlógázzal keresztülszlalomozik a városon. Az állomáson hozzánk vágja az apróban adott borravalót és forintot követel. Ordít. Otthagyjuk és elvonatoztunk az NDK-ban nyaraló szüleimhez. Ahogy mondani szokták, az egy másik kávéház. Ott egy illegalitásban lévő jezsuita latinnyelvű ajánlásával semmire se megyünk.