Hajnal Géza: Forgatás

Kiválogatnak gyerekszínésznek. Táviratok jönnek. Mikor, hol kell megjelenni, milyen öltözékben. Megjelenek. Csinálom, amit mondanak. Csúzli a sorozat címe. Mikor nincs felvétel, tízfilléres alapon kártyázunk. Pár parádés délután a tévészékházban. „Ki fog átfordulni a páternoszterrel?” Én nem merek.

Pannónia stúdió. Egy Nő néz. Nézeget. Teljesen nyíltan szemez velem. Mosolyog biztatóan. Iszonyú zavarban vagyok. Többször elvörösödöm. Izzad a tenyerem. Elsüllyednék. A Rendező lehet még a szobában. De nem szól, nem mozdul. A Nő a vizsgálatot a saját maga és a Rendező meggyőzésére végzi. Hogy jó leszek a szerepre. És a hajam megy a Zsuzsáéhoz.

És jönnek a táviratok. Egyben igazolások, az iskolai hiányzásról. Taxi vár a ház előtt. Az első jelenetet a Fazekas Mihály Gimnáziumban veszik fel. A Nő biztatóan mosolyog és bemutat Zsuzsának. Égni kezd a nyakam, izzadok. De itt már nem a Nő a domináns, hanem a Rendező. Mondja, mi lesz a jelenet, mit várnak tőlem. A forgatókönyvet sosem mutatják meg előre, csak amikor már mindent elmagyaráztak és a szöveget kell memorizálni. Egy-egy mondatom van. Hadarok, mutálok. Zsuzsa haja színe tényleg hasonló árnyalatú az enyémhez. Körülbelül ennyi a közös bennünk. Nincs témánk. Nem tudunk beszélgetni. Tényleg egy világ választ el egymástól. Őt az egész ország ismeri. Szépen beszél, ügyesen játszik. Minden évben forgat, alig jár iskolába.

Első jelenet. Osztályterem. Tele statisztával, néhány válogatott gyerekszínésszel. Matekóra. Zsuzsát kihívják a táblához. Menet közben megbök. A választ nem tudja. Sugdolózás, mocorgás. Aztán felszólítanak engem.

„A jobboldali reciprokával beszorozzuk mindkét oldalt.”

Röhög az osztály. Unalmas, mire sokadszorra fölvesszük.

Másik nap. Fiúvécé a Fazekasban. Szűk a hely az Operatőrnek, világosítóknak, Rendezőnek, Zsuzsának és nekem. Miközben a teendőket magyarázzák, mindenki helyezkedik. Világosítók az ablakpárkányon, Rendező a falhoz lapulva. Az Operatőr sehogy sem találja a helyét. Végül beleül az egyik piszoárba. Önfeledt röhögés, de látszik, hogy dühös kiszolgáltatott helyzete okán. A történet szerint fogadunk Zsuzsával, hogy feldobjuk a plafonra az uzsonnára kapott lekváros kenyerünket, akinek tovább ottragad, az nyer. Javaslom, hogy egy pusziban fogadjunk. Zsuzsa inkább egy húszasban akar. Neki ívesen kell hátrafelé dobnia, így kenyere berepül az ajtóval elválasztott vécékagylók közé, én meg dobjam, ahogy akarom. Most megmutathatom, hogy nem véletlenül engem választottak a szerepre! Hogy nem csak a zavarba jövő, vörösödő énem létezik, hanem a városmajori kamaszé, aki focizik, biciklizik, gördeszkázik délutánonként a barátaival, füttyöget a lányok után, és bármilyen hülyeségben benne van, ha éppen úgy adódik.

„Egy-kettő-hááárom!”

A kenyerem fent ragad! Annyira, hogy egy perc után sem akar leesni. Vinnyogva röhögök. Mutogatok fölfelé. Büszke vagyok magamra. De csak egy pillanatig, amíg szemem nem találkozik az Operatőr tekintetével. Hoznak egy partvist, lenn a kenyér.

„Kenjünk rá még lekvárt?”

„Isten őrizz!”

Újra vesszük. Kisebbet dobok. Annyival, hogy el sem ér a plafonig. Csapó három! Az Operatőr káromkodik. Nem hibázhatok többet. Ötödikre sikerül a felvétel.

A következő jelenetben belép a tanárt alakító Színész, konstatálja a helyzetet. Apámat emlegeti, Zsuzsánál megtalálja a pénzt, lopással vádolja és javítóintézettel fenyegeti. Színész velem végig megértő, segítő, mondhatnám atyai gesztusokat gyakorol. Fülledt délután egy teljesen kiürített lakásban, valahol a Naphegy oldalában próbálja velem a másnapi szöveget. Június volt s ujjongtunk, nincs tovább, / Most gyertek, szabad mellű örömök / S pusztuljatok, bilincses iskolák.

A Fazekas évzáróján vesszük fel, ott kell elszavalnom. Annyira rosszul mondom a verset, hogy az egész jelenet megy a kukába. Ady ellen két évtizedig hadakozom a barátaimmal vitázva.

A Színészlegendával egy közös jelenetem sincs. Mégis mintha látnám ott téblábolni a lámpák, mikrofonok, állványok sűrűjében.

„Ténikém, kábel van!” Kiáltják felé nevetve a műszakosok.

Néha megbotlik az öreg, de ura a helyzetnek és önmagának.

Lehet tudni, lesz még egy forgatási nap, plusz a szinkron (javító, saját magamat kell szinkronizálnom), ám az időpont még nincs meg. Majd küldik a táviratot. Matekdolgozat napján jön értem a taxi. Életemben most megyek először az alsórakparton. A Halász utcai lehajtónál centiken múlik a karambol. Balra tartunk, majd áthajtunk a rácsos acélhídon a Hajógyári-szigetre. Itt sem jártam még. Hatalmas rét terül elém. Amennyire szűken voltunk a kenyérdobáláskor a vécében, most szinte elveszünk a burjánzó természetben. Pedig itt van mindenki, Operatőr, Rendező, világosítók és a Nő. A szereplők közül egyelőre csak én. Fogalmam sincs, mi lesz a jelenet. A Nő bűbájos. Mosolyog, sokatmondóan pislog felém. Odaadja a forgatókönyvet, hogy nézzem át. Csakúgy, mellékesen. Ahogy olvasom a szöveget, úgy vörösödöm a fejem búbjától a nyakamig. Megnyílik alattam a föld. A tervek szerint kergetőznöm kell Zsuzsával, majd földre teperni és… Mi van? Hát én még sose… Az osztályból a fiúk közül még senki sem csókolózott. A lányok közül is csak a legérettebbek. Gimnazistákkal persze. Hogy lehetne eltűnni innen? Ennél még dolgozatot írni is jobb! A Nő az Operatőrrel egyeztet, utóbbinak nem vagyok a kedvence. Rólam beszélnek, gondolom. Újabb taxival befut Zsuzsa. A zavar legkisebb jelét sem látom rajta. Persze, ő biztosan mindent tudott. Őt már régen beavatták. Szeplős arca derűt sugároz. Neki szóljak, hogy nem tudok csókolózni? Vagy a Nőnek? Szemlesütve ácsorgok, a végzetemre várok. A Rendező körbejárta a terepet, most lép mellém, biztatóan hátba vereget.

„Menni fog fiam, ne aggódj! Mindjárt kezdünk.”

De hát én… mondanám, de már tovább is áll. Jobb híján magam elé mormolom Ady-strófáit, amiket a Színész betanított:

S én, vén diák, szívem fölemelem / S így üdvözlöm a mindig újakat: / Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem. Bár zord a harc, megéri a világ, / Ha az ember az marad, ami volt: / Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Kezdődik a kergetőzés. Talán ezzel nem lesz gond. Mutatják, merre fussunk, és körülbelül hol érjem utol. Teljes erőbedobással eredek a nyomába. Döbbenet, milyen gyors. Nem érem utol. Az Operatőr szitkozódik. A stáb haditanácsot tart.

„Zsuzsa kicsit lassabban! Újra. Gyertek vissza. Csapó.”

A második sikertelen kísérlet után másik útvonallal, rövidebb távval próbálkozunk. Majdnem elérem a lányt, ám elbotlom egy fűcsomóban. Ez még nem volna baj, de leesik a cipőm. Az Operatőr őrjöng. Senki nem szólt, hogy ne bebújós utcai cipőben jöjjek. Aminek már eleresztett a gumija. Próbáljuk menteni a jelenetet többféleképpen, a filmbe nem kerül bele semelyik verzió sem.

Hanyatt fekszünk a fűben, a lány a karomon piheg, piros kockás ingben. Jómagam szürke aprókockásban. Bal kezünk összefonódva. Zsuzsa tényleg profi: játszik az arcával, szemével, hangjával, mindenével. Az én arcom csak félig látszik, a hajamból több. A lány először a főzésről csacsog, majd én kérdezem mutálva:

„És te is pedikűrös leszel?”

„Nem tudom. Te mit szeretnél, mi legyek majd?”

Az erőltetett párbeszédben kitérek a válaszadás elől. Ezután fel sem merül már a csók.

Két évvel később jön még egy levél. Szeretettel várnak a Szerelem első vérig című film szereplőválogatására. Nem megyek el. Helyette a családi nyaralást választom az NDK-ban. Bery Ari előtt szabaddá válik a pálya.

Kép: 1973, a Magyar Rádió stúdiója (Szalay Zoltán / Fortepan)