Hajnal Géza: Fogolytábor a tengeren, börtön a folyónál

PÁRHUZAMOK GÉRECZ ATTILA ÉS KUNCZ ALADÁR RABSÁGBAN IHLETETT MŰVEI ÉS UTÓÉLETÜK KÖZÖTT

Gérecz Attila 1956 hősi halottja, a váci börtönben alakult füveskerti költőcsoport legtehetségesebb tagja sem a történelmi, sem az irodalmi emlékezetben még nem foglalja el méltó helyét. Ennek okait több tanulmányban igyekeztem megfejteni,[1] s éltem a hasonlítás lehetőségével, ahogyan sokan mások irodalomtörténészeink közül. Géreczet sorsa alakulásában és költészetében szokás Petőfihez, József Attilához és Radnóti Miklóshoz hasonlítani, de Balassitól Zrínyiig sok mindenki szerepelt már előképeként a róla szóló tanulmányokban. Legutóbbi munkám bírálatában merült fel újabb referenciaként Kuncz Aladár neve, aki a „fogság művészi igényű megfogalmazásában a magyar irodalom értékkel bíró hagyományába illeszkedik.”[2]

Első olvasatra a két életmű között jelentős különbségek mutatkoznak, ám alaposabban megvizsgálva a részleteket, az alkotói életutakat, a műveket és nem utolsó sorban azok utóéletét, számtalan izgalmas párhuzamra bukkanhatunk.

Műfaj

Kiindulásul nézzük meg az összehasonlítható műveket, melyeket egyformán a rabság ihletett. Kuncz Aladár a Fekete kolostort fogsága után több mint tíz évvel írta. Könyvének műfaji meghatározásával sokan foglalkoztak már, memoárnak, önéletírásnak, naplónak, ám leginkább regénynek értelmezve a szöveget. Nem véletlen, hogy Babits Mihálytól kezdve Jancsó Eleméren, Pomogáts Bélán keresztül Jeney Éváig minden szerző fontosnak tartja tisztázni ezt a kérdést, melynek az utóélet szempontjából van talán a legnagyobb jelentősége.

Míg az anyanyelvi befogadás még a referenciális olvasat igézetében is kiindulásában majd mindig irodalmi alkotásként kezeli a művet, addig a művet inspiráló fizikai közegben, konkrétan: Franciaországban manapság, elsősorban történészek dokumentumként olvassák, levéltári anyagok társaságában. […] „Megélt dokumentum” – egyik francia elemzőjének szavaival. Az emlékirat sajátosságait és az önéletrajzi beszédmódot egyként megtaláljuk benne, de olyan fikció, amely mindegyre átlépi a kitalált és a történelmi elbeszélés közti határt.[3]

Németh Andor ugyancsak a műfaji sajátságok okait igyekszik megfejteni, mikor arról ír, szerinte egykori rabtársa emlékezetében két irányzat küzd egymással:

Az egyik a krónikás lelkiismeretessége, a másik az inspiráció. Ragaszkodik jegyzeteihez, naturalista aprólékossággal rekonstruálja a környezetet, breugheli pepecseléssel népesíti be a kazamatákat, egy-két színes ecsetvonással művészi valóssággá kerekít ki elmosódott jelenségeket. Ezek a színezések szigorúan stílszerűek, még ott is, ahol képzelete magával ragadja s a kompozíció kedvéért egyet-mást megnagyít.[4]

Czigány Lóránt 1973-as naplóbejegyzése a magyar irodalomtörténet legkiválóbb önéletírásai közé helyezi Kuncz művét.

Miért söprűzzük ki az önéletírást a „magyar irodalom fővonulatából”? Hiszen nagy magyar regény alig akad, viszont több kiváló önéletírással rendelkezünk. Kuncz könyvében nincs egyetlen mondat sem, akár stilárisan, akár tartalmi szempontból (apró megfigyelések, kommentárok), ami nem üti meg mércét. Ezért volt sikere angolul is. Kitűnő életrajzi regényeink vannak. Máraié (Egy polgár vallomásai), Kassáké (Egy ember élete), Szász Béláé (Minden kényszer nélkül), hogy Illyésről ne is beszéljünk (Puszták népe). Ezt valahogy bele kell dolgozni a XX. századi irodalom történetébe. Pedig nehéz levetkőzni a meglévő beidegződöttségeket, ezért nehéz újraírni a magyar irodalom történetét.[5]

Kuncz első monográfusa, Pomogáts Béla az emlékirat-műfaj huszadik századi klasszikusai közé sorolja a Fekete kolostort, de olyan memoárnak tartja, melyben tetten érhető az írói kompozíció:

„az események, portrék és gondolatok nem az emlékezés szertelen táncára vallanak, inkább módszerre és szerkezetre. A figyelmes olvasó felfedezheti e szerkezet ívét, a kompozíció pilléreit.”[6]

Kuncz Aladár a Nyugat állandó szerzőjeként, az erdélyi Ellenzék című napilap, illetve az Erdélyi Helikon folyóirat ízlésformáló, és nagyhatású irodalomszervező szerkesztőjeként írta meg főművét, másfél évtizeddel a megjelenített események után.

A mű nem a szigeti élmények lélektanilag hű naplója, reprodukciója, hanem az élmények másodfokon való átszenvedése, thaumaturgia. […] Így élte át újra Kuncz Aladár, tíz-tizenöt esztendővel a háború után, az élményt, amire visszatekintett. Tizenöt év kellett hozzá, hogy az élmény megnyíljon benne, megmagyarázza magát, hogy hozzáérjen ahhoz, amit élménye jelentett.[7]

Ezzel szemben Gérecz Attila minden előzmény nélkül, rabságának utolsó bő két évében a börtönben kezdett el írni, ott talált rá a benne meglévő, de addig szunnyadó szövegformálási módra, amely lassan bontakozott ki versszöveggé börtönléte folyamán. Összesen negyvenhárom verse maradt fenn. Kérdés, hogy egy műfajilag nem könnyen azonosítható prózai szöveget mennyiben hasonlíthatunk versekhez, melyek alapvetően az énköltészet zsengéi és remekei között helyezkednek el, s kordokumentumokként is értelmezhetőek. Pomogáts monográfiájában korrajzként is értelmezi a Fekete kolostort, s itt megint a fikció és a valóság arányainak vizsgálatáig jutott. Ahogy Kuncz Aladár irodalomtörténészi tevékenységének elemzésekor is: Kuncz Toldy Ferencről írt könyvét[8] azért érte a legtöbb kritika, mert „Gyakran novellisztikus képeket illeszt a tanulmány tárgyias adatai közé…”[9] Gérecz leghosszabb művét, a cím nélkül fennmaradt prózai betétekkel tűzdelt többszáz soros alkotását[10] Szörényi László elbeszélő költeményként, eposzként kezeli.[11] Gérecz rab- és költőtársa emlékezete szerint[12] ezt a művet kívánta szerzője az egész életét feldolgozó verssé bővíteni. A műben megénekelt eseménysort Gérecz Attila egy hosszú levélben is rögzítette, amit sikerült kicsempészni a váci börtönből, illetve bravúros szökéséért elrendelt kihallgatásokon vallomást is tett a történtekről. Ennek köszönhetően itt ugyanúgy vizsgálható valóság és fikció viszonya, mint Kuncznál. Ő a szökés történetét a hónapokig való tervezgetés izgalmai miatt annyira átélte, és sok évvel később olyan meggyőzően tudta megírni, hogy a franciák azóta is a várból kivezető titkos alagutat keresik. A szerző képzeletében özönvízszerű vihar csapott le a francia partoknál, háborgott a tenger, Gérecz Attila szökésekor pedig árvíz hömpölygött a Dunán jégeső kíséretében.

A szökéskor tomboló viharral el is érkeztünk a hasonlóságok sűrűjébe, az egymástól térben (2000 km) és időben (közel negyven év) zajló fogolysors szemlélésekor. Míg Gérecz a vécépapírra lekörmölt verseit juttatta ki Vácról, vélhetően a rabkórházban dolgozó barátja segítségével, addig Kuncz Aladár az 1917-ben betegen szabaduló társával, Riedl pincérrel, annak bakancsába szegezve, két novellát küld haza Laczkó Géza barátjának. Az egyik rövidesen meg is jelent a Nyugatban.[13]

Kert

A rabságban az elmélyedés, a szellemi munka közege lehet a kert, melynek oly nagy hagyománya van a magyar irodalomban. A francia tengerparton lévő erődítmény udvaráról így ír Schöpflin Aladár:

A noirmoutieri fekete kolostor rabjai az udvar egy kevésbé naptalan helyén kicsi kertet ültetnek, amely a maga virágszíneivel és derült életével szinte bevilágítja a komor lakóhely komor életét és öntudatlan vigasztalást ad a foglyoknak. Az a sötét kép, melyet a könyv rajzol, tele van ilyen kis kertecskékkel, emberileg szép és megható jelenetekkel, amelyeket bevilágít a művészet fénye.[14]

A kertmotívum a regény végén is felbukkan, mikor a szerző súlyos betegen, a spanyolnáthától már megtizedelt, haldokló társai között a Fiorettit, Szent Ferenc Virágoskertjét olvassa és memorizálja, majd szinte önkívületben Ferenc Leó testvérnek szóló boldogság-tanításába kapaszkodik.

A váci börtön költőtársaságának tagjai tudatosan nevezték magukat füveskertieknek, ahogy kézzel írt gyűjteményes kötetük előszavában Tóth Bálint jegyezte:

FÜVESKERT, írtuk a címet a gyűjtemény elé, mert úgy érezzük, a földből és fényből táplálkozó szerves élet legszebb magyar szimbóluma a KERT, az erdélyiek, a debreceniek kertje, ahol nem voltak ismeretlenek a messzi föld illatozó virágai. De ez a kert jelenti a belső kertet is, a magunk kis földdarabján, amely a legszürkébb falak között is színgazdag bokrokat és gyógyító füveket teremhet. S adjuk most tovább ezt a kis kötetet, kiki találja meg benne virágát, és plántálja kertjébe a nagy francia tanácsával: „MŰVELJÜK KERTÜNKET.”[15]

Az idézett előszó szervesen kapcsolódik Németh László „kertmagyarország”-gondolatához, ahogy Kárpáti Kamil Balassihoz, Csokonaihoz, Bethlen Gáborhoz, Móricz Tündérkertjéhez és Máraihoz köti.[16] A füveskertiek csak 1953 után, a Sztálin halálával kezdődő enyhülést követően csoportosulhattak az udvaron, és a kínzatások közepette igyekeztek épségben tartani a lelküket, addig Kuncz Aladárék pedig ítélet nélkül, bizonytalan időre internálva, hazájuktól távol, de fizikai terror nélkül voltak kénytelenek létrehozni szellemi műhelyüket. Mintegy ösztönösen megérezve az évezredes tapasztalat tanulságát:

A foglyok értelmesebbje hamar ráébred arra, hogy csak az állandó elfoglaltság óvhatja meg őket a börtönlét veszélyeitől, azoktól a lelki betegségektől, amelyekről Kafka is beszél. A bebörtönzött emberi méltóságát az állandó szellemi vagy kézműves tevékenység éthosza biztosítja. […] Azok, akik átadják magukat a börtönlét betegségeinek, lecsúsznak, elvesznek, megőrülnek. Sarkadi bácsi istennek képzeli magát. Bistrán, a hold őrült szerelmese prófétának.[17]

Bistrán rajongása a holdért nem egyedül való a fogolyéletben, nem véletlenül ad róla hosszú leírásokat mindent alaposan megfigyelő krónikás rabtársa. Gérecz Attila a fény szerelmese volt, s verseiben a hold is rendre előbukkan, íme néhány példa: Mosolyodon úszott a Hold, / én felléptem rája.[18] Szerelmek éjjelét magamba járom. / Csak fönt a Hold kisér a fák között/s a bársony ég amint a holdsugáron / sötét szemed színébe öltözött.[19] S majd valaki egy karéj holdat, / hogy szebb légy, a körmödre szel. Kezéből rámfeszül a Hold-ijj,/ s az alkonyattal összevérez…[20]

 

Képzelet

Ha azonban nincs rá mód, hogy az éltető fényben megmártózzanak a rabok (Noirmoutier-ben örökké zuhogott az eső, Vácott pedig bebádogozták az ablakokat[21]), csak a képzelet útján lehetséges a túlélés. Kuncz Aladár többször említi a szabadító képzeletet:

Az a lényegtelen keret, amelyben külső életünk a valóságos kalendáriumbeosztása szerint pergett le, igazán nem számított. Képzeletünk időben és térben is, teljes odaadással és boldogan, oly nagy kirándulásokat tett meg, hogy sokszor a gyűlölt környezetből teljesen kiszabadultunk.[22]

[…]

Délután öt óra felé a szobákban megszűnt a munka. A sötétség előbb gyűlt meg a vastag falak között, mint kint a szabad ég alatt. Lámpára kevés embernek tellett. Mielőtt lementek volna sétálni az udvarra a szoba lakói, előbb végig dűltek a szalmazsákon, és pihentek. Élvezték a csend ritka pillanatait. Varrógép, kalapács, fúró, gyalu, véső, gyakorlatozó hangszer, veszekedés zaja elült. Egy-egy álmodozó kéz pengetett halkan a gitáron. A szobában különös neszek támadtak. A nyomorúságos élet valóságával szemben való nappali, konok küzdelem most engedett feszültségéből. A képzelet világa ilyenkor akadály nélkül vette át uralmát. A múlt emlékei járkáltak köztünk, a messzire tűnt otthon bűvös szépséggel csillogott fel. Minthogy tiszta képzeletté lettünk, könnyen társultak hozzánk a több száz éves várépület régi lakói, az olvasott művek alakjai, mert hiszen ők is csupán a képzelet húsából és véréből éltek. Minden előbb lett, amit képzeltünk, mint mi magunk.[23]

Gérecz Attila már említett kicsempészett levelében ír édesanyjának és kedvesének a rab egyetlen segítőjéről:

A rabnak egyetlen társa van, ami mindenen keresztül segíti: a fantáziája. És egyetlen soha le nem győzhető ellensége: a gondolatai. A boldogság nem külső tényezők eredménye, hanem belső lelki tulajdonság, mondhatnám, közérzet. Rendszerint a külvilág segíti uralomra bennünk, de mindig csak relációkban, viszonyítva az előző szenvedéshez, vagy ha úgy tetszik, vágyhoz, ami ennek csak benső megjelenése. Nincs olyan szenvedési állapot, melyben enyhülési folyamat ne szerepelne. És ez az enyhülési fok a boldogság. Ezért van az, hogy mindenkinek mást és mást jelent. Mindenkinek a legkínzóbb vágy megszűntét. Rabnál ezt a folyamatot egyedül a képzelet végzi.[24]

A képzelet segítő munkája összefügghet az emlékezettel is, mely a valóságban kietlen, üres, ellenséges helyszín iránt is képes honvágyat ébreszteni. Kuncz az Ile d’Yeu-i kazamatákból gondol vissza nosztalgiával fogsága előző színhelyére:

Most magam előtt láttam a kis udvart, az omladozó várfalat, toronyszobámat az ismerős képekkel, és sóvárgó vágy fogott el Noirmoutier után. Milyen jó volna megint ott lenni, együtt társaimmal, s együtt azzal az egész világgal, amelyet képzeletünk ott megalkotott. Valahogy úgy éreztem, hogy a fekete kolostor várépületével, udvarával, s velünk, a bennlakókkal együtt, egyetlenegy élőlény volt, amelyet most kegyetlenül darabokra vágtak… Annyi minden fájhatott volna, annyi mindenre sóvároghattam volna, de ebben a pillanatban csak ez a mindennél nagyobb kegyetlenség szorította össze szívemet.[25]

Gérecz Attila pedig szökése közben gondol váratlanul, a befogadó számára szinte megmagyarázhatatlanul börtönére:

Az út a térnél kettéválik.
Kisgyermekek fogócskát játszva.
Fölöttünk rózsás arcocskáik
legyezgeti néhány akácfa.
Furcsa. De úgy tűnt, hogy halálig
valami honvágyam lesz Vácra.

Hol leborul vérző halomba
az emberszív, s fölé kezünk
imára font, remegő lombja
virágot hajt, hol szenvedünk,
szomjú lelkünk a fájdalomra
lebeg, s reá emlékezünk.[26]

Az adott közösséget semmi sem pótolhatja annak a számára, aki testi-lelki szenvedések sorozatát éli meg társaival éveken keresztül. A hasonló traumák pszichológiai folyamataival számos szöveg foglalkozik alaposan boncolgatva a témát,[27] Kuncz és Gérecz előbb idézett szövegrészlete lírai tömörséggel foglalja össze a lényeget.

Művészetek

Kuncz Aladárék az új felügyelő érkeztével egyfajta lelkiterrort is el kellett viseljenek, mivel Ch. mindig mindenről tudni akart, mindenütt ott volt, elszívta a levegőt az internáltak elől. A rabok addigi elfoglaltságai közül csak az olvasást és az írást űzhette viszonylag szabadon, ám egy idő elteltével már verset és regényt olvasni sem volt erejük, mert az olvasottak az érzelmeiket mozgatták meg, jobb híján ezért filozófusokat (Hegel, Kant) fordítottak. Kuncz felsorolásaiban rendre elkülöníti a szociológiai csoportokat, így az értelmiségieket is, ahogyan a nemzetiségek között is rendszeresen különbséget tesz. A művészeti ágak közül volt, amelyik mindenki számára elérhető volt, például a színjátszás, hangszerekkel kísért éneklés, de akár egy-egy filozófus téziseit is meghallgathatták a tanulatlanabb, ám tudásra éhes rabtársak. A grafikusok és a szobrászok alkotásai is meghatározták a mindennapokat, hiszen sokan igyekeztek feldíszíteni az élettelen helyiségeket. Az Ottlik Géza által leghumánusabb tevékenységek tartott nagybetűs játék pedig mindenki számára elérhető volt: rendszeresen kugliztak, kártyáztak vagy kitaláltak új vetélkedési formákat. Ezzel szemben Vácott és Magyarország többi ötvenesévekbeli börtönében nagyobb létszámarányban voltak az értelmiségiek, de a jóval zártabban működő intézményekben a szellemi tevékenységeket is igyekeztek korlátozni. A színjátszás szóba sem jöhetett, ahogy a közös énekelgetés sem, ugyanakkor az olvasás, írás 1954-től szabályozottan engedélyezve volt. (Gyakran emlegetett példa a szellem pallérozására a recski tábor „szabadegyeteme” is.) Titokban születtek zeneművek is, és egy hivatalos festőüzem is működhetett a Gyűjtőfogházban, hiszen az idő hasznos eltöltését a „neveléssel” egybekötve a munka jelentette.

Két hasonló jelenséget azonban a művészetekkel kapcsolatban is megfigyelhetünk a Franciaországban internáltak és a magyar politikai foglyok életében. Az egyik a vers vagy akár a festmény hatalma, vagy ha úgy tetszik, hasznosíthatósága; Kuncz Aladár segít strófákat faragni olasz társának a vízhordáskor megpillantott gyönyörű lány meghódítására, ahogyan a füveskertiek szervezője, Tollas Tibor a bányában a rabokkal dolgozó civil bányászok kedveseinek név- és születésnapjára költ szerelmes verseket, amiket azok csákányozással, csilletolással honoráltak. Dánielfy Tibor pedig a börtönőrök feleségeit festi le fényképek alapján, plusz cigarettáért, ami börtönvalutaként szolgál. A művészet hasznosíthatóságával együtt jár a barbárok, jelen esetben a fogvatartók kérlelhetetlen gyűlölete is az alkotók vagy éppen alkotásaik ellen. Ennek a gyűlöletnek vált áldozatául Zádory Oszkár Krisztusfej-szobra, amit a nárcisztikus és alkoholista felügyelő egyszerűen elföldeltetett, vagy a váci börtön törpe muzsikusának hegedűje, amit egy feldühödött ávós kettétört, öngyilkosságba kergetve gazdáját. (Tollas versben és prózában is megörökítette az eseményt.[28]) De a titokban leírt versek is számtalanszor a szemétre kerültek egy-egy hipis után.

Ünnepek

A bezártságban a művészeteken kívül az alapvető emberi kultúrát jelenvalóvá tenni az ünnepek megülése tudja. Ha fizikailag nincs lehetőség az ünneplésre, akkor ismét a képzelet segítségével, de pótolni lehet valamit az ünnephez tartozó érzetekből: illatokból, hangokból, színekből, fényekből. Kuncz Aladár a gondosan előkészített karácsony esti vacsorákat is megörökíti, ám az utána következő pillanatok leírásában sűríti a lelkekben lezajló ünneplést:

Csendben vonultunk ki az udvarra. A kantintól a várépület feljáratáig félhosszúságban kellett átszelnünk az udvart. Enyhe, nedves idő volt, de az ég kiderült, a zöldesen szikrázó csillagok egészen közelinek látszottak. A fölénk boruló nagy, titokzatos égbolt különös hangulattal töltött el. A falu templomában ebben a pillanatban szólaltak meg a harangok. Ez is mintha annak jele lett volna, hogy szokatlan dolog történik velünk. A zengő hangok szétverték körülöttünk vigasztalan helyzetünk kulisszáit. A várépület is szinte légies sápadtsággal húzódott háttérbe. Mentünk, és nem éreztük, hogy megyünk. Inkább felénk áramlott, simogatva közelünkbe suhant egy egész rejtelmes világ. Sok karácsonyfa illatát éreztük, pedig karácsonyfa nem volt közelünkben sehol. Nagy embercsoportok lépésének zaját hallottuk. Mintha szánkó csengője is csilingelt volna. Messzi karácsonyok tündöklő ünnepisége úgy élt körülöttünk, mint ahogy elhagyott mezőn fényben és elmosódó zajban magunk körül érezzük a nagyváros közelségét. Először azt hittem, hogy csak velem játszik felizgatott képzeletem. De amikor társaimra néztem, azokon is észrevettem, hogy történik velük valami. Nem szóltak egymáshoz. Úgy mentek, mint akik azt hiszik, teljesen egyedül vannak. Lépésük olyan volt, mint álomban-járóké…[29]

Gérecz Attila Karácsonyi ének a börtönben című versében is keveredik a kinti világ elképzelt ünnepe a benti nyomorúságával:

Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak,
Ünnepi harangok imára kondulnak.
Komor szájunk szélén keserű vonások
– Hallod, Názáreti?
Súlyosak a láncok.

Lüktető városok élete csendesül,
Millió gyűlölet könnyekké szelidül.
Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.
– Hallod, Názáreti?
Megtörték a vágyak.

[…]

Fia képe előtt leboruló asszony,
Drága vonásain torzul a fájdalom.
Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.
– Hallod, Názáreti?
Segítsd az anyánkat!

Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.
Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.
Vasrácsokon átal halvány fényre néznek.
– Hallod, Názáreti?
Peregnek az évek…

A börtönköltészetben és a rabságban született naplószövegekben minduntalan felbukkannak a karácsony ünnepléséről szóló leírások. Nem véletlenül, hiszen az egyetlen olyan egyetemes ünnep évszázadok óta a keresztény kultúrkörben, amikor egy időben mindenki hazatér szeretteihez. Ennek hiánya különösen erős ihletforrás, ahogy az előző két példából is láthatjuk.

Nők

Sok összezárt férfi közt természetesen adódik állandó témaként, hiányként, öröm és szenvedés forrásaként a nő mint valóságos személy, vagy mint elérhetetlen tünemény. A művészek számára inspiráció és ihletet adó múzsa.

Gérecz Attila nőkhöz való viszonyában a hagyományos lovageszmény megtestesítője volt, ami szerelmes verseiből is átsugárzik. Mindig „remek női” voltak, ahogy szökése után az egyik ávós elismerően megállapítja, s Gérecz lovagiasságával, testi és szellemi erejével rá is szolgált a hölgyek kegyeire. Az életrajzi hiányosságok miatt nem azonosítható közülük mindenki, aki ifjonti szívét megdobogtatta, ám ez az irodalmi értékelés szempontjából nem is lényeges. Komoly, felnőttkori szerelmei előtt voltak még kalandjai, melyekre büszke volt, azonban érett fejjel és szabadon élve minden bizonnyal három lány közül választott volna feleséget magának. Jelenlegi tudásunk szerint Drechsel Máriához, a Kicsihez írta gyönyörű levelein túl az Alkonyt, Farkas Margithoz a cím nélküli hosszúvers több különálló részét, Klárihoz, a gyűjtőbéli rableányhoz pedig Az idegenné vált élet és a Mindegy című verseket. A Kuncz Aladárhoz való hasonlításkor az először említett Alkonyt érdemes szemügyre vennünk. Varga Domokos írt róla értő és együttérző kritikát,[30] aki a forradalom leverése után maga is a Gyűjtőfogház rabja lett az úgynevezett „kis íróper” vádlottjaként, ráadásul ugyanabban a részlegben, ahol az Alkony született. A vers nem emlékképeket, hanem egy látomást jelenít meg a szerelmespár testi és lelki egyesülésekor. Varga kiemeli Verseghy Ferenc egyik versére utalva (aki maga is kilenc évet raboskodott a Martinovics-féle összeesküvés miatt) Gérecz egyediségét abban, hogy bár fél évtizede elzárva él, s nagyon régen nem lehet része a testi szerelemben, mégsem az aktusra és nem csak önmagára koncentrál, hanem a másik emberre és a mindenségre, ami gyönyörűségükben körülveszi őket. A két lény összefonódásának élményét minden érzékszervünkkel követhetjük, látjuk, halljuk, a sorokban fénytől az árnyékig felfestett színek, és a súgástól a visszhangig megpendített hangok által.

A dal most halkul, kék homályba vész.
De bús visszhanggal egyre vissza néz
hol tó tükrén az est a barna fák
árnyékölében úgy karolja át
derengő tested szelíd aranyát
mint álmom fonja rád az éjszakát.[31]

A vers ihletője szerelme rabsága idején férjhez ment, ám egészen rövid idő után el is vált, és a forradalmi napokban Gérecz Attila jegyese lett. A költő pár napra rá hősi halált halt.

Kuncz Aladár életét is beteljesületlen szerelmek tarkították, s Ferenczi Sárihoz való vonzalma, a vele való levélváltások többször átsegítették a legmélyebb depresszión. Az asszony férjhez ment máshoz, pedig az író vélhetően elvette volna, ha a néhány hónapos párizsi ösztöndíjas időtöltésből nem került volna öt évre fogságba. Meddig várjon a nő a szabadságától megfosztott férfira? Hányszor merülhetett fel a kérdés az emberiség történetében? És mi lesz a férfiakkal nők nélkül? Kuncz Aladár látomásai sokat elárulnak erről is.

A lánnyal való találkozásnak s a vad tavaszi áramoknak következményei úgyis heteken át majd félőrültté tettek. A kísértő nőknek egész raja támadt fel körülöttem. Honnan jöttek? Magam sem tudtam biztosan. Nem olyanok voltak, mint az írók sugalmazó művészetétől felidézett látomások. Nem is élt bennük a visszaemlékezés szomorú csengése. Sokkal elevenebbek, mozgékonyabbak és tolakodóbbak voltak. Éltek körülöttem, figyeltek, részt vettek dolgaimban, s anélkül, hogy legtávolabbról is befolyásoltam volna, egyszerre csak jelt adtak magukról. Ha toronyszobámban egyedül dolgoztam, a nagy csendben hirtelen női lépések közeledtét hallottam. Apró, kopogó lépések, amilyen a magas sarkú cipőknek visszhangja a padlón, s hallottam a szűk szoknya suhogását is. Megdöbbenve figyeltem fel. Az érzésem az volt, hogy a nő megállt ajtóm mögött. Tisztán, szédítőn éreztem illatát is. A közelsége beborított, mint ahogy magas hegyen felhő ereszkedik az emberre. Tudtam, hogy ha felállok, és kinyitom azajtót, a kísértő elrebben. De nem mertem mégsem megtenni. Hátha mégis az ajtó mögött áll? Addig ültem a szobámban, amíg Jakab vagy valaki más nem jött, és nem nyitott rám ajtót.[32]

Ugyanakkor Kuncz szövegeiben sem jelenik meg a testiség szexuális vonatkozása, utal ugyan többször a férfiak egymás közötti erotikus kapcsolatára, de igyekszik ettől távoltartani magát. Mégis a homoszexualitásról írt megfigyelései és az ezek alapján felépített szereplője az írótársak osztatlan elismerését váltotta ki. Schöpflin Aladár külön méltatja Herz doktor alakjának megformálását. Lőrinczi László sok évtizednyi kutatásának[33] köszönhetően tudjuk, hogy Herz tanár nem volt valóságos személy, s ezzel vissza is kanyarodtunk a fikció és a tények viszonyához. De Herz alakja nem csak ehhez, hanem szerzőink és műveik utóéletéhez is elvezet.

Imitatio Christi

Kuncz Aladár és Gérecz Attila művészetét is meghatározta Isten élménye. Ennek a műveikben való leképeződéséről szintén írnak a már említett műfaji elemeket boncolgató tanulmányokban is. Babits szerint „Kuncz könyve a szenvedőnek önfeltárása, önvallomása.”^[34] Ezt a gondolatot szövi tovább Láng Gusztáv tanulmányában:

… stílusát tekintve a Fekete kolostor nemcsak az emlékirat racionális, franciás ágát képviseli irodalmunkban, hanem az ágostoni értelemben vett vallomás, a Confessio egyik modern folytatója; nem egy élet dokumentumhitelű tényeit, hanem azok metafizikai érvényű tanulságait akarja felmutatni.[35]

Szent Ágoston vallomásainak említése pedig elvezet Shöpflin Aladár gondolataihoz, jelesül, hogy Kuncz Aladár főműve egy megtérés-regény:

Egy megtérés története a Fekete kolostor. Nem csodás, villámszerű megtérés ez, mint a Pál apostolé, hanem egy napról-napra, nyomról-nyomra való belső fejlődés eredménye, amely a saját és társai szenvedéseinek érlelő hatása alatt, mintegy könnyel, vérrel, verejtékkel áztatott talajból, kicsiráztatta a lélekben eredetileg szunnyadó lelki magvakat.[36]

Németh Andor írja le a könyvről a Krisztushoz-hasonulás fogalmát:

A türelem és a megalázkodás iskolakönyve ez, egy szokatlan körülmények között lejátszódott megigazulás útikönyve, igazságra vezérlő kalauz, imitatio Christi, a vigaszát kereső lélek gyónása.[37]

Pomogáts Béla gyakran használta az imitatio Christi kifejezést, alkalmazta József Attilára és Radnóti Miklósra is, mielőtt ezzel a fogalommal jellemezte volna Gérecz Attilát, akinek sorain valóban átsüt az érett ember hite. Gérecz megtérése egyértelműen a börtönhöz kötődik. Visszaemlékezések alapján tudható, hogy jól ismerte a Bibliát, de amolyan „nyakas kálvinistaként” járt-kelt a mindennapokban, s talán leginkább a komolyzene iránti rajongásában jelent meg transzcendencia iránti érzékenysége. Keveset tudunk arról, hogy a belső folyamatokon túl, melyekről a költeményei tanúskodnak, milyen külső tényezők vezették a lelkiélet útjára. Több visszaemlékezés szerint rövidebb időre papokkal és szerzetesekkel is egy cellába zárták. Így született például a Boldog Özséb himnusz című verse, melynek keletkezéséről Ottó Ferenc zeneszerző részletesen beszámolt.[38] Gérecz Attila költeményei bővelkednek a bibliai képekben és szimbólumokban, egész művészetét átjárja az evangélium szelleme, mintegy újraéli az evangéliumot, egyesül a szenvedő Megváltóval. Írt úgynevezett istenes verseket, de számos mást (rabságot, szerelmet) tematizáló költeményében is megjelenik Krisztus, vagy a rá utaló cselekvéssor. Szökését, elárulását és elfogását passiószerűen énekli meg leghosszabb versében, számos bibliai képet elhintve költeményében. Börtönből kijuttatott első hosszabb levelében is Jézus búcsúbeszédének momentumai köszönnek vissza. Kenyéren és vízen című versében a Megváltó arcát hordozza a költő; a maga helyzetét rokonnak vagy félig-meddig azonosnak éli meg Jézus Krisztuséval: Másom sincs, Uram. Beérem / azzal, hogy arcodat viszem; / csak így bírtam még el: kenyéren / és vizen.[39] Azonosulni, egyesülni kíván vele, illetve a sorsát így tudja teljesebben átélni. De mindez csak a szenvedésben gyökerező szeretetre vonatkozik, nem kíván más szempontból megváltóként fellépni. Elviseli a szenvedést, és így jut el a szeretet nyelvére, miközben önazonos marad, megtartja saját akaratát, önképét.

Kultusz

A két szerző utóéletének és kultuszának alakulása szempontjából érdemesnek tűnik összevetni egy-egy róluk szóló könyv, az Utazás a Fekete kolostorhoz és A Gérecz-hagyaték című kötetek műfaji sajátosságait. Többen mindkettőt – egyáltalán nem elmarasztalva – detektívregényként azonosították. A szerzők nyomozáshoz hasonlatos kutatómunkáját és a láthatatlan szálak kibogozását írták le e meghatározással. Lőrinczi a maga művét irodalomtörténeti riport-ként határozza meg, míg mi a Kortárs Kiadóval az Előmunkálatok a nagymonográfiához alcímet adtuk könyvünknek. Ahogy Kuncz főműve is sokműfajú alkotás, ezek a könyvek is többszólamúak. Személyes hangvételű kutatástörténetek, számos adattal, dokumentummal fűszerezve, helyenként anekdotázva, ám alapos forráskutatással és hivatkozással megtámogatva minden állítást. A maguk idejében – az utolsó pillanatban a még élő szemtanúk felkutatására – hiánypótló munkák születtek, de hogy az utókor Kuncz Aladárt és Gérecz Attilát is a maga helyén tudja értékelni, el kell készülniük a tudományos igénnyel megírt monográfiáknak is.[40] Félreértés ne essék: Pomogáts Béla 1968-as, már idézett munkája kitűnő, ám érződik rajta, hogy szerzőjének szüntelenül lavíroznia kellett a saját véleménye és az aczéli kultúrpolitikai elvárások közötti szűk mezsgyén, amit frappánsan meg is oldott, nincs könyvében egyetlen ma vállalhatatlan mondat sem, másrészt kiegészítésre szorul az azóta főleg Lőrinczi László által összegyűjtött információkkal és mások munkájával, így például Bágyoni Szabó István, Jeney Éva tanulmányait is feldolgozva.

Ahogy a rabság természetéből, önmagából következően adódtak páhuzamok a vizsgált művek között, ugyanúgy a szerzőkről és alkotásaikról folyó kutatások tapasztalataiban is számos azonosság fellelhető. Lőrinczi László negyven évvel Kuncz halála, és majdnem ötvenöt évvel az internálás kezdete után lesz a téma valóságos megszállottja. Gérecz Attilával hatvan év távolából kezdtem alaposabban foglalkozni, nem kisebb elköteleződéssel, mint Lőrinczi. „Majdnem hat évtizednyi távolságból nagyon nehéz jobban meghúzni a vonásokat, felerősíteni a hangot. Papírok, levelek, néhány fénykép…”[41] írja a Kuncz-kutató, s mélyen megértem, főleg úgy, hogy Gérecz társainak jó részét még fényképen sem láthattam. Lőrinczi egyik mondata különösen megérintett, mivel a Gyűjtőfogházban, a váci és a márianosztrai börtönben magam is így éreztem: „Mindig furcsa és abszurd érzés szabadon járni a mások bezárt boldogtalanságának színhelyén.”[42]

Mindketten külön foglalkoztunk hőseink valós és képzeletbeli szökésével, Lőrinczi több francia levéltárban folytatott erről kutatást, Gérecz szökésének mozaikdarabjait pedig három magyar levéltárban lehetett összeilleszteni. Meg kellett küzdenünk a rabságot övező emlékezetváltozatokkal, időpontok, helyszínek tisztázásával, ám míg ennek nincs meghatározó jelentősége Kuncz Aladár esetében (hisz az eddig tárgyaltak szerint A fekete kolostor nem csak a valóságból merít), addig Gérecz Attila életrajzát rekonstruálni kellett, s nem csak önmagáért, hanem mint az ötvenhatos forradalom fontos alakjáét, a történelmi kánon kiegészítéseként. Érdekes párhuzam Zádory Oszkár testvére, Finta Sándor és Gérecz között, hogy előbbi is börtönbüntetése idején kezdett szobrászkodni, hogy aztán Amerikába kivándorolva legyen híres művésszé. Kuncz „nyomozója” a régi rabtársak leszármazottaitól sokszor azért nem kapott semmilyen új információt, mert férjük/apjuk soha nem beszélt a fogságáról, ez is ismerős momentum volt a számomra. Ahogy a rabság látszólagos túlélése is: fizikailag ugyan életben maradtak, de a lelki traumákon soha nem tették túl magukat a rabok, rendszerint alkoholba, öngyilkosságba menekülve a fájdalmak elől.

Módszereink teljesen azonosak voltak: a szerzők élethelyszíneinek bejárása, a rabtársak és rokonaik felkeresése, levéltári kutatások, családi hagyatékok fellelése stb. Céljaink is hasonlóak voltak, amiket Lőrinczi könyvei alapján Cseke Péter szedett csokorba:

Az Utazás a Fekete kolostorhoz három kiadásában Lőrinczi kutatásainak három fázisa különböztethető meg, illetve fonódik egybe: a) az ihletforrás és a mű viszonyának a tisztázása; b) a regény szereplőinek a felkutatása; c) a remekmű kultúrdiplomáciai szolgálata.[43]

Az a) és b) pontokban felsoroltak Gérecz kutatásomnál is megvalósultak, míg életművét a nemzetközi diplomáciában nem kívánta senki felhasználni, bár verseinek esetleges lefordítása németre, franciára rendszeresen felmerül.[44] Ugyanakkor a magyar közéletben való megismertetésére határozott szándék mutatkozik az elmúlt években a kultúrpolitika részéről is.

Ahogy az eddigiekből is kiderült, Kuncz művét a kortársak egyöntetű elismeréssel fogadták, gyakorlatilag a Nyugat nagy nemzedéke méltatja az írót és művét. Babits, Kosztolányi, Móricz, Németh Andor, Schöpflin Aladár mellett önéletrajzában ír róla Szabó Dezső, Hunyady Sándor. Ugyanakkor a mű értékelése összeolvad szerzője nekrológjával. Kuncz nagybetegen egy budapesti szanatóriumban vehette kézbe a könyvét, a mű sikerét már nem élvezhette ki. Halálára verset ír hozzá az erdélyi lírikusok mára klasszikussá érett két alakja: Dsida Jenő és Reményik Sándor. A méltatókon végigpásztázva nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar irodalom Aranycsapata tett hitet Kuncz Aladár mellett, akit ennek ellenére nem ismernek a mai olvasók. Nemhogy a középiskolákban, de tisztelet a kivételnek, még az irodalomszakos bölcsészeknek sem tanítják az egyetemeken.

Nézzük Gérecz Attila méltatásának történetét. Mivel 1956-os halálától 1990-ig Magyarországon édesanyján, szerelmén és egykori rabtársain kívül senki nem tudott költői pályájáról, így az első, függetlennek mondható irodalmi értékelések közel negyven évet várattak magukra. (Emlékének őrzéséért az emigrációba szakadt barátok mindent megtettek ezekben az évtizedekben, de talán ez Gérecz szerepének történelmi és politikai oldalát emelte ki inkább a művészihez képest.) Bár a füveskertiek közül négyen is, Béri Géza, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint is írt a barátjához verset – akár ujjongva az első Gérecz-mű megjelenése fölött, akár siratva a lelőtt szabadságharcost –, s noha ők önmagukra, illetve alkotásaikra a magyar líra szerves részeként tekintettek, mégsem hasonlíthatóak Kuncz Aladár laudálóihoz. A megkésett irodalomtörténészi értékelések azonban a maguk korában jelentősnek mondhatók, hiszen a már említett Varga Domokoson kívül Pomogáts Bélától kezdve Szörényi Lászlón, Rónay Lászlón keresztül Tarján Tamásig[45] számtalan szakember elismerő elemzése látott napvilágot a költőről. Mindkét szerzőnél megfigyelhetjük az évfordulók körüli nekibuzdulásokat, így például a kultuszteremtés leggyakoribb, ám legkevésbé hatékony módját, az emléktábla avatást. (Kuncz Aladár első emléktábláját halálának és a regény megjelenésének hetvenedik évfordulóján a „fekete kolostor” falán helyezték el, azóta még egy készült Budapesten, Gérecz Attilának eddig nyolc helyszínen avattak emléktáblát.)

Kuncz regényének 1986-ban elkészült a filmváltozata is Mihályfi Imre rendezésében és a kor legnépszerűbb magyar színészeinek közreműködésével, míg Géreczről több dokumentumfilmet és egy játékfilmet is forgattak, ám ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt. Kuncz és Gérecz szökését egy-egy színdarab dolgozza fel, a címük azonos.

Az imitatio Christi fejezetben leírtakból is következhetne a vizsgált szerzők kultuszának megteremtése. Margócsy István kultuszokról írt tanulmánykötetében[46] A magyar irodalom kultikus megközelítései című fejezetben jelentős példatárat állít össze azokból az idézetekből, amit kortárs irodalomtörténészek, kritikusok írtak költőkről és írókról. Mivel az írói lét szakrális jellegű, így a róla szóló diskurzus is szükségszerűen azzá válik. Ebből következhet az isteni-, vagy megváltói tulajdonságokkal való felruházás (legtöbbször ez Petőfire vonatkozik, de szép számmal szerepel Ady, Arany, József Attila, Illyés).[47] Tverdota György József Attila monográfusa több tanulmányában is elemzi azt a folyamatot, ami József Attila halála után végbement. Egyik dolgozatában[48] végigköveti a halálhír megjelenésétől a mártíromságig, vértanúságig magasztalás folyamatát. József Attila életrajzírói halálából visszafejtve értelmezik életútját, melynek állomásai stációkká nemesülnek, s egy idő elteltével csak a rossz momentumok maradnak meg az emlékezetben. Innen egyenes út vezet a szenvedéstörténetig és a megváltásig. A krisztus párhuzamot emlegeti Németh Lászlótól Gyertyán Ervinen át Zelk Zoltánig minden recenzens.[49]  Tverdota hasonlóan Margócsy Petőfi-gyűjtéséhez számtalan példát felsorakoztat a József Attila halála által mozgásba lendített kultusz megnyilvánulásaiból, melynek sajátos nyelvezete és szókincse van. S hogy ez a szemlélet mennyire erősen gyökeret vert az irodalmi gondolkozásban, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a közelmúltban megjelent és nagy vihart kavart Háy János-kötet[50], melyben a szerző a József Attiláról szóló fejezetnek Az utolsó messiás címet adta.

Mindezek alapján megállapítható, hogy Gérecz Attila és Kuncz Aladár is alkalmas volna a messiási szereppel való felruházásra. Életútjuk éppúgy tele volt stációkkal, s haláluk sem volt természetes; Géreczé valódi hősi halál volt, övéiért adta az életét, míg Kunczot ötévnyi rabsága tette beteggé. Életútjuk alapján mindkettőjüknek a magyar történelmi-, életművük alapján pedig az irodalmi kánonban lenne a helye. Assmann szerint a kánon a társadalom „akaratlagos emlékezete”. Rajtunk a sor, hogy eléggé akarjuk.

 

JEGYZETEK

[1] Hajnal Géza, Továbbírt és újra élt evangélium Gérecz Attila és Ottlik Géza életművében, = Hommage á ÁTLÓK, szerk. Kárpáti Kamil, Budapest, Stádium Kiadó, 2015., 84–88., Hajnal Géza, A Gérecz-hagyaték, Budapest, Kortárs Kiadó, 2016.

[2] Z. Varga Zoltán bírálata Hajnal Géza, Gérecz Attila élete, költészete és kultusza című doktori disszertációjáról, Kézirat, 2020.

[3] Jeney Éva, Irodalmi és történelmi sziget, kolostor és várkastély, Térérzékelések–Térértelmezések című francia–magyar konferencián elhangzott előadás szövegének írott változata, http://real.mtak.hu/32932/1/Kuncz_irtortszig_je.pdf

[4] Németh Andor, Emlékezés Kuncz Aladárról, Budapest, Nyugat, 1933. 13–14. szám

[5] Czigány Lóránt, Írok, tehát vagyok, Emigráns napjaim múlása, 1971–1981, Budapest, Kortárs Kiadó, 2005. 221. Czigány Lóránt a londoni magyar emigráció irodalmi életének meghatározó alakja Cs. Szabó Lászlóval egyetemben, aki pedig Kuncz Aladár rokona volt, és ő írt előszót a Fekete kolostor francia fordításához.

[6] Pomogáts Béla, Kuncz Aladár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968. 159.

[7] Németh Andor 1933.

[8] Kuncz Aladár, Toldy Ferenc, Stephaneum Nyomda, Budapest, 1907.

[9] Pomogáts Béla, 1968. 38.

[10] Gérecz Attila, [Cím nélkül] = Gérecz Attila Összes művei, Kritikai kiadás, szerk. Hajnal Géza, Budapest, Kortárs Kiadó, 2017. Gérecz Attila vereseinek részleteit mindvégig ebből a kötetből idézem, az eredeti helyesírás szerint.

[11] Szörényi László előadása, = Sorsod művészete 2 – Gérecz Attila versei és utóélete, szerk. Kárpáti Kamil, Budapest, Stádium Kiadó, 2006. 115–121.

[12] Kárpáti Kamil, Összes prózái 1., Budapest, Stádium Kiadó, 2011.

[13] Kuncz Aladár: Egy márványdarab, Nyugat 1917 II. 473–480.

[14] Schöpflin Aladár: Fekete Kolostor, Kuncz Aladárról és könyvéről, Budapest, Nyugat, 1931. 12. szám

[15] TÓTH Bálint: Köszöntjük az olvasót. = Füveskert – 1954–1995, szerk. Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Tóth Bálint, Budapest, Stádium Kiadó,1995. 87.

[16] Uo. 380.

[17] BALOTĂ, Nicolae, Scriitori maghiari din România (1920–1980), Kriterion, Bucureşti, 1981. Magyarul: Romániai magyar írók (1920–1980), ford. WALLASEK Júlia, Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2007.

[18] Gérecz Attila, Kis dal egy mosolyról

[19] Gérecz Attila, Szamóca ért a lejtőn

[20] Gérecz Attila, Cím nélkül

[21] Erről szól Tollas Tibor, Bebádogoztak minden ablakot című verse.

[22] Kuncz Aladár, Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból, 1-2.; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1931, 177.

[23] Uo. 229.

[24] Első levél a szökés után, amit sikerült kijuttatni a börtönből, Vác, rabkórház 1955 tavaszán. Gérecz Attila, Vácról kicsempészett levél 1955-ből, = Így bocskorosan, szerk. H. Drechsel Mária, Turcsány Péter, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2006.

[25] Kuncz 1931. II. 76.

[26] Gérecz Attila, Cím nélkül

[27] Pfitzner Rudolf, A börtönirodalom pszichológiai jelentősége a lelki sérülések feldolgozásában = Füveskert – 1954–1995, (szerk.) Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Tóth Bálint, Budapest, Stádium Kiadó,1995. 143–152.

[28] Tollas Tibor, A törpe hegedűs = Hazafelé, válogatott versek, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1991.

[29] Kuncz 1931. 266.

[30] Varga Domokos, Gérecz Attila Alkony című verse = Sorsod művészete 1 – Gérecz Attila versei és utóélete, szerk. Kárpáti Kamil, Budapest, Stádium Kiadó, 2001. 116–122.

[31] Gérecz Attila, Alkony

[32] Kuncz 1931. II. 47.

[33] Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz, Harmadik, bővített kiadás, Polis Kiadó, 2011.

[34] Babits Mihály, Fekete kolostor, Erdélyi Helikon, 1931, 419–421.

[35] Láng Gusztáv, Élet és utópia. = Kuncz Aladár emlékezete, szerk. Pomogáts Béla, Kolozsvár, Polis. 2013. 363–375.

[36] Schöpflin Aladár 1931.

[37] Németh Andor 1933.

[38] Hajnal, 2016. 249.

[39] Gérecz Attila, Kenyéren és vizen

[40] Jelenlegi formájukban munkánkról egyes irodalmárok hajlamosak lesajnáló véleményt is megfogalmazni, ahogy Czigány Lóránt tette már idézett naplójában: „Meglátogatott Lőrinczi László Bukarestből, ő a Kuncz Aladár-kutató, akiről Csé beszélt. A fekete kolostor háttéranyagát dolgozza fel, igyekszik felvenni a kapcsolatot a szereplőkkel, illetve leszármazottaikkal. Egyébként fordít meg írogat. Gyakran mondja, hogy „hazánkban”. Csak egy idő után jöttem rá, hogy Romániáról van szó. Kunczról elég sok érdekességet kiderített, de leginkább a piszlicsári részletek érdeklik. Hogy Kuncznak protézise volt, amit nagyon szégyellt. Tőlem az angol fordítóról érdeklődött. Szerette volna kitalálni, ki volt Ralph Murray, az angol fordító.”  – Véleményem szerint a „piszlicsáré részletek” felderítése is szükséges egy nagymonográfia megírásához.

[41] Lőrinczi 2011. 80.

[42] Uo. 144. o.

[43] Cseke Péter, Zarándokutak a Fekete kolostorhoz avagy egy remekmű kultúrdiplomáciai szolgálata, Helikon, Kolozsvár 2018. XXIX. évf. 24. szám

[44] Érdekes kérdés, hogy vajon miért nem fordították le németre Kuncz művét, miközben az angol és a francia változatok sikeresek voltak.

[45] Pomogáts Béla, Az Isten balján – Gérecz Attila helye a magyar költészetben, Hitel, 1997. március, X. évfolyam, 3. szám, Szörényi László előadása, = Sorsod művészete 2 – Gérecz Attila versei és utóélete, szerk. Kárpáti Kamil, Budapest, Stádium Kiadó, 2006. 115-121., Rónay László, Csillagfény a börtönökben, = Sorsod művészete 2 – Gérecz Attila versei és utóélete, szerk. Kárpáti Kamil, Budapest, Stádium Kiadó, 2006. 140-157., Tarján Tamás, A verőfény ittasa, A mintakövetéstől az öntörvényűségig. Levél, = Sorsod művészete – Gérecz Attila versei és utóélete, szerk. Kárpáti Kamil, Budapest, Stádium Kiadó, 2001., 164–176.

[46] Margócsy István, Az égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok a magyar irodalmi kultuszokról, Budapest, Holnap Kiadó, 2007.

[47] Maguk a művészek sem idegenkedtek ettől a gondolattól, például Pilinszky is megkülönböztetett atyai- és fiúi típusú szerzőket. Pilinszky János, Levél Petőfi Sándorhoz (1973) In: Szög és olaj, Budapest, Vigília, 1982.

[48] Tverdota György, Az életrajz mint passió = Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. szerk. Takáts József, Budapest, Kijárat, 2003. 139–171.

[49] A vakmerő túlzások hajhászása Sajó László tanulmányában ölt testet, mikoris a szerző három dolgot is valóságos Krisztus-bizonyítéknak tekint József Attila halála körül: életkorát (33 év), pénteki napon bekövetkezett halálát, s hogy Attila Etus testvére szobát adott ki egy ácsnak és a feleségének. Sajó László, „alkosd meg végzeted”. = Költőnk és korunk. III. Bp., OPI. 1983. 398–399.

[50] Háy János, Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom, Európa Könyvkiadó Budapest 2019. Az egész kötet szemlélete illeszkedik a kultikus narratívába, már a bevezetőben is a létező Magyarországot az írók és költők műveivel azonosítja a szerző.