Ha hivatalos tehetséggondozásról beszélünk, akkor csak igazi mesterekkel elképzelhető mindez…

INTERJÚ PETŐCZ ANDRÁSSAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 

Petőcz András Babérkoszorú-díjas költő beszél irodalmi tehetséggondozásról, a Kodolányi János Egyetemen általa vezetett kreatív írás tanfolyamon végzett munkáról, annak tapasztalatairól.

– Mióta foglalkozik irodalmár tehetséggondozással? Melyek voltak a fő állomások?

– Tehetséggondozással hetedik éve foglalkozom „hivatalosan”, vagyis egyetemi keretek között. Valójában a pályám eleje óta ezt csinálom, hiszen már 1981-ben, huszonegy éves koromban én vezettem az ELTE Bölcsészettudományi Karon a Jelenlét Alkotókört, ahol pontosan ugyanaz a munka zajlott, mint ma a Kodolányi Egyetemen. Fiatal költőkként verseket, novellákat olvastunk fel, értékeltünk. A Jelenlét című lapot szerkesztettem akkoriban, így valóban nagyon fiatalon, huszonegy-huszonkét évesen nekem kellett megítélnem, kit válogatok be a lapba. Ez ugyanaz a tehetséggondozás volt, mint amit manapság művelek. Viszont ma már van tapasztalatom, az évek, évtizedek alatt felszedtem valamiféle „tudást” ebben a kérdésben. Akkor, a nyolcvanas évek elején csak ösztönösen dolgoztam, és ez sok konfliktussal járt együtt.

– A kreatív írás kurzusok esetében milyen előnyöket vagy hátrányokat jelent az egyetemi háttér?

–  Mondhatom, hogy csak előnye van, hiszen hivatalosan működik a kurzus, az adminisztratív része megoldott ilyen módon, a beiratkozással, a tanfolyam díjaival nem kell foglalkoznom. Munkaköri feladatként látom el a kurzus vezetését. Fizetést kapok a munkámért, ez lett a mai napra a megélhetésem. Egyetemi oktató vagyok, aki a saját tapasztalatait átadhatja a nála jóval fiatalabbaknak. Ez jó érzés, nagyon sok pozitív inspirációt jelent.

– Milyen kurzuson vehetnek részt az érdeklődők, hány fős csoportokban folyik az oktatás?

– Három kurzust indítok el minden szemeszterben, egy Líra, egy Próza, valamint egy Próza-Dráma kurzust. A beiratkozás a külsős, nem egyetemi hallgatók számára limitált, kurzusokként csak tíz főt fogadok. Ennek nagyon egyszerű oka van, az, hogy a kiscsoportos, a személyre szóló oktatásban hiszek, célom, hogy foglalkozhassam minden beiratkozott hallgató munkájával. Valójában azt az „alkotóköri” rendszert valósítom meg, amit annak idején, a nyolcvanas évek elején már kipróbáltam a Jelenlét Alkotókör vezetésekor. A beiratkozott hallgatók „házi feladatokat” kapnak, és a „házi feladataikat” olvassák fel az órákon, a foglalkozásokon. Közösen megbeszéljük, kinek tetszik az adott feladat megoldása, kinek nem. Igazi alkotóköri beszélgetések alakulnak ki. Megfigyelésem, hogy egymás hibáit könnyen észreveszik a hallgatók, de a saját hibáikat sokkal kevésbé. A közös beszélgetések arra jók, hogy megértsük, mitől lehet egy-egy vers vagy novella valóban érdekes, valóban színvonalas.

– Milyen formában valósul meg a képzés folyamata?

– Szemináriumi forma, egyetemi keretek között, heti rendszerességgel, egy-egy óra 90 perc. Félévenként 15 kontaktfoglakozást biztosítunk. A gyakorlati órák aránya 90 százalék. Szinte csak gyakorlati foglalkozás van. De minden gyakorlati foglalkozás kap egy kis elméleti bevezetést. A foglalkozásokon „mestereket” keresünk, vagyis klasszikus szerzőket, klasszikus szerzők műveit, és azokat próbáljuk utánozni. Ez a „házi feladatok”, vagyis a gyakorlati képzés lényege. Megnézzük, hogyan is írt szonettet, vagy éppen szabadverset József Attila, és az ő stílusát utánozzák a hallgatók. Vagy hogyan írt verset Balassi. Vagy éppen Allen Ginsberg, Gregory Corso. Mondhatom, hogy érdekes eredmények születnek.

– Ad-e valamilyen akkreditációt a kurzus a végzett hallgatóknak?

– A kurzusok nem adnak végzettséget, nem adnak diplomát. Milyen diplomát is adhatnának? A hallgatók legnagyobb dicsérete, ha egy-egy munkájuk megjelenik valahol. Erről igyekszem gondoskodni. Örömmel mondom, hogy a hallgatóim publikálnak, sokan könyvet adnak ki. Ez az igazi diploma. Minden évben többféle publikációs lehetőséget biztosítunk a kurzus résztvevőinek. Nem mindenkinek, természetesen, hanem csak a legjobbaknak. Ez is egyfajta kiválasztás/kiválasztódás. Hogy ki kap lehetőséget, és milyen lehetőséget kap. Amikor megjelennek egy-egy igazán színvonalas irodalmi lapban, úgy érzik, megkapták a „diplomájukat”.

– A hallgatók kiválasztásánál milyen szempontok érvényesültek? Mely korosztály volt a legjellemzőbb, milyen iskolai előtanulmányokkal, milyen irodalmi előélettel, tapasztalattal rendelkeztek a résztvevők?

– Nincsenek szempontok a kiválasztásnál. A beiratkozott hallgatók között van nyugdíjas korú, de van egészen fiatal, tehát 17 éves is. Az irodalmi előélet nagyon vegyes ennek megfelelően. Jönnek a kurzusaimra olyanok, egyetemi hallgatók például, vagy friss diplomások, akik szerettek volna hasonló képzést kapni abban az intézményben, ahol éppen tanultak, de az ilyen jellegű képzést nem kapták meg. Úgy érzem, igen nagy igény van arra az alkotóköri formára, amit én megvalósítok. A hallgatók visszajelzése nagyon, nagyon pozitív.

– Mennyire volt jellemző az eddigi tanulócsoportokban a fluktuáció; mi lehetett ennek az oka?

– Viszonylag kicsi a lemorzsolódás, egy-egy hallgató hagyja csak abba. Viszont nagyon sokan újra és újra beiratkoznak. A cél az, hogy megtalálják a saját örömüket az írásban. Ha ezt az örömforrást meg tudom nekik mutatni, akkor nem mennek el, hanem visszatérnek. Mert az írás öröm, a kreativitás megélése örömforrás.

– Hogy értékeli a sikerét a végzett hallgatók részéről? Van-e valamiféle nyomon követés a pályájuk alakulása folyamán, esetleg tartósabb együttműködések valósultak-e meg?

– A hallgatóim közül igen sokan országos lapokban is publikálnak a kurzusaim után. A barátság többnyire megmarad, sokan könyveket jelentetnek meg, amely könyvekben megemlékeznek a kurzusaimról. Ez nagyon jó érzés. Elméletileg akadhat egy-egy olyan hallgató, aki mintegy „túl akar lépni a mesteren”, és gyorsan el akarja felejteni kitől is tanult. Az ilyenek nem jutnak messzire a pályán, mert ez a típusú önértékelési zavar visszaüt előbb-utóbb. De ilyesmivel nem is nagyon találkoztam a munkám során.

– Kiemelne pár egykori vagy jelenlegi mentoráltját, tanítványát?

– Az országos lapokban publikáló tanítványaim száma olyan nagy, hogy őket nem is említem. Néhányan azok közül, akiknek egy vagy több önálló könyvük is megjelent azóta, hogy nálam tanultak: Mádi Beáta, Germán Ágnes, Nagy Lea, Nagy Izabella, Bódi Attila, Nemes Anna, Haykováts István, Rózsa Boglárka, Hajnal Éva. Büszke vagyok rájuk.

– Hogy látja, lehetséges-e, illetve szükséges-e hatékonyabb tehetségazonosítási és -gondozási rendszer kiépítése? Mit gondol, ez kinek, kiknek lenne a feladata, s milyen konkrét dolgoknak kellene ehhez megvalósulni?

– A mester-tanítvány kapcsolat minden korban, minden körülmény között kiemelten fontos, régen is az volt. Sok-sok irodalomtörténeti példát említhetünk, Juhász Gyula és József Attila kapcsolata, Kosztolányi és Weöres Sándor kapcsolata, Rimbaud és Verlaine kapcsolata példa lehet. Ha hivatalos tehetséggondozásról beszélünk, akkor csakis igazi mesterekkel képzelhető el mindez. Olyan alkotókkal, akik maguk is jelentőset alkottak pályájuk során. A mester jelenléte elengedhetetlen. Kurzusaim sikeréből ezt érzékelem.

Pánczél András