Tiszatájonline | 2015. május 8.

Ha a rosszkedvű pulóver lekerül

„Három dolog történhetett valakivel akkoriban: meghalt, fogságba esett vagy eltűnt. Na, a mi apánk eltűnt. Évekig vártuk, hiába. De azért jártunk ki a vonathoz Zilajon. Nekünk Zilaj volt.” Szilágyi István Kossuth-díjas író, a Nemzet Művésze és beszélgetőtársa Fekete Vince József Attila-díjas költő, a Székelyföld folyóirat irodalmi szerkesztője Zilahról érkezett Szegedre a Somogyi Könyvtárban megrendezett író-olvasó találkozóra […]

ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓ SZILÁGYI ISTVÁNNAL

„Három dolog történhetett valakivel akkoriban: meghalt, fogságba esett vagy eltűnt. Na, a mi apánk eltűnt. Évekig vártuk, hiába. De azért jártunk ki a vonathoz Zilajon. Nekünk Zilaj volt.” Szilágyi István Kossuth-díjas író, a Nemzet Művésze és beszélgetőtársa Fekete Vince József Attila-díjas költő, a Székelyföld folyóirat irodalmi szerkesztője Zilahról érkezett Szegedre a Somogyi Könyvtárban megrendezett író-olvasó találkozóra.

Az április 29-én, délután öt órára összegyűlt közönség egy baráti hangú, őszinte beszélgetésnek lehetett tanúja. A moderátor szádékosan kikerülte a kézenfekvőnek tűnő szövegelemzésre vonatkozó kérdéseket, helyette inkább egy írói életút anekdotákkal tarkított bemutatására törekedett. Megtudhattuk, hogy Szilágyi István Zilahon töltötte gyermekkorát, rengeteg emlék fűzi a településhez. Ezek közül az emlékek közül mesélt néhányról. Édesapjáról, akit elvittek a frontra, ahonnan nem tért vissza, édesanyjáról, aki évekig mégis reménykedve, minden héten kivitte őt és a húgát a vasútállomásra. Itt járt iskolába, melynek falán megtalálták Ady Endre nevét bekarcolva. Az életében semmi különös nem történt, tizennégy évesen elment Kolozsvárra, és azóta ott él. Mozdonyszerelő géplakatos volt, és mozdonyvezető szeretett volna lenni. Nehéz körülmények között éltek, és a mozdonyvezető akkoriban annyit keresett, mint egy gyárigazgató. Ezen felül katonának sem vitték az embert, és hát a csuda akart román katona lenni, nevetett az író. Ekkor derült ki, hogy rövidlátó, egy kicsit csak, nem is tudott róla a vizsgálat előtt, de ez kizáró ok volt. Egy világ dőlt össze benne, aminek hatására éjjel-nappal tanult, hogy felvegyék a jogra. Hogy honnan jött az ötlet? Maga sem tudja. Nem tud róla, hogy bárki a családjából foglalkozott volna joggal. Egy igazságtevő fiatal mérnökként fogott neki a képzésnek, aki majd megvédi a szegényeket, elesetteket. De rengeteg dologgal szembesült a gyakornoki évek alatt, amik végleg elvették a kedvét, s annak ellenére végezte el az egyetemet, hogy tudta, nem fog ezzel foglalkozni. Ezután került a 60-as évek derekán az Utunk folyóirathoz. Nehéz elképzelni ma már az akkori viszonyokat, amibe akkor ők belenőttek, amiben éltek, ami természetes volt számukra. Például az, hogy abban az időben 23–25 főt számlált a szerkesztőség, s ennek a fele besúgó volt. A szerkesztéshez nem értettek, csak hallgatóztak. „Ma komikusan hangzik” – reagált a közönség soraiból felhangzó értő nevetésre a szerző. A moderátor kérésére elmesélt egy esetet, mikor egy dicsőítő kiadványt kellett megjelentetni, melyben volt egy összeállítás Szárnyaló költészet címmel. Este hívták, hogy baj van, a 600-adik oldal után letört az „á”-betűről az ékezet. Kézzel kellett több ezer példányt kijavítani. Viszontagságos, sokszor nyomasztó körülmények között kellett dolgozni, de megszokták. Gyerekkoruktól tudták, hogy az iskolában mindent meg kell tanulni, de az mind nem igaz. Majd elolvassák a nagyapa könyvét, az igaz. Őt magát több ízben próbálták beszervezni, de nem tudták. Az embert a gyávaság a gyilkosai cinkosává teszi. Azért engedhette meg magának ezt, mert a családja is mellette állt, nem volt kérdés, hogy mit kell tenni. „A feleségem nyakas székely családból való, ez egy ilyen emberfajta” – mondta mosolyogva. A dolognak a következménye az lett, hogy nem engedték sem őt, sem a családját külföldre. A másik tényező, ami közrejátszott abban, hogy nem szervezték be, az volt, hogy nem nagyon találtak rajta fogást, hiszen volt jogi végzettsége, illetve mozdonygépszerelői szakmája is, nem volt függő helyzetben. Ráhagyták végül.

_MG_9234

A 80-as évek végétől sokan átköltöztek Magyarországra, a szerző azonban maradt Kolozsváron. Meglátása szerint a nála fiatalabbaknak sikerült csak megtalálni a helyüket, a kollégái közül sokaknak teljesen sosem. „Volt bátorságom ottmaradni… vagy inkább gyáva voltam otthagyni a megszokott környezetet” – tette hozzá tűnődve.

A kérdésre, hogy miért lett író, azt felelte, hogy ő inkább nyugalmazott szarvasbogárpásztor. A továbbiakban is kitért az írói mivoltával kapcsolatos kérdések elől. Írja a következő regényét, de mostohán bánik az idejével. Előfordulhat, hogy kifut belőle, mondta. „A Hollóidő vége felé, mikor több dohányt ettem, mint kenyeret, valami szorongató halálfélelem lett úrrá rajtam. Ha a cigarettától kidőlök, hogy fogják olvasni a könyvet? Vigyázzak már magamra, hátha be tudnám akkor fejezni.” Azt, hogy író, igazából nem éli meg, sőt, komikus dolog számára. Ezt egy példával támasztotta alá. Mikor a fia úgy tízéves volt és az egyik osztálytársával beszélgettek a szomszéd szobában, akkor ez az osztálytárs megtalálta valami füzetben Szilágy István nevét. Ezt a te apád írta? – kérdezte. „Asszem igen” – hangzott a kurta válasz. Amikor a Kő hullt írta (Kő hull apadó kútba), akkor sokszor volt mogorva és rosszkedvű. Állandóan egy szakadt, barna pulóvert hordott. Mikor befejezte, a gyerekei levágták róla, szabályosan apró darabokra vágták a „rosszkedvű pulóvert”.

_MG_9321

Ha nem lenne a 10–11 éve íródó könyve, akkor egész jól érezné magát. A szöveg már kész, de a munkának sosem a megírás a legnehezebb része, hanem az, amikor azt kell eldönteni, hogy mit dobjon ki. Ez a folyamat sokszor fájdalmasabb, mint a megírás maga. A beszélgetés felolvasással zárult, a felolvasás dedikálással. Ha valaki lemaradt volna az eseményről, frissen dedikált Szilágyi kötetekkel vigasztalódhat a Somogyi-könyvtárban.

Káldy Sára

[nggallery id=548]

A szerző fotói