Gustave Flaubert és Louise Colet szerelmes története

„Szerelmük történetét csak ők tudják, kiterjedt levelezésüket az örökösök kigyomlálták, illetve elhányták. Sajnos még a legnevesebb kutatók is képesek pusztán e messze nem teljes levelezés alapján taglalni, elemezni a két művész kapcsolatát. Nem és nem! Én szorgos hangyaként összegyűjtöttem, ami elérhető, de megállapítottam, hogy sok a sötét folt, nincs jogom monográfiát írni, mert ezt terveztem. Akkor lehet itt bármi is, gondoltam. Röviden összefoglalva: ez az én verzióm, az én szerelmes történetem.” – vallja könyvéről Rőhrig Eszter.

Az író „szerelmes története”, regénye, a „bármi is” Louise Colet egyes szám első személyben elmesélt „emlékirata”. A könyv első lapjain Louise felidézi a napot, amikor elhatározza, hogy megírja történetét: „Nézem ezt a háborgó csonka kúpot az öböl túloldalán. Hajnaltól éjjelig figyelem a nap járását. hogyan kerül a vulkán mögé és vörösödik el a hegy örökké lobogó tüzétől… azt remélem, hogy az élmény hatására felpezsdül a múltam, s minden, ami elhalt bennem. Megmásztam a Vezúv meredek gerincét, égette talpamat a porhanyós föld, fülemet a kráter szélére tapasztottam, nem törődtem kísérőim rémülettől kikerekedő tekintetével, csak a szakadatlan morajlást hallgattam, a lappangó erőt, a hangot és ritmust, ami szakasztott olyan, mint itt, a Casa Reale alatt a sziklát csapkodó tengeré.”

Megannyi hasonló leírás költői magaslatokba emelik a regényt, amelyben leheletfinom képek kaleidoszkópján át ismerjük meg azt a különleges szerelmet, ami a Bovaryné szerzője, Gustave Flaubert és a maga korában ünnepelt, ma már méltatlanul elfeledett költő és író Louise Colet között fellángolt, majd kialudt. 

Rőhrig Eszter nem titkolja, hogy regényében a valóság és a fikció keveredik. Az olvasó pedig hagyja magát kalauzolni a művészetek fővárosa, Párizs ezer színű forgatagában és egy olyan szerelem fent és lentjeiben, amely Louise számára a teljes odaadást, Flaubert-nél pedig inkább munkájának akadályozását jelentette.

Louise és Flaubert egy Pradier nevű szobrász műtermében ismerkedett meg 1846 júniusában. Ennek a találkozásnak hiteles történetét is olvashatjuk a regényben. 

Rőhrig Eszter egy riport során mondja regényéről: „elárulom, hogy a külső szemnek legelképesztőbb részletek valóságosak, igazak!” Az olvasó valóban csóválhatja a fejét, amikor ezt olvass: „Karrnak sosem bocsátom meg, hogy gúnyt űzött belőlem, sem azt, hogy kiállítási tárgyat csinált konyhakésemből. Emlékszem, Cousin mennyit dühöngött azon, hogy miért csak egy papírvágó kést vágtam a hátába – mert szerinte nem volt az konyhakés, dehogy…” A gyönyörű költőnő valakinek az életére tört volna? Ugyan már! Pedig így volt. A számos híres ember – Köztük Alfred de Musset – ágyában megfordult Louise 1840-ben egy kislányt szült, ám se férje, sem akkori szeretője, Victor Cousin nem ismerte el magáénak. Az író-újságíró Alphonse Karr viszont egy pamfletben feltárja Louise házasságtörését. A feljegyzések szerint a költőnő egy konyhakést vágott az újságíró hátába, anélkül, hogy súlyosan megsebesítette volna. Maga a sértett is megemlékezik az incidensről. Megírja, hogy egy napon éppen kilépett lakása kapuján, amikor egy számára ismeretlen nő megkérdezte tőle, Monsieur Karr úr-e, és azt mondta, szeretne vele szót váltani. Karr beinvitálta házába, amikor is az asszony egy harmincnyolc centi hosszú és két és fél centi széles kést húzott elő ruhájából, és a hátába akarta vágni. „Elhárítottam a döfést és megragadtam a kést” – írja Karr. Az újságíró nem tett feljelentést, sőt, cikkében bocsánatot kért faragatlansága miatt. Ami később a legjobban feldühítette Louise-t az volt, hogy Karr bekereteztette a kést és dolgozószobájának falára függesztette ezzel a felirattal: Madame Colet ajándéka (a hátamba). Mindezt azért érdemes elmondani, mert árulkodik Louise Colet féktelen, szenvedélyes természetéről, ami egyrészt magával ragadta Flaubert-t, másrészt riasztotta is.   

A Nem leszek elérhető soha többé hallatlanul izgalmas, fordulatos formában örökíti meg Flaubert és Louise légyottjait, szakításait, kibéküléseit, levelezését, amelyben az író készülő regényéről, a Bovarynéról is beszámol szerelmének. Jegyezzük itt meg, hogy Flaubert Colet Louise-hoz írt leveleinek egyikében írja a sokat idézett és sokak által félreértett mondatot: „egy könyvet szeretnék írni, melynek nincs témája, vagy legalábbis alig észrevehető témája van.” A Bovarynéról van szó, a modern regény egyik előfutáráról. 

Rőhrig Eszter regényének címe abból a szakító levélből való, amelyet Flaubert írt Louise-nak. Elutazása előtt az asszony levélben találkozót kér szerelmétől, hogy elbúcsúzhassanak. Megírja, hogy este nyolckor a lakásán várja Geraldt (Gustave Flaubert ezen a néven szerepel a regényben). Miután az nem jön el, Louise éjfélig háromszor is elmegy lakására: „Harmadszorra a házmester nem engedett be, ehelyett Gerald levelét nyomta a kezembe.” Ezután Louise elolvassa a levelet: „Most nekem is el kellene olvasnom a Geraldtól kapott levelet. Szétpattintottam a vörös viaszpecsétet, ezer darabra hullott szét a padlóra, túl sokáig melegítette a viaszt ez az idióta. Jó ideig nem hatolt el az agyamig a szavak értelme. Első látásra, a stílusából ítélve, mintha egy hivatalos ügyiratot vagy rendőrségi körözvényt betűzgettem volna.

„Asszonyom! Tudomásomra jutott, hogy tegnap éjszaka három alkalommal is idefárasztotta magát. Nem talált itthon, de hogy válasz nélkül hagyott kitartó zaklatását ne vegye bátorításnak, udvariasan közlöm, hogy a maga számára nem leszek elérhető, soha többé. Tiszteletteljes üdvözlettel FI.”

Azt hittem, leesek az ágyról. Hirtelen fulladozni kezdtem, köhögőgörcs tört rám, két pohár víz után tértem magamhoz. Három szó futott ki a tollam alól, még egy pacát is ejtettem véletlenül a papírra, akkora indulattal kanyarítottam levele végére azt, hogy puhapöcs, gyáva seggfej, hitvány alak. Én nem akartam sem udvarias, sem szalonképes lenni.” 

Az újságíró hátába kést vágó Louise most sem tagadja meg magát. 

Rőhrig Eszter kitűnő dramaturgiai érzékére vall, hogy a valós tényektől eltekintve nem a posta révén érkezteti Flaubert levelét, hisz akkor nem írhatta volna meg a viaszpecsétről szóló szarkasztikus gondolatait. Valójában Flaubert szokásos kék levélpapírján, március 6-i dátummal adta fel levelét, amit Louise még aznap megkapott. A borítékra a fentebbi dühös szavakon kívül ráírta tintával a dátumot: 1855. március 6. 

A regény zárása egy prózaversnek is beillene: „Érdekes, mire mindennek a végére érek, nincsenek indulataim, túláradó érzelmeim, nincs bennem harag, de szeretet sem. Talán Gerald az egyedüli kivétel…

Távolodom, egyre többször járok képzeletbeli tájakon, magas hegyek tetején, ahonnan hol az eget nézem, hol a lábam alatt elterülő tájat, tavakat, tengereket, látok városokat, templomtornyokat. Édesanyám sèvres-i festett biszkvit-vázájába helyeztem a csokrot. Kék, mint a lég, a felhők, a tenger. Március… kora tavasz… az ágyam mellé tettem a virággal telt vázát.

Bódulatig szívlak magamba, Hyacinthus orientalis… Egy száron több tucat kis harang… Csengjetek, ringassatok el, járja át illatotok összeszűkült hörgőimet, férkőzzetek be rossz tüdőmbe… Ki-be, ki-be, ki-be… ki… be… ki … az örök ritmus részese vagyok… egy utolsó levegővétellel fellebben a gézfüggöny, kitárulnak az ablakszárnyak… és már itt sem vagyok… A költő suttogja fülembe az utolsó szavakat: »Szerelemben halt meg, átadta lelkét a jácint illatának…«” 

És amikor az olvasó is „mindennek a végére ér”, azzal az érzéssel csukja be a könyvet, hogy mindvégig Louise Colet hangját hallotta, és ez Rőhrig Eszter írói bravúrja.

Magyar Miklós

Napkút Kiadó

Budapest, 2022

271 oldal, 3490 Ft

Kiemelt kép forrása: librarius.hu