Azon az úton járok, ahol a Nap kómába esett és csecsemőpózban alszik. Reménytelen felébreszteni. Veséit nem dializálhatja hűsítő eső, Göröghonban erdőtüzek zokognak, és nincsenek sehol összegömbölyödő cicák, sem fehér galamboknak szülőházat adó dúcok, csak a láng él és terjed, de sikerült megvédeni Olümpiát, Itália déli részén sem járnak korsós lányok a kutakhoz, hogy megsúghassam nekik, „én csak da Vincire esküszöm”, színes kendőket hajtok papírlapokra, majd megfordítom az összhatást, igen, pontosan ilyen a nakonxipáni lenyugvó est és a hajnal is csak egy madárpelyhes emlékeső zuhanás. * Fertőző mocsok e világ, a jóízlés kikopott belőle, meg kell őriznem Na’ Conxipánt, de egyre nehezebb visszarévednem a múltba, mikor zajokkal tele háború a dobhártyáimon ütemesen dobol és dobol és arra a gondolatra jutok, minden megfordítható, így az idő útja is, s aranycsipesszel összeillesztem az ösvényeket, nézd már, a reneszánsz Velencében fújja a szél palástom, messze viszi barettem, lagúnáról lagúnára vívom szélmalomharcom, hogy visszaszerezzem, mert ez maradt nekem szívüdítőnek ebben a közelharcokkal és emberóriásokkal összekuszálódott világban ami folyton megalázza a varázsló kertjében felejtett csipkezsabóm és vértől barnállik körülöttem minden. Debrecen, 2023. 08. 27.
