Grecsó Krisztián: Balázsolás

„Te ismered a penge élét, vér ízét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.”

Babits Mihály

Rekedten rimánkodom, csak vegyél észre.

Kisgyerekként rajongva féltem az Istent,

Márton nagyapám és Juszti mamám

Házában a hit hatalmas volt,

Tágas és sérthetetlen,

Mint a sistergő láthatár.

Velünk lakott másfél szűk szobán,

Ahogy Pisti bátyám, Zsuzsa néném,

Velem várta a buktát hajnalban a Teremtő –

És erről neked tudnod kellett.

Hiszen naiv révülettel néztem

Jézus és Mária délceg agyagszobra közül

A tartózkodó semmibe,

Mint két ág között pislákoló őzike.

És bár sosem ejtettük ki a neved,

Anyám hittel járt velem

A nővérek sajnálatába haza,

„Milyen beteges kisfiú”,

A te öntudatlan hiteddel,

És lehet-e méltóbban dicsőíteni valakit,

Mint nem tudni róla, hogy van,

Mégis érezni a hiányát,

Remélni, hogy abba a sűrű űrbe,

Végleges vákuumba,

Hegesztetett hiátusba

Teremtetett szent.

Van ott valaki.

Hát ott vagy-e tényleg, Szent Balázs?

Ne a hatvanöt kevély férfit nézd,

Kik magukat mérték hozzád,

Megfúltak, hiba lenne törődni őket,

Méltatlanok maradék időmre.

Ne hallgasd a fenevadak sírását,

A karmok nyöszörgését,

Nekik majd ad az élet,

Még övék a paradicsom.

De az én édesanyám, hallgasd,

Úgy sír, ahogy akkor,

Ahogy majd’ negyven éve

A szentesi kórház gyerekosztályán

A bárányhimlőtől lázas fia

Mellett tanult sírni.

És mióta megvágták a nyakam,

Mérget töltöttek belém,

Megégtem és elfelejtettem nyelni,

Hozzád zokog szakadatlan,

Hogy tél közepén, Balázs-napon

Amikor megjön az első emer-lelet,

Amikor kiderül, ima volt-e mégis

Ez a tengernyi szenvedés,

Mi ugyan a te kínjaidhoz nem mérhető,

De már megbocsáss,

A te erődet és hitedet sem adták hozzá,

Hogy kímélj meg neki,

Óvj meg az anyámnak,

Hadd lehessek egykor volt szép,

Ödémás, égett arcú szerető fia.

(Megjelent a Tiszatáj 2019. márciusi számában)