tiszatáj | 2022. január 13.

„Alternatív földrajz” – kortárs egyiptomi költőnők

Gihan Omar versei

Gihan Omar (e. Gihán Omar), Egyiptom, 1971, a Kairói Egyetem filozófia szakán végzett. Új költészetet képvisel a mai egyiptomi irodalomban. Egy nyilatkozatában elhatárolja magát a kilencvenes évek irodalmiságától, és általában más irányzattól is, s azt mondja: „Én minden század költészetéhez hozzátartozom.” Kötetei a kétezres évek elejétől jelentek meg: 2005: Könnyű lépések (Aqdám khafífa), 2007: Mielőtt megutáljuk Paolo Coelhót, 2013: A tükör mögött jár (Taszír khalfa l-mir’a), fordítása 2011: Avant de détester Paulo Coelho, tr. Suzanne El Lackany, Párizs, 2016: Összes költői művek (Al-a’mál as-si’rijja al-kámila).

Az apa éjjel jön ki

Szemben az erkélyemmel a túlsó oldalon
Egy játékbaba lóg, felakasztva a teraszon
Teltorcájú baba, kedves mosollyal az ajkain 
Úgy tűnik, a fémkorláton áll
Mint aki éppen befejezi az életét
	
Először azt hittem, hogy az anya kimosta a pamutbabát, 
És kitette száradni
Később aztán világos lett, hogy az anya nem mosta ki a pamutbabát
Hiszen napokra, hónapokra otthagyta felakasztva, mosolyogva
Mindig mosolyogva, a halál kegyetlenségével

Az apa éjjel jön ki, hogy megöntözze a növényeket
S nem törődik a felakasztott babával
A verebek közelebb jönnek hozzá, és távolabb rebbennek, veszekednek s csivitel-nek
Nem téveszti meg őket a baba, aki csak mosolyog, mosolyog a verebekre
Néha barna galamb csapódik a verébricsajba

Az anya félti az apa növényeit
Az apa a verebektől félti a növényeket
Én meg azt a kislányt féltem, aki odabent van 
Mert valahányszor rápillant a régi babára, a zsinór felvérzi a nyakát
Az öngyilkosság csábítja


Csoportos szex

A férfi lehunyja a szemét
Azt képzeli, hogy ez egy sokkal szebb nő
A nő lehunyja a szemét,
Azt képzeli, hogy ez olyan férfi, akit igazán szeret
Mind a négyen ott vannak az ágyban
A nő 
A férfi 
A szép nő 
S a férfi, akit a nő szeret
A színes lepedőt markolják
Minden kézben a lepedő egy sarka
Talán szükségük lesz rá
Ejtőernyőként
Mikor az égből leszállva földet érnek 
Mert a képzelet sokféle, régi,
Tervezett bűnét
Elhanyagolhatod, megúszod – 
Egyikőjük sem utal rá soha


Már az elején megmondtam

Már az elején megmondtam neked
Hogy ne tegyél erre a poros polcra a szívedben
Én megmondtam neked 
A súlyos porallergiám miatt
Meg hogy szenvedélyem az új helyek tisztítása
Nemcsak a polcokat szórom ki
Hanem az összes régi bútort is összedobálom
Egy halomba
Mielőtt elhívom az ócskást 
Friss hangon
Már az elején megmondtam neked
Szeretem vízzel felönteni a padlót
Hogy meztelen lábakkal érezzem hűvösét
Megmondtam neked
Hogy szeretem kitárni az ablakokat
Mielőtt eltéveszteném, hogy melyik a Hold
És melyik a Nap
És hogy miért jelennek meg egyszerre
Megmondtam neked, hogy a falakat átfesteném 
Már az elején megmondtam neked
Nem fog működni


Ne dobd vissza a halakat a tengerbe

Én a vízre hasonlítok
Úgy folyok, áramlok, hogy nem tudom, merre
S ha csak egy rést is találok, utamat tovább osztom vele 

Megállni nem tudok, mikor megállni kellene
Sokszor idegen helyeken találom magam
Hová utat nem is terveztem
És azért csupán, mert szembejött egy lejtő

Néha erős a víz, de máskor akarattalan,
Nem ismeri a következő lépést
És senki sem tudja elkapni az ujjaival

Ezért is vallok mindig kudarcot a szerelemben
Minden férfi, aki azt hiszi, jelen vagyok – 
Üres tenyeret talál

Csodálkozik létemen és elérhetetlenségemen
Kezdetben egyetlen korty is kioltja a szomjúságot
A mohóság előbb-utóbb fulladást okoz

Tudom, hogy meghaltok nélkülem 
És mégis, szimplán a küszöbön hagytok elveszni engem 

Megszoktam, hogy nem beszélek
Egyszer szótlanul 
Máskor üvöltve
Söpröm félre a fákat, mintha csak játékból tenném
Egész városokat temettem el útközben
A harag perceiben messzire szöknek előlem
De békeidőben mellettem elmélkednek mindenféle kóbor utakról

Kioltom a tüzet
De el nem múló hamvakat hagyok hátra

Senki sem tudja, hogyan lélegezzen bennem 
Egyedül a halak játszanak mélyeimben 
Sötét kopoltyújuk kedveltebb játékszerem 

Ne tévesszen meg ez az átláthatóság, én megvetem
Egy kis kitartással kaviccsá változik az óriás szikla 
A sivatagban felrobbantom a szemem, nem kell hozzá szemhéj

Néha kedvem van hozzá, hogy megkeményedjek
Hogy kockává váljak, éles élekkel
Várok egy kicsit egy érett italra
Aztán elszédülök

És más időkben
Elmozdítom a dolgokat a helyükről 
S az életem még sosem látott vízeséssé válik hirtelen

Aztán hatalmas edényben forralnak
S még a buborékok is sajnálnak engem
Párologtatnak
S gőzfelhővé állok össze
Várom a telet
S hullok az esővel, 
Hullok 
Cseppenként, cseppenként
Cseppenként hullok 

S az öröm jár át.


Nem vagyok tökéletes kert

Mint egy virág
Hagyom, hogy a méhek rám szálljanak
Érzem fürge lábaikat
Ahogy elöntik arcomat
Mozdulatlanná válok
Nincs semmi jelzés
A testhez
Csak a pillanat ünneplése 
Csendben 
Figyelem
Ahogy leereszkedik a nyakamra
Egyikük finoman
Megcsíp és szívja belőlem a nektárt
Elrejtőzöm hatalmas vágya mögé
Most kedvemre vannak szemeim
Mert mozgásuk igazolja létem
És láthatom, hogy a vágy
Merre viszi tovább 
A legmerészebbet – 
Bemászik a szűk átjáróba
A mellek között

Éjjel belopódzok a konyhába
S rejtett büszkeséggel
Kinyitom a mézes bödönt
Telemerítek egy kiskanalat
S ízlelni kezdem önnönmagam

TÜSKE LÁSZLÓ fordításai


(Megjelent a Tiszatáj 2021. januári számában)