Géczi János versei

Mozdony

A pályaudvarra érkező mozdony

szerelvény nélkül gördült

a két peron közti sínpályán

ahonnan hajnalban kiemelték a tetemet.

Nem tudják melyik járat, mikor

csak hogy férfi, most négyben

a mackóruha darabjaiba külön-külön betekerve.

Ámulattal figyeltem a vasszerkezetet

a hatalmas kerekeket, ütközőket

rendben szuszogó szelepeket.

Beszívtam a vágány átható

szar- és olajszagát. Aztán a monstrum

a színpadról a mellékszereplő

a tetthellyé züllött jelenetből elsietett.

Helyére, kristálytisztává csutakoltan

vastag, súlyos gőzöket eregetve

a tökéletesen megformázott

legapróbb részletében is pontos mású

levegőből kiöntött mozdony tolatott.

Ha kifehéredtek

A macskák repülni szerettek volna.

A tenger oldalról, csövön át

ömlött a nyárba.

Törött lencséjű szemüveg

s két sirályfióka töltötte ki felette a látványt.

Amikor reggel lett

a látvány a partot körbefolyta.

Barna sirályok, a csőrük puha

a csupasz tengerhez illettek.

Jambikus léptekkel csibemód

szökelltek az asszony elé

ki a hegyoldal fái közül lépdelt alá.

A levelek szapora, halszemű hullámok.

A hullámok

ezüstfényű olajfalevelek.

A part mentén hagyták el a strandot

és a testek tömegét.

A macskák elől vízbe, a pancsoló gyermekek

elől partra vetődve haladtak

a Nap iránytűjét követve, nyugatnak

a szatyrát cipelő asszonyt követve

mint éhségtől hűséges ebek.

A hőség kibontotta a vitorláit

nem régen kezdtek el

dolgozni a fügékben a cukorgyárak

süvítenek a dugattyúk, sziszegnek a szelepek.

Édes batyuiba gyűlik – mondta. De

rálelt a kőtömbjére, hát másként folytatta.

A dolgok közé odaszámolom magam

újabban, hogy minden szó testből van

most, hogy fáklyaként lobog a nyár

és valaminek örökre vége.

Dusa, dusica, suttogta horvátul

vigyázzatok azzal, aki macskának született

mégha a szaga alapján ember is.

A négy, nagy, gyanutlan sirályszem oly kerek

volt, mint a Föld környékén a kozmikus terek.

A szenny a hullámon, az élettelen fűszál a résben

a sóporos liget, a falu a hegytetejében mind

mind, együtt és külön is névtelenek.

Lelkecskéim, a huzat az öblön átjár

és mindenkit bezár majd

egy irdatlan száj és a szájzár.

Szórta eléjük, mint anyamadár

hogy megnevezze egyszerre

saját magát és feladatát

a döglött szardíniát.

A ciprusárnyék sötétkék teste

a part egytömbű kőtestét kikezdte

körbefolyta, mintha híg lenne

akár a lágy tengerhús lehetne

s mint a vízbe a nyúlós, penészfoltos

disznózsírfehér szikla lenne beesve.

Amelyen az asszony állt.

Amelyről etetett kettő kölyöksirályt.

Ekként keveredett össze a világ.

A kő víz lett. A zavaros víz pedig szilárd.

Egymástól vették át a másik áhítatát.

Aztán ennek is vége lesz majd

mondta, dusa

dusica

ha kifehéredtek.

Az égből egyre több fal ereszkedett alá.

Egyforma méretű mind s egyforma vastag, átlátszó

tömbök. Végtére is levegőből készültek.

Hangszigetelők

miként a szirteknél a szűnhetetlen tengerzúgás.

Kizárólag a kék ég látszott

makulák híján

a kék tenger felett

beszorulva a látvány ablakába.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/6. számában)