Gaiman jól bevált receptje

NEIL GAIMAN: ÓCEÁN AZ ÚT VÉGÉN 

Neil Gaiman szövegeivel kapcsolatban ma már epitheton ornansként működik a ’kultikus’ kifejezés. A szerző neve pedig egyre ismerősebben cseng a fantasy irodalomért rajongók népes táborán kívül is, köszönhetően annak az egyszerű ténynek, hogy Neil Gaiman kiváló író. Az ő neve is példaként szokott szerepelni abban a listában, amit mantraszerűen szokás ismételgetni valamilyen apológiai kényszer hatása alatt, amikor a „zsánerirodalom” és a „kanonikus irodalom” végtelenül unalmas és jobbára terméketlen szembeállítása terítékre kerül.

Gaiman az Amerikai istenek című regényének megjelenése óta a fantasy irodalom rocksztárja, jóllehet már e könyv megjelenése előtt is jelentős olvasóközönsége volt és fontos szövegeket vetett papírra, főleg kisprózában, illetve ő írta a formabontó Sandman képregénysorozatot is. A jóval szélesebbkörű ismertséget azonban ez a többszörös díjnyertes nagyregény hozta meg neki.

Idén megjelent új regénye, az Óceán az út végén, néhány gyermekeknek íródott könyve után ismét a felnőtteknek szól, jóllehet mélyen áthatják a gyermekkori hangulatok és emlékképek. A nosztalgikus atmoszféra és az egyszerű történet mögött végighúzódó bonyolult, mitikus világkép, a számos irodalmi utalás azonban egyértelműen felnőtt olvasóközönséget jelöl ki a regény számára.

Neil Gaiman nagy mítoszteremtő, ez már a Sandman képregényeket olvasva is világossá vált. Az Amerikai istenek csupán ráerősített erre. További regényeit olvasva – mondjuk az Anansi fiúkat, amelyben egyfajta afrikai hiedelemvilágot dolgoz fel– az is kitapinthatóvá válik, hogy a mítoszokhoz való vonzódás, a megteremtett világ átmitizáltsága nem csupán díszítésként ül a szövegeken, hanem lényegi vonása azoknak. Modern mítoszteremtés történik ezekben a regényekben, ahol racionálisnak gondolt korunk és világunk keveredik egy ettől jobbára idegen világmagyarázattal és hiedelemvilággal. Ez a keveredés egymással egyenértékű és versengő paradigmák között megy végbe, a nyugati kultúra által ismertnek vélt és racionálisan magyarázott világ(kép) soha nem élvez kitüntetettséget a mítosz más mintázatok mentén szerveződő világinterpretációjához képest. Gaiman szövegei visszacsempészik a mese magyarázó aspektusát az olvasó életébe, miközben rámutat arra, hogy a mítoszok és mesék nem csupán izgalmas, kitalált történetek, hanem az emberi létezésmód szükségszerű következményei.

E regények sorába íródik az Óceán az út végén is. A történetet egy középkorú író visszaemlékezései alkotják, aki egy temetés miatt meglátogatja gyermekkorának helyszíneit, ellátogat a farmra, ahol gyerekkori barátnője lakott édesanyjával és nagyanyjával. Három különböző generáció, akik mind ugyanazt a természeti erőt szimbolizálják. A farmház mögötti mező végében egy tó található. Ennek partjára ül ki az író, akinek eszébe jut, hogy a kis kacsaúsztatót ők óceánnak hívták. Az emlékezés lavinaszerű működése ettől az apró momentumtól indul be. Az író – akinek a nevét végig nem tudjuk meg – a hét éves korában történt eseményeket eleveníti fel maga és az olvasó számára.

A visszaemlékezés olyan irodalmi téma, mely gazdag hagyománnyal rendelkezik. A maga nosztalgikusságával, az elveszett gyermekkor emlékeinek keresésével, az asszociációk révén beinduló visszaemlékezések szerepeltetésével az Óceán az út végén is ebbe a hagyományba ízesül. Ha más közös nincs is bennük, egy főhajtásnyi időre mégis Proust gigászi terve idéződik meg.

Az emlékek meseszerű történések láncolatait hordozzák, melyek egy újabb Gaiman-féle mítoszrendszerré állnak össze az élet vizét jelképező és egyben minden vizet összekötő tótól kezdődően, a természettel és a valóságon túli szférával közvetlen kapcsolatban álló „boszorkányokon” keresztül egészen a fizikai világon testet öltő emberi gyengeségekig. Minden tökéletesen és – valljuk be – kissé kiszámíthatóan, helyenként unalmasan vág egybe. A mítoszteremtés mutatványát többször megcsodálhattuk már Gaiman szerzeményeiben és bár minden alkalommal más tartalommal tölti fel ezeket, az alapmintázat mindig ugyanaz maradt.

Az emlékek felidézéséhez, a gyermekkor fogékony életszakaszának megjelenítéséhez egy érzelemmel teli, gazdag nyelvet alkotott a szerző, amit Pék Zoltán fordítása nagyszerűen ad vissza. A keserédes nosztalgia atmoszféráját könnyedén teremtette meg és képes volt stabilan fenn is tartani a szövegben. A leghétköznapibb élethelyzetekből színes szimbólumrendszert képes teremteni: megfigyelhető például, hogy a hét éves fiú számára az evés csupa pozitív konnotációval rendelkezik, amennyiben az a három nő házában történik, és mindig csupa negatívval, amennyiben otthon. A szöveg végére az étkezés egyenesen a biztonság szimbólumává válik, ami Gaiman pszichologizáló hajlamát is sejteti.  Ezek mind-mind erényei lehetnek az Óceánnak, épp azért, mert valami olyasmi történik, amivel nem minden könyvében találkozhatunk a szerzőnek.

Mindezekkel együtt Neil Gaiman semmit nem kockáztatott, megmaradt a jól bevált receptnél, amivel találkozhattunk az Amerikai istenekben (ahol még friss és szokatlan volt), a Soseholban, a Csillagporban, vagy az Anansi fiúkban. A formabontó megközelítésmód az Amerikai istenekben még merészség volt, mára azonban Gaiman írói dogmájává vált. Akkor egyszer nem volt kockázatmentes irodalom, amit alkotott és ez óriási siker lett, vagyis érdemes volt kockáztatnia. Ám ettől az erős regénytől kezdődően az ötlet receptté vált, melyet további munkáinál is előszeretettel használ Gaiman. Tovább feszítve a metaforát: ezzel a recepttel – szó se róla – finomat főz, ám mindig ugyanazt és mindig más nevet ad neki.

Az Óceán az út végén nyelvileg érdekes, atmoszférájában megkapó Gaiman regény, ami kimagaslik a fantasy irodalom legtöbb teljesítménye közül, jóllehet alapvetően nem sok újat tartogat a szerző többi alkotásához képest. Bár Gaiman szülővárosában – Portsmouth-ban – utcát neveztek el a regényről az író tiszteletére, remélhetőleg nem dől hátra megelégedésében, hanem a következő munkájában eltávolodik a megszokott recepttől és bátrabb kísérletezésbe fog. Az sem baj, ha nem harmonizál minden íz tökéletesen.

Neil Gaiman: Óceán az út végén (The Ocean at the End of the Lane)
Fordította: Pék Zoltán
Agave Könyvek, 2013. 179. oldal, 2880 Ft

Szabó István Zoltán (Steve)