A kilencvenes évek elején születtem, ezért éveken keresztül úgy gondoltam, hogy a függönyök kizárólag rondák lehetnek. A rendszerváltás előttről ott maradt silány, sokszor iszonyatot keltő, semmihez sem illő anyagok taszítottak már akkor is, mikor még csak óvodás voltam.
A gyerekszobámban épp olyan függöny volt, mint a Szomszédokban, Szelényi János erdőmérnök irodájában. Homokszínű, érdes, már-már kárpitszerű textil sötétbarna és piros csíkokkal. Akkor ilyet lehetett kapni, anya mindig ezt mondta a kedélyromboló anyagokra. De most már lehet másmilyet is, gondoltam én, de függönyt vásárolni soha nem mentünk. Az ő hálószobájukban még mindig egy hasonló, homokszínű függöny rekeszti kívül az éjjelente világító utcai lámpa fényét. Egyenesen vakító tud lenni, ha az ember úgy helyezkedik az ágyon, hogy a két függöny találkozásánál éppen a szemébe tűz az a parányi fénycsík, ami azonnal megakadályozza abban, hogy három órán belül elaludjon. Nem dobjuk ki, amíg jó, ezt én is megtanultam.
A gyerekszobámban sok éven keresztül néztem azt a borzalmat, amit a halványkék fal csak még jobban kihangsúlyozott. A bátyámé volt előtte a szoba, mikor elköltözött, a bútorát is otthagyta nekem. Tizenkét év korkülönbség van köztünk, önálló otthonába már nem vitte magával a Coca-Cola matricákkal teleragasztott szekrénysorát. A babaházam, amit a nagypapám készített a benne lévő bútorokkal együtt, furcsán mutatott a bátyám holmijai között. Ahol a költözés előtt dezodorok, horgászcsalik voltak, később a plüssállataim sorakoztak. Ahová bátyám anyánk elől eldugta a fülbevalóját, oda én a naplómat tettem. Mivel írni még nem tudtam, rajzokkal örökítettem meg a mindennapokat. Apa alsógatyában vacsorázik, anya megragasztja a megrepedt ajtóüveget, apa eldugott cigije a kocsiülés alatt. A testvérem soha nem fúratta ki a fülét. Egyszer megpróbálták az egyik osztálytársával, akinek keresztneve ugyanaz volt, mint neki, de a tűt valamiért nem bírták átdöfni a porcos fülcimpán. Duzzadt volt és vörös, mikor hazaért. Anya tajtékzott.
A régi íróasztal az ablaknál állt. Ha odaültem, azt játszottam, hogy újságíró vagyok. Lapokat ragasztottam össze, kezemen folyt a technokol. Rajzaimon hírül adtam, mi történik velünk. Apa alszik, mama csirkét vág, anya beveszi a kedélyjavítót. Felelős szerkesztő voltam. Alkotás közben a függöny dörzsölte a karom.
A nővérem mindkettőnknél idősebb volt, érettségi után Szegedre költözött. Sokszor aludtam nála, igazi pizsamabulikat tartottunk. Mindig becsavarta a hajam az egyik széthasogatott régi lepedőjével. A hálószobája függönye egy levedlett kígyó bőrére emlékeztetett. Fekete és szürke volt, még az enyémnél is borzalmasabb. Fényes volt és csúszós, mint egy silány szaténpizsama, amiket a kínai piacon lehetett kapni. A piros padlószőnyeg lávaként terült el alatta. Ha esténként összehúztuk a függönyt, úgy nézett ki a szoba, mintha a Twin Peaks zárójelenetében lennék. A radiátor elé telepedtünk, és Ghost Castle társasjátékot játszottunk. A játékmenetet soha nem értettem igazán, de tetszett a tábla közepén trónoló kastély a csapóajtókkal, melyeken egy kis fehér koponya csúszkált lefelé. A nővérem nem sokkal később elköltözött ebből a lakásból, a lakótársát, Melittát hátrahagyta, de a függönyt magával vitte. Pedig ő sem szerette.
Az első egyetemi albérletemben megkaptam, amit igazán akartam: egy redőnyt. Reggel kilenckorkor néztük meg a lakást, busszal mentünk át Szegedre az akkori fiúmmal, akivel még a gimiben jöttünk össze. Leírhatatlan másnapossággal küzdöttem. A főbérlő többször is megmutatta, hogy sminklámpát szerelt a tükörhöz, igyekeztem produkálni a kívánt hatást. Az sem érdekelt, hogy szorul a fürdőszoba ajtaja, és egy furcsa bohóc díszelgett a konyha falán.
Csak a beköltözéskor tűnt fel a dekorfüggöny, ami hatalmas rózsákkal díszített kék és ciklámen elegyével foglalta keretbe az ablakot. Leginkább a kilencvenes évek amerikai, családi vígjátékaira emlékeztet, amiket mindig szánakozva néztem. Az első héten levettem, kimostam, majd a beépített szekrény sötétjébe tettem. A fiúm nem tért fölötte napirendre.
A szakítás után már saját lakásba költöztem, bár ő sem maradt a töltés melletti albérletben. Mikor visszavittem a kulcsot, a főbérlő épp új bútorokat hozott a következő lakónak. A függönyt ő sem tette vissza.
Az új otthonomban volt redőny a nappalin, az egyik hálószobán és a konyhán. A harmadik hálón nem. Sehogyan sem tudtam megérteni, hogy az előző tulajdonos miért a konyhára tetette a háló helyett. Megkérdezni nem tudtam, a ház előtt esett össze pár hónappal korábban.
Venni akartam az ablaktalan hálóra függönyt, de a porszívó és a hűtő után semmi pénzem nem maradt. A lakótársam, akit egy bölcsészeknek szóló Facebook-csoportban ismertem meg, már majdnem beköltözött. Egy kérése volt, tegyek függönyt az ablakra. Pörgettem az árakat az interneten, gyorsan abba is hagytam. Felemeltem a telefonom, anyát hívtam. Megkérdeztem, nincs-e egy használaton kívüli függönye. Felajánlotta a homokszínű csíkosat.
Salánki Zsófia
Salánki Zsófia Szentesen született 1991-ben, Szegeden járt egyetemre. Jelenleg Budapesten él és szövegíróként dolgozik.
