Függő(k)

ONAGY ZOLTÁN BESZÉLGETÉSE
ZALÁN TIBORRAL SZERFÜGGŐKRŐL, SZERFÜGGÉSRŐL, EGYEBEKRŐL

– Kerülök egy témakört. Nem terv, hogy központi kérdéssé emeljük, ugyanakkor gyakran szóba kerül, nem titok, ha akarjuk, ha nem. Vágjunk át rajta, megkerülni komolyabb munka, mintha megmásszuk. Amúgy se lehet baj abból, ismerjük csak meg a véleményed az alkoholról, az alkoholizmusról, az eredetről, arról, hogy a magyar – a felmérések szerint – a világ egyik legiszákosabb nációja, ezt is érinthetjük, de főleg a munka és az alkohol, vagyis az évtizedek óra körbelengő legenda lebontása, mely szerint „bizony az alkohol és Zalán”. Megpróbálkozzunk vele? Mit gondolsz?

– Megpróbálkozhatunk, bár nem tudom, jutunk-e vele valamire. Évtizedek óta körüllengenek legendák, nem meglepő, hogy az alkohol szerepel köztük. Sorolhatnám, de nem sorolom, mi még. Kétségtelen, hogy sok versben, egyéb munkámban központi szerepet játszik az ital. De nem mennék ennél tovább. Hogy aztán mennyit lehet a művekben felmutatott alkohol-szenvedélyből és az ahhoz tartozó önveszélyes mozzanatokból az életemre átvetíteni, nem tartozik az olvasóra. Nem iszom többet az átlag magyar állampolgárnál, de nem állítom, hogy kevesebbet. Azt is beismerem, előfordulnak időszakok, amikor közelebb lép a „szer”, így az alkohol, a kelleténél, vagy mint később szeretném, de aki annyit – és annyi félét – dolgozik, mint én, nem engedheti meg, hogy éjjel-nappal alkoholmámorban fetrengjen. Megjegyzem, kifejezetten egyoldalú közelítés: hogy az alkohol. És mi van a kávéval? Ami szintén ajzószer, és erős kávésnak gondolom magamat. Vagy hol a tea, ami töményen fogyasztva szintén bomba a szívnek. Teázni is „erősen” szeretek. A listáról általában lemarad a cigaretta is, ami szintén ajzószer, és végtelen függőségben tartja az embert. Talán a cigarettával a leglazább a viszony. Régen erősen dohányoztam, aztán, mintegy húsz évre, abbahagytam, egy ideje ismét rá-rágyújtok, de elsősorban éjszaka, és főként egyedül, és kizárólag a teraszomon. Amolyan szertartás ez, szerencsére nem szenvedély. De, természetesen, beszélhetünk az alkoholról is.

– Költőnek lenni – a természeti népeknél kezdődött – valami más. Nem normális létállapot. A költőben megszűnik az alárendeltségi érzés, amit a közönséges halandó az érzékfölötti világgal, istenekkel, szellemekkel és más égben lakókkal szemben érez. Nevezhetjük önkívületi állapotnak, mert valóban nem tűnik egészen normálisnak, ha az ember a megfellebbezhetetlen igazság birtokában lévőnek gondolja magát, s ami nem elég, hirdeti is. Az állapot napi szinten közönséges ráolvasással elérhetetlennek tűnik, bár soha nem voltam költő, azt hiszem, nem árt némi tudatmódosító. Bármi.

– Az általad leírt költő-kép éppen megfelel a romantika által kialakított költő egyenlő zseni-elmélettel. Ma, érzésem szerint, már korán sincs így. A költészet gyökereit valóban a természeti népek varázslóinak, sámánjainak, rámondóinak, ráéneklőinek a munkálkodásában lelhetjük fel, ami szinte kivétel nélkül az elrévedés, a transz-állapot jelenlétét feltételezte. Mára jócskán változott a költő helyzete. Nem vátesz többé, nem a közösség előtt-fölött kerengő lidérces személy, nem átmeneti bolond, hanem, ha tetszik, a maga szakmájában ugyanolyan technokrata, mint a mérnök vagy egy közgazdász. Tervez, szerkeszt, konstruál, épít, fölépít, válogatja és illeszti egymáshoz, különös formában, a nyelv elemeit. Nem állítom, hogy ez normális folyamat, hogy a kötészethez elég a tiszta ész. De azt sem, hogy egy vers létrehozásához átmenetileg meg kell bolondulnia a költőnek. Az írás nyilván, ahogy szokták mondani, ihletett állapot. Én nem szoktam ezt mondani, mert nem szeretem sem az ihlet szót, sem azt, amit lefednek vele. Nyilván felfokozott lelki és tudati folyamatok eredménye a mű, amelynek a kiváltó oka sok minden lehet. De abban már nem értünk egyet, hogy a másság állapotába kerüléshez feltétlenül tudatmódosítók, tehát szerek kellenek. Ezek legfeljebb az alkotás konkrét idejét megelőző periódusban képzelhetőek el. A gyakorlat szerint a fáradt test és tudat a legalkalmasabb a műalkotás létrehozására, az az állapot, amikor a test nem kíván semmit, főleg semmi extrát, a lélek pedig, amin jelen esetben idegrendszert értek, kihegyeződik, mindenre szuper érzékeny/vérzékeny lesz, olyan kapcsolatokat tud teremteni a világ (külső-belső) jelenségei között, amelyeket normális állapotban képtelen megtenni. Ez az állapot valóban az önkívületig viheti el akár – az alkotót, de legenyhébb formájában is kiemeli a hétköznapi létezése keretei közül. Megtörténhet az is, hogy már nem vagyok jó, vagy igazi, költő, de én, állításoddal ellentétben, régóta nem érzem magam semmilyen igazság birtokosának. Sokkal inkább uralják a szövegeimet a kétség, a lemondás, a kimondhatatlanság tudatosulásának a hangjai. Az igazság is morális kérdés, míg a költészetnek legfeljebb – különös időszakokat leszámítva, így a forradalom, a katasztrófa-közeliség stb. – esztétikai kérdésfeltevésekre, – felvetésekre van lehetősége.

– A költő varázsló. „A varázslat hatása kiterjed az egész természetre. Elsötétíti a napot, lehozza a földre a holdat, megállítja járásukban, a csillagokat, megrepeszti a földet, kiszorítja medréből a folyót, megrenget erdőket és hegyeket.” – mondja a bölcs Platón a Gorgiaszban. Érezted valaha költőként a varázsló erejét, energiáját?

– Nem, soha. A varázslónak hatalma van, nekem pedig soha nem volt hatalmam, és nem is szerettem soha hatalmaskodni. Persze, az állítás középső része sok sebből vérzik. Hiszen tanár voltam hosszú évekig, hol itt, hol ott, talán erről már ejtettünk szót. Egy tanárnak mindig hatalma van a diákok fölött, részben a társadalom által ráruházott szerep miatt. Ez a kevésbé fontos hatalom. Részben pedig, és nyilván ez az érdekes és a diákok számára termékeny helyzet, tudása, tekintélye, személyes adottságai révén felnéznek rá a tanítványai, és olyan jogokkal és lehetőségekkel ruházzák fel, amelyekkel addig nem rendelkezett. Befolyásolni, irányítani, elindítani és visszafogni tudja a rá bízott lelkeket. Akár parancsolni is parancsolhat nekik, ha hiteles a személye az immár alá rendeződöttek számára, akik gondolkodás és ellenkezés nélkül teljesítik a parancsokat. Másrészt voltam a Kortárs versrovatvezetője, a klasszikus Kortárs-időkben, én dönthettem élők és holtak fölött, ki jelenjék meg, ki nem, kit avassunk költővé, és kit ejtsünk ki a rostán. A rostámon. Nos, mi ez, ha nem hatalom. Nem szerettem, véget is ért. Főszerkesztettem is. Mi ez, ha nem hatalom? De egyik sem olyan szakma vagy hivatás volt, amelynek a birtokában varázslónak érezhettem magam. A költő természetesen, a maga módján és eszközeivel, varázsol, mármint olyan világot hoz létre, amely az ő megformáltságában ismeretlen volt addig a világ számára, olyan nyelvi fordulatokkal él, amelyek szintén csak az ő teremtő személyisége által kerülhet bele mások tudatába, de ezt soha nem éreztem varázslatnak, e miatt magamat sem varázslónak. A látszat ellenére ennél szerényebb és szemérmesebb alkat vagyok. Tisztában azzal, hogy sem a Napra, sem a Holdra, sem a csillagokra, sem a vizekre nem tudok hatással lenni. Olykor-olykor elbizonytalanodom, hogy az emberekre hatol-e még. A visszajelzések szerint igen. De azt sem szabad túlbecsülni, ahogy a költői szerepet sem lehet immagináriussá felnöveszteni.

– Mindenki másként csinálja. Schiller rohadt almát szagolgat, amíg meg nem érkezik az ihlet, Jack London kemény narkós volt, nem bízta a véletlenre, legjobb tudomásom szerint. Más korosztály vagyunk, a vasfüggöny mögött Lengyelországig kellett vándorolnunk, hogy kíváncsiságból elszívjunk egy spanglit, felszívjunk aranyáron negyed csík heroint, vagy amit heroin néven árultak a lengyel kereskedők. Előfordult hogy az alkoholon kívül – mással – futottál néhány kört próbaként?

– Nagyon eufemisztikusan a kábítószerre gondolsz. Igen, volt részem benne. Két alkalommal teljesen ártatlanul botlottam bele a marihuánába, később tudatos volt a kipróbálás, de szerencsére nem ragadtam benne, nem váltam függővé, és mivel kipróbáltam mind a marihuánát, mind a kokaint, és egyik sem ízlett, ma már nosztalgiából sem gyújtanék rá olyan cigarettára, amelyben kábítószer van. De kezdjük az elején! Montreálban jártomban meghívtak az egyetemisták egy beszélgetésre. Elmentem, természetesen, bár az angoltudásom akkor sem volt egyetemi előadások rögtönzésére alkalmas. A beszélgetés előtt cigarettáztak a fiúk-lányok egy teremben, körbeadták egymásnak a meggyújtott spanglikat. Annyira naiv voltam, bár már nem tizenkilenc éves, hogy azt hittem, ez a barátságnak valami sajátos megnyilvánulása. S mivel hiába kínáltam őket a magam cigarettájával, elfogadtam hát az övékét, én is szívtam kettőt-hármat a kapott cigarettából, aztán továbbadtam. Később aqualungot játszottunk. (A Jethro Tull együttesnek van is egy ilyen lemeze…) Egy nagy kólásüvegnek levágták az alját, egy hatalmas fazék hideg vizet tettek az asztalra, abba nyakig lenyomták az üveget, majd a vízből kiálló szájára kis szűrőt helyeztek, a szűrőre valami füvet szórtak, meggyújtották, és lassan kezdték felengedni az üveget. Így aztán az összes füst az üvegbe szivárgott le, nem szóródott szét a levegőben. Amikor megtelt a fű füstjével az üveg, biztattak, egy slukkra szívjam ki azt onnan. Arra gondoltam, mondom, rettenetesen naiv voltam, hogy meg akarnak köhögtetni. Megmutattam nekik a magyar virtust, nem köhögtem, és még legalább háromszor-négyszer kiszippantottam az üvegből a füstöt. Később konstatáltam, hogy ez annyit tett, mintha elszívtam volna négy marihuánás cigarettát. Természetesen, mire felültem a dobogóra a verseimet fordító ottani barátaimmal, Kemenes Géfinnel és Vitéz Györggyel, már hatott a cucc. Nem hallottam belső hangokat, a hangom távolról, hangszórókból szólt hozzám. Persze, ettől elbizonytalanodott a hangképzésem, rettentően megijedtem, azonnal áttértem magyarra, és arra kértem a költőket, olvassák föl a fordításaikat. Én meg addig megpróbálok magamhoz térni. Persze, ez csak másnap délben sikerült. Mint elmondták, hajnalig vitatkoztam költészetről, filozófiáról montreali egyetemistákkal, angolul. De politizálni még abban az állapotomban sem voltam hajlandó. Volt egy másik nagy kilengésem, még mindig Kanadában, erről is írtam az Amerika, körülírások, munkapad című esszékötetemben, amely, sajnos, már a megjelenésekor sem volt kapható, de talán könyvtárakban még föllelhető, elolvasható. A lényeg, hogy nem használok szereket az alkotáshoz, nem is gondolom, hogy szükségem volna rá. De fontosnak tartom, hogy kipróbáltam, az ember mindent próbáljon ki, amire kíváncsi, és ami csak az ő életét vagy egészségét veszélyezteti. Egy tapasztalattal több, egy vágyakozással kevesebb. Fontos.

– A narkó csalóka jószág, elhiteti, minden rendben, közben vonat alá viszi a lovast. A napokba került le a polcról Hazai Attila néhány kötete, a fiút zseninek tartották, amíg tartotta a tempót benne underground, és amíg a fiatal szerkezet képes volt kiheverni a nagy rohamokat. A csodagyerek élete utolsó tizenkét évében egyáltalán nem publikált könyvet, az életmű nem létezik, torzó. Lehetséges, hogy a narkós írók, még a nagyok és híresek is – Borroughs, Ginsberg, Kerouac, de a mi Csáth Gézánk – az irodalmat az élet melléktermékének gondolták, pénzpumpának, és mert két belövés és két numera közt is kell valamit csinálni? Talán ez a különbség a narkó és az alkohol közt? Az irodalmár két munka közt kell, hogy eltöltse az időt?

– Hazai Attilát ismertem, bár felületesen, annyira azonban igen, hogy megszeressem. Az életébe azonban nem láttam bele, nem tudom, mennyire spirálozott be a narkóba. Kár érte, akárhogyan is volt. Az író gyenge lélek, és most nem a jellemről beszélek. Törékeny, tanácstalan, a legtöbbször nem sok köze van a valós élethez, ahogy ezt (a részeges, kábítószerező) Baudelaire Az albatroszban leírja. Sokféle oka lehet annak, hogy miért lövik be magukat az írók, de nem hiszem, hogy lenne kompetenciám erről elmélkedni, ezt megfejteni. Nyilván a mindennapi lét elviselhetetlenségét próbálja kompenzálni ez a menekülés-forma, emelkedés, repülés a világ és a világ dolgai felett. Még az is lehet, hogy segít az alkotásban, tudvalévő, hogy a Beatles és a Rolling Stones is több kábítószert fogyasztott és fogyaszt fennállása alatt, mint citromos teát vagy almás pitét. Azt sem zárom ki, hogy vannak alkotók, akiknek az alkotói állapotba kerülésükhöz elengedhetetlen a betépés. Minden lehet. De minta ez nem lehet, semmiképpen. Az irodalom nem lehet az élet mellékterméke az író számára, inkább az értelme kell legyen. Az író azonban lépten-nyomon valamilyen válságba csúszik át és bele, és nem meglepő, ha valamelyik szer felé nyúl tanácstalanságában, tehetetlenségében. Az alkotásra való képesség hiánya legalább olyan kínokkal járó tünet, mint az alkohol- vagy drogelvonás. Az irodalmat Jókai tekinthette pénzpumpának, Borroughs, Ginsberg, Kerouac már kevésbé, talán. A szívok, hogy írjak és pénzt keressek, pénzt keresek az írással, hogy azután tudjak szívni – ez a körforgás sem életidegen. Akár létezhet is. Két belövés és két numera között valóban kell valamit csinálni. De az nem feltétlenül az alkotás. Bár, mint bizonytalanodtam el eddig többször, lehet akár az is. A fontos, hogy a létrehozott mű értékes legyen. Az olvasóra sohasem tartozik az író magánélete, tehát nem kérheti számon, józanul és bölcs megfontolással, vagy részegen, betépve írta-e az szerző, amit olvasmányként felkínál neki. Ha jó a szöveg, teljesen mindegy, hogy írója kakaót ivott-e, vagy pálinkát, marihuánát szívott vagy kokain-pipát forgatott szájában alkotás közben. El kell fogadjuk, mindenki más úton jut el a teljesítményig. Azok talán szerencsésebbek, akik nem vágják gallyra a szervezetüket és idegrendszerüket közben, de akik igen, azok sem tekinthetők bűnösöknek vagy függőbetegeknek – legfeljebb irodalom-függőknek, akik, hogy kielégíteni tudják ezt a szenvedélyüket, pótszerekhez kénytelenek nyúlni. A lélek vagy a szellem viagráihoz, hogy képesek legyenek agyban baszni.

– Aki akár egyetlen oldalt legépelt valaha, ráadásul kelet-német Erikákon kezdte, és ismeri a Radex-javítás kínjait, pontosan tudja, hogy alkohollal a fejben milyen gyakorlati tevékenység művelhető. A szonett, a regény, a recenzió nincs köztük. Te mit válaszolsz a hülye kérdésre: „ha iszol, mikor iszol? Miért iszol?”

– Van, aki tud alkoholos állapotban írni, és csakis úgy. Itt van például Ady, aki a piát altatókkal és gyógyszerekkel keverte. Magam is ismerek olyan költőt, aki egyfolytában részeg írás közben, de a leírt gondolatai kristálytiszták. De a nagyátlagra nem ez a jellemző. Megvan az írás ideje, és az ivás ideje. Nem mondom, hogy nem lehet ott a boros- vagy pálinkás- vagy whiskys üveg az ember asztalán, amikor dolgozik, de semmiképpen sem főszerepben dekkolnak ott. Írni – hogy ne maradjunk meg az általánosításnál – csak tiszta fejjel tudok. Ez, mint a föntebbiekből kiderülhetett, nem azt jelenti, hogy egy korty pia nem lehet, amikor nekiülök. Lehet. De csak annyi, amennyi még nem minősül tudatmódosítónak. Régen nem vettem ezt ilyen szigorúan. Ahogy haladok befele a koromba, és kifelé az időből, egyre fontosabb a pontos megfogalmazás, megragadás, és azt nem lehet módosított agytevékenységgel megtenni. A miért iszol? – kérdésre nincs válaszom, mert értelmezhetetlen a kérdés. Iszom, mert épp akkor arra van szükségem. Nem halálba, nem a dülöngésbe, elesésbe, nem a tudatvesztésbe. Tudatmódosításba. Az ember akkor nyúl pohárhoz, amikor a napi élet szólítja, és nem találja a szólításra a feleletet. Mondjam el ezt kérdezőnek? Az „írogatsz még?”  kérdés legalább olyan dilettáns és lekezelő bárki részéről is, mint az „iszogatsz még?”-verzió. Az ember nem passzióból ír, írogatni a dilettánsok szoktak, igen sokat és igen nagy intenzitással. Iszogatni meg a hétvégi bulizók. Az ember vagy ír, vagy iszik. Akkor, és csak akkor, ha megvan rá az oka. És amíg az írása igen, a szerző piálása nem tartozik az olvasóra. Visszatérve a rólam kialakult legendákhoz, sokkal kevesebb emberrel sokkal kevesebbet ittam életemben, mint ahogy állítják, és részegen sem láthattak sokszor az emberek, olvasóim, legfeljebb a barátaim előtt engedek meg magamnak ilyen allűröket. Néha becsúsznak persze balesetek, azokat évekig szégyellem utána. Így aztán inkább igyekszem magam visszatartani a nagy ivászatoktól – amennyire tudom.

– A híresen hiú Krúdy Gyula látta a híresen hiú Adyt a halottas ágyán. A következőkben közvetítette a látványt valamennyi híresen hiú irodalmárnak az utókorba: „Ebben az időben már nemigen volt valami jelentősebb emberi formája Ady Endrének. Én úgy néztem, hogy már nincs lába, nincs térde, nincs dereka a ’matrác-sírban’. A feje még élt a takaró fölött – de ez az élet már csak olyan volt, mint a pokolra jutottak kínszenvedése.” Krúdy pontosan fogalmaz, elrettentően, el nem tudom képzelni, mekkorát szenvedhetett Ady élete legvégén, hányszor átkozott el mindent, ami addig élvezetet és teljességet okozott neki, és bár Krúdy még tizennégy évet él, ő maga is megjárja az alkohollal a hadak útját a végén, képtelen lejönni az alkoholról. Csak közvetíti a látványt. Fiatal, gyönyörű új asszonya se pótolta. Jól, talán a kelleténél jobban ismerted induló költőként Adyt, a saját legenda szerves része kellett legyen mégis, az iszákosság? Tettél hozzá? Nem volt elég a versekhez a falakat robbantó nagyesszé (Arctalan nemzedék), hanem kellett mögé a segédrakéta a köz számára, hogy költőnk egyszerre nőbolond és borissza?

– Sok mindent dobtál fel itt egyszerre, Zoltán. Próbálom szálazgatni. A dolgozószobámban van egy Ady-halotti maszk a könyvespolcomon (egy időben évente tíz mintát engedtek lehúzni a negatívról), az eredeti halotti maszk pontos mása. Nos, ez az arc, bár az orra valamelyik költözködésem során letörött, nyugodt, átszellemült, szép és harmonikus. Nyoma sincs rajta a Krúdy által látott „pokolra jutottak kínszenvedésének”. Nem különös ez? Vajon, miért látta a halott Ady arcán az életét az író, amikor az már nem volt ott. Az igaz, erről nekem is van tudomásom, hogy a költő élete utolsó szakasza maga volt a pokol mind az ő, mind a környezete számára. Szifilisztől szétrohadt gerinc, kontrollálhatatlan alkoholizmus, marék számra a gyógyszerek. Valóban a pokol tornácának szenvedései juthattak ki neki. Ez a része azonban az életének nem érdekelt még fiatalon. Előttem, a fiatal, és minden bohémságra fogékony induló, költő előtt a Költő játszott, nagybetűvel írd a költőt, aki éjszakázik, piál és altatózik és ír egyszerre, Lédázik, vagy Léda pénzén kurválkodik Párizsban, Nagyváradon, Pesten. Naná, hogy olyan akartam lenni, mint ő, költészetben kiszámíthatatlan és agresszívan egyedi, életformában csavargó, fékezhetetlen duhaj, a vörösborok császára. Erre az adys attűdre a korabeli kritika is felfigyelt, meg is írták, nem feltétlenül pozitív felhangokkal az általam támasztott jelenséget, a helyett, hogy a költészetemmel foglalkoztak volna. Amikor meg foglalkoztak, akkor elsősorban azt a piáló és csajozó figurát azonosították velem, aki a verseim hőse volt. Akinek valóban állandóan a kezében volt a vörösboros pohár, és az oldalán lógott valamilyen nő. Hogy ennek a figurának még összes túlzó gesztusommal együtt sem feleltem meg a való élet, az már senkit sem érdekelt. Az sem, hogy egy idő után már nem éjszakáztam annyit, ahogy az sem tűnt fel senkinek, sőt, senkit sem zavart, hogy a magánéletem nem hemzsegett botrányoktól és nyilvánosság felé felszolgált szerelmi kalandoktól, nem váltam el, ahogy pletykálták, felneveltem a két lányomat, és most már éppen az unokám van soron, ha nem is a nevelésben, de a kényeztetésben mindenképpen. De kétségtelenül kellett a legenda a melók mellé, ahogy te fogalmaztál, segédrakéta, ahhoz, hogy meglehetősen gyorsan és kitörölhetetlenül írjam be magam a magyar irodalom képeskönyvébe. Ez a két legenda rólam máig él, és meg fogsz lepődni, amikor azt mondom, eszem ágában sincs cáfolni. Volt egy időszak, amikor megpróbáltam, csak olaj volt a tűzre. Nem tiltakozom, amikor a Papírváros című regényciklusomat, mely sok egyéb mellett elsősorban egy magát halálra inni akaró alkoholistáról szólt, életrajzi regénynek minősítik olyan emberek is, akik egyébként jól ismernek. Kellenek a legendák, ha nem is mindig kellemesek vagy építőek az ember számára, mert a költőnek ezek a reklámplakátjai, amikre egyébként nem lenne pénze.

– Vahot Imre, a Pesti Divatlap tulajdonosa pontosan ezt találta ki, amikor Petőfit Petrovicsból felépítette: nagymagyar, forradalmi lelkületű, szereti a bort. Lehetséges, hogy magyar földön csak így törhet át gát a költészetkedvelők és a költészetet nem napi szinten kedvelők közt?

– Kit felépítenek, ki felépíti magát. Ma sincs ez másképp, de ebbe, most és itt, ne menjünk bele. Szerencse dolga. Petőfi felépítése egészen jól sikerült. Bejött neki a nagymagyar is, a forradalmi lelkület is, a bor szeretete is. De csak olyan embert lehet Petrovicsból Petőfivé felépíteni, aki a zsigereiben nagymagyar, lelkében forradalmár, alföldi nevelkedtetése okán borivó. Az egyszerű emberek, hívjuk őket a könnyebbség kedvéért olvasóknak, szeretik, ha a közülük kiemelkedő íróember olyan tulajdonságokkal bír, amelyeket lehet szeretni, amelyekkel lehet azonosulni. A legtöbb ember nem is a műveivel ismerkedik meg először, hanem az írót körüllengő legendákkal, az kelti fel az érdeklődését, hozza meg a kedvét a könyvek elolvasásához. Nem olyan nagy kunszt ez, erre épül ma a teljes celebvilág. Csak amíg az írónak, a jelenség-volta mellett, művei is vannak, attól függetlenül, a celebek a „bejáratás” után kapnak dalokat, ha van valami kis hangjuk, mikrofont, ha van valami kis aurájuk és nem dadognak túl erősen ahhoz, hogy riporterek legyenek, könnyen letolható bugyikat és a photoshopolt csodálatos testeket a fizetett címlapokon. Amúgy, a költészetet kedvelők és költészetet nem kedvelők között ma már semmivel sem lehet áttörni a gátat. S talán nem is érdemes. Ezt a fajta gátat Petőfi esetében sem elsősorban a költő figurája, kétségkívül friss költészete törte át, hanem a készülő forradalom még nem látható, de már ható hullámverése.

– Mit talál a korabeli Czeizel doktor, ha ötven év múlva genetikai nyomozásba kezd, mint klasszicizálódott irodalmár után, a családban van/volt alkoholos érintettség?

– Ameddig vissza tudna keresni, találna egy kubikos apai nagyapát, aki nyilván nem vetette meg az italt, torokrákban halt meg 1956-ban, emblematikus év, de nem hiszem, hogy köze lett volna a forradalomhoz. Két éves voltam, amikor meghalt, nem tudhattam az ivási szokásairól. Anyai nagyapán visszafogott, fegyelmezett ember volt, ritkán emelte a szájához a poharat, ha igen, akkor is kevés alkoholt vett magához. De az alkohol szimbolizmusát ő teremtette meg a számomra. A szomszédunkban laktak nagyanyámmal. Egyetemista koromban, amikor gyakran hajnalban indultam otthonról, ő a távozások éjszakáin égve hagyta a petróleumlámpát az asztalán (nem volt bevezetve hozzájuk a villany), mellette egy kitöltött pálinkáspohár várakozott. Mielőtt kimentem volna az állomásra, át kellett mennem hozzájuk, meg kellett innom a pálinkát, és elfújnom a petróleumlámpát. Reggel, ha a lámpát eloltva, a poharat üresen találta, akkor tudta, hogy hajnalban elköszöntem tőle, és megnyugodott. Apám is kubikos volt. Ő is szerette az italt, elsősorban a bort. De megitta a pálinkát is. Végső soron, megivott ő mindent. Mivel nehéz fizikai munkát végzett, az ital hajtóanyagként is szolgált a számára. Az alkohol gyorsan leég a szervezetben, hirtelen ad váratlanul sok energiát az embernek, de ez az energia el is lobban azonnal – tehát pótolni kell. Ezért is isznak annyit az egyszerű melósok, vagy, hogy pontosabb legyek, ezért is. Szóval, szerette élete végéig a bort, de nem gondolnám, hogy alkoholista volt – a szó hétköznapi, s nem orvosi értelmében. Az utóbbi szerinti osztályozásnak nem sok értelme van, az orvosi mércét alkalmazva a magyar társadalom kilencven százaléka alkoholista, ha nem a teljes felnőtt populáció, megerősödve számtalan kiskorúval. Tehát, ha az alkoholhoz való vonzódás, az alkoholizmusra hajlam genetikai kérdés, akkor nekem volt mit megörökölnöm a génjeimben. És persze, a hajtóanyag kemény fizikai munka nélkül egészen más hatással és hatásfokkal működik, mint eredeti célital formájában…

– A napokban olvastam Petriről valami szerkesztő kollégától, hogy nem volt képes annyira lerészegedni, hogy butaság jöjjön ki a száján. Szinte szó szerint ezt írta Eörsi is közös párizsi autóútjukról. Vajon ő ezt tudta? Mármint Petri tudta? Ezeregyféleképpen elviselhetetlen a részeg ember, az írófajta ezerkettőféleképpen, mert ő hozzáemeli, hogy ő a legjobb író, mindenki más hülye és dilettáns. Okos ember törli a saját részegségeit, a másét gondosan jegyzi. Akadnak különösen emlékezetes kalandok a „nagy futás” idejéből?

– Azt hiszem, hogy a részegségnek van olyan foka, amikor az ember igenis hülyeségeket beszél. Hívják bár Petri Györgynek az illetőt. Véleményem szerint ez a különös tulajdonság is valamelyik legendagyárból került ki. Feltételezem, mert nem ismertem jól, nem jártunk össze, hogy a költő jól bírta az italt, ami lehet akár tiszteletre méltó teljesítmény is. De nem isteneknek, embereknek születtünk, akiknek az ital egy bizonyos mennyiség után – ráadásul ő, tudomásom szerint, pálinkás volt – igenis megárt. Ha még Dionüszosz boristen is képes volt lerészegedni, miért lenne szégyen annak a beismerése, hogy egy költő is csont-hülye-részegre tudja inni magát, legyen bár hírhedten nagyivó. A részeg ember minden formájában kellemetlenül részeg az őt józanul elviselni kényszerülő számára. Nem gondolnám, hogy az író kellemetlenebb részeg, mint az egyéb halandók. Amit pedig fölemlegetsz, hogy azt hangoztatja, ő a legnagyobb író, mindenki más pedig hülye és dilettáns, elsősorban a dilettáns és középszerű írók megnyilvánulásai közé tartozik. Na, például, ilyen hülyeséget biztosan nem mondott Petri. Ami az utolsó kérdésedet illeti, ajánlom figyelmedbe az előtte felállított tételmondatodat. Maradjunk meg annál!

– „Csak a gazemberek isznak tejet”, dörren a tájra a francia borok nagy kedvelője, Baudelaire, Hamvas Béla meg azt mondja ugyanebben a pillanatban: „Végül is ketten maradnak, Isten és a bor.” Elmúlik minden. Szerelem, barátság, vágyak, dicsőség, Most akkor mi van? Tudod, mi van?

– Nem tudom, mi van, ha minden elmúlik. Csak azt tudom, hogy elmúlik minden. Lehet, hogy Hamvasnak van igaza, és az embernek az elmúlása során, a kinyúlása előtt, egyetlen társa marad, a bor. Esetemben inkább maradjunk a jól bevált whiskynél! Esetleg, ahogy azt már megszokták az olvasóim, whiskynél vörösborral. Ám, valahogy nem vagyok Berzsenyi-alkat, aki szorgalmas gazdálkodás közben békén issza hideg borát a vén diófa alatt pipázgatva, Lollija barna szemöldökén merengve el az estbogárral. Így vissza is vonok majdnem mindent. Az élet elmúlhat, de nem múlik el a szerelem, nem a barátság, nem múlnak el a vágyak – a dicsőség viszont mind magasabbról van leszarva. De, hogy Baudelaire-ről se feledkezzünk meg, sommás ítélete egyértelműen egy részeg mondatnak, avagy, egy részeg mondatának tekinthetjük. Annak ellenére, hogy van benne valami mély igazság.

– Maradjunk annyiban, és legyen ez az utolsó kérdés alkoholkörben, hogy kockázatos mankó a pia. Akit választottam, aki fontos volt fiatal olvasóként, Krúdy, Cholnokyak közül a László, aki mielőtt a Dunába ugrott, hetven fillérjét Baumgartner-bizottságra hagyta, kintebbről Poe, aki bokáig érő pocsolyába fulladt,  Hoffmann, Bierce, a Barna folyóval, aki nyom nélkül elenyészett Mexikóban, Malcolm Lowry a Vulkán alatt című nagy alkohol-regényével, aki azt volt képes mondai egyszer, hogy nincs szebb látvány a pultnál dülöngélő részeg embernél, csak aztán lett öngyilkos, gondosan Hemingway, már nem lehetett nagyobb, akkor lőtte részegen főbe magát, Faulkner, aki öngyilkossági szándékkal lovagolni indult csontrészegen, Fitzgerald az ő gyönyörű Zeldájával és Párizzsal, O’Neill, London, Ken Kesey – mind csúnyán végezte. Vagy a mi Hajnóczynk, aki azt írta: „ő nem hal meg alkoholmérgezésben, nem őrül meg, és nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által kiszemeltetett”. Elég kicsi az esély. Az irodalom mindig kockázat, semmire nincs garancia, az alkohollal (valamivel) elkövetett irodalom duplázza a kockázatot. Bizonyítékot – persze – mindig arra találunk, amit bizonyítani akarunk. Tibor, a kockázat tárgyában mire keresnél bizonyítékot? Igenre? Nemre?

– Kérdésedre egyértelműen a vég felől kell keresni a választ. A meghalásnak sokféle módja van. Kettő mindenképpen. Alkohollal (szerekkel) vagy alkohol (szerek) nélkül. Ha az első az igen, és a második a nem, akkor én a talán mellett kötelezem el magamat.

(Októberben jelenik meg a Kortárs Kiadónál Dragéi hajnalok Zalánnal címmel a beszélgetőkötet, amelyből részletet közlünk. )