„És mi lenne a 65. lépés?” (telefonbeszélgetés TD-vel 2002. december 7-én)
Esőt üzen a szél, homokesőt, mely sárga sárból szikkad szürkévé méregzöld kukák repedt fedelén, s a kutyavizelde-falú járdát kifakítja. Szemcsés a kép, szem- csészealjként repdeső árnyék az ég föle s alja. Világnézetemből most ennyire futja. A lépcsővel jön majd megbirkózni a dolgom, teszem, ha tudom, nem kétséges, hogy muszáj nekivágnom. A fokokat egyenként gyűröm magam alá, van belőlük még bőven, előttem hatvan-hatvannégy, mintha csak függő sakktáblán haladnék, gyalog, más néven: paraszt (Hogy?! Hogy én paraszt? Én?!), egy vesztett játszmából ott- feledten, lázasan, lila-szederjés lábfejekkel, Esze Tamás elveszett talpasa, szedem a lábamat – össze, minthogy elfagytak-s-törtek a koravén őszbe, dobhatom mindet a kukába zuhanva-s-térve-vissza a földszintre megint. Mert tudom, hogy odafent mindent elbukok, ami vizsgafeladatul rám róható. Hallom, hogy zúgolódom, füzetem szamárfüleit tépdesve lapozok kétségbeesetten bele a padtársam számtalan füzetébe; padtársamat egy barlang nyeli majd el – ötvenhat éve. A barlang Styx nevű ágában haladtak szilveszter éjjel karbidlámpával többen, és a lámpa nem aludt ki, ellenben az élete három fiúnak igen – köztük az én angyali padtársamé, aki védett az atya szigorától, míg a pad alatt olvastam lopva a Rozsdatemetőt; végül lebuktam, persze, hiába böködte oldalamat a Tóni, a Hábetler-eposz betemetett, oly- annyira, hogy a böködés mit sem hatott az oldalamra, mely most bezzeg csillapíthatatlanul sajog, jobbra vagy balra rángatja vak figyelmemet, attól függően, hogy oldalamat tárgyi vagy alanyi szempontból vesszük figyelembe; a sajgás függetlenül is kétségbe ejti alanyát, ágyba kényszeríti, hogy ott vegye kezébe, jobb kezébe a bal bordázatát, mint egy csónakcsonkot, még a viharban, de már érzik, hogy kitombolta magát; remegni is csak megszokásból remeg, s talán a víz rángatózik alatta, tenyérnyi sajkatöredék alatt, lévén az úr a víz. Nyílik a lélek a test bemetszésében. Csukott szemmel bomlik ki a látvány, és törli magát azonnal, csupán egy lámpa marad fenn, bágyadt-zöldes-fényű kórházi lámpa, a gyemekkórterem tejüvegfalán, azt nézem megbabonázottan; majd egy kutya vakkant még egyet, s a lárma ülepszik. Álmában aztán messzire vetődik a lélek, s sehol nem siet egy lélek a segítségére, és ő sem hallatja feléjük a hangját, nem is hadonászik, nézzék csak, most merülök el, magamba merülök, menekülök maguktól, maguk dolgozó emberek, anyám is az volt, hullámzott a haja meg a hajszíne is, s mégiscsak furcsa most róla beszélnem ismét, mert fogytán a türelmem várni, hogy megjelenjen a saját indíttatásából egyszer; nyaranta olykor benéztem hozzá éjjel a rendelőbe, Mama, mondtam egy elsárgult mérlegnek támaszkodva, nálad mindig vágni lehet a füstöt, ebbe beleőszül az ember, Mama! Nem nézett föl rám, szántotta tovább a papírt a tolla, a kismamáknál tett látogatásait vezette át munkafüzetéből egy másik, karton fedelű, vastag, spirális füzetbe; mondhatom-e, hogy hangját a füst nyelte el, a füst, mint a föld, magába nyelte, fémszürke toll a csontszáraz ködben, megneszelhetem-e. Azóta többen mentek el, mint ahányan megérkeztek a körzetembe, mégis sokallom őket – reszket a kezem az eltűntek után integetve… S hála az égnek, mely nem szakad rám a gyűlölködéstől. Beborult, persze, és visszaesett nyolc-tíz fokkal a hőmérséklet, ezt érzem felváltva hol a bokámnál, hol a beleimben, húsvét másnapján, mikor a Nyúl nyújtja felénk a Tojást, és mi, elszigetelten a nyájunktól, mely egy más szigeten szétszéledhetett, egyike-másika hivatalba ment, és ott maradt, és megöregedett, és kifosztották a lányai szegényt…, szóval mi elülünk egy felfújt, kemény gumibelsőn, s ügyelünk az egyensúly megtartására – pocsékba ne menjen Húsvér-szigetünk ványadt maradéka; merülnénk amúgy mélyebbre néha – aztán mégse merünk, fekszünk feszülten a falnak fordulva, s ugrásra készen egymásra rakva két fagyott lábfejünk. Közben felbukkant a padtársam teljes neve, Wettstein Antal, s húsvéti séta- társamé: Emőd. Őróla bűn volna köznapi nyelven szólnom, elég annyi: mellém sodródott egy ebéd utáni szabadjárásban a monostor körül – szabotálta a szentszék ítéletét: „Két hétig kerülni kell ezt a férget!” Most siratom őt is, hiszen a féreg valóban én voltam, az vagyok ma is, csak vénen. Véglény, ki örömét lelte a pad alatt a Rozsdatemetőben. ’64 Nagyhétjén, duzzadt a természet, s benne a titkokat termő enyészet szájíze-bűze. Amiről hallgatni kell. Rá hallgass, aki hajlandó téged meghallgatni, mikor hallgatni kell. Kabátom zsebe leszakadt a lépcsőn lefelé futva, Amerikából kaptam, és aki küldte, a szívéhez kapott aznap, ötvenhat évesen. És meghalt, eltüntetve az államokból a nevem. Nevem tuvudsz ivígy bebeszélgegetni?
FÜGGELÉK
(Álmomban csókolóztam a Mimivel, ott állt mellettünk a teniszedzője, várakozott türelmesen, én szóltam közbe, hogy sietnünk kell, indul a vonat, Ó, te csacsi, mondta a Mimi, hát nem is tudod, hogy az az én szerelvényem? S az edzőhöz fordult: Ő meg a férjem. És a szerelvény megrándult, gőzmozdony tolta, felhúzódzkodtam egy lépcsőre, és vesztemre visszapillantottam: a végzetem állt ott a nyomomban, ment össze, nem állíthattam meg, össze- húzódott, mint gyógyulóban a seb, egy a számtalan tucatból, s elsőnek mégis ő huppant le az ablak mellett egy sarokba, s bennünket semmibe vett; s én magamat szégyelltem a szégyen helyett.)
