Tiszatájonline | 2020. december 3.

Forgó Léda: Rövid kirándulás a gyermekrákosztályon

Láttam, hogy Aline nővér miként próbál meg kedves lenni, de hangos nevetése inkább fenyegetésre hasonlított, és a hang, akár egy eltévedt luftballon, kószált a levegőben. Hogy vajon csak rossz időszakok és belső feszültség vagy egy egészen boldogtalan gyermekkor akadályozta az emberségességét, nem tudom. Egyszer megéltük, ahogy egy semmiség, egy székletminta miatt ráförmedt egy lányra. A lány újonnan érkezett még, szülői kíséret és diagnózis nélkül, csak a gyanú állt fenn, de nem igazolódott be.
[…]

 

Forgó Léda (1973) magyar nemzetiségű, német nyelvű író. Szövegeit magyar fordításban többek között az Irodalmi Jelen közölte.

Láttam, hogy Aline nővér miként próbál meg kedves lenni,

de hangos nevetése inkább fenyegetésre hasonlított, és a hang,

akár egy eltévedt luftballon, kószált a levegőben. Hogy vajon

csak rossz időszakok és belső feszültség vagy egy

egészen boldogtalan gyermekkor akadályozta

az emberségességét, nem tudom.

Egyszer megéltük, ahogy egy semmiség, egy

székletminta miatt ráförmedt egy lányra.

A lány újonnan érkezett még, szülői kíséret és diagnózis

nélkül, csak a gyanú állt fenn, de

nem igazolódott be. Azon kevés szerencsés közé tartozott,

akik egészségesen hagyhatták el ezt a szörnyű helyet, de

ezen a délutánon mégis mindannyian megsajnáltuk.

Egy napja váratott már magára egy székletminta,

amivel a vizsgálatot le lehetett volna zárni, de a

székelés elmaradt. A lány evett és ivott

és Aline nővér félóránként friss és telt

arccal nyitott be, hogy érdeklődjön.

Szép, nyitott arca volt, formás, kerek és

erőteljes, fiatalosan gömbölyded, a feszültség

fagyos keretébe betonozva, szemében

hidegen izzó láng, szép és ijesztő.

Fején egy szőkésbarna, drótszerű építmény

befőttesgumival megszorítva, csak néhány

önkéntelenül elszabadult tincs mutatja

a felszín alatt rejtőző természetes játékosságot.

Tekintetét a lányra szegezte, minél távolabb

húzódott tőle, ő annál közelebb ment és

hangosabb lett, így imitálta a jó, kötelességtudó

ápolónőt, hogy ő gondoskodik és figyelmeztet. Tudja, hogy

ha elnéző, az gyakran rossz módszer, és a barátságos,

okosan alkalmazott szigor hatékonyabb.

De sajnos semmi nem történt. A lány bele

nem volt fogékony a pedagógiára, a feszültség pedig nőtt,

ugyanis az ágyat végül át kellett adni egy igazi betegnek,

ahogy azt Aline nővér meleg, minden

szóval egyre tüzesebbé váló hangján tudatta

velünk, és hasonlóképp folytatta az egyre idegesebb

lánnyal, ahogy székelési szokásairól, az utolsó

székletéről és az elmaradt székelés okairól

kérdezte. A lány csöndes, alig hallható válaszaival

olyan kontraszt alakult ki, hogy akaratlanul is fülelni

kezdett az ember, egy dinamika részeként, amiben

nem akar részt venni, csak dermedten bámészkodva

belekényszerül. Kísérteties hangulat volt,

amit Aline nővér, valószínűleg nem tudatosan, de

mesterien teremtett meg. Jóakaró hősnek érezte magát

a történések közepette, és minél inkább beleélte

magát, fokozva a félelem csúf atmoszféráját,

annál inkább elrohantam volna, nyomtam volna

a stop gombot, ahogy a többi nem érintett jelenlévő

is, le lehetett olvasni

az arcukról.

A lány kényelmetlenül és ijedten érezte magát, és szerintem,

ha eddig nem volt kiválasztási

problémája, akkor az most Aline nővér miatt kialakult.

Mindenki előtt kellett választania, hogy hashajtó-shake

vagy beöntés.

Ahogy meghozták a méretes italt, mindegyikünk azt remélte,

hogy oldódni fog a feszültség. Egy koktélospohárba

volt töltve, mellé szívószál, mintha nem is a rákos gyerekek

osztályán lenne, hanem egy luxusmedencében

lazítana.

Az első kortyból már tudtuk, hogy az ital íze

nem hasonlíthat sem egy koktél, sem pedig a tejcsokoládé

ízéhez. Mégis hősiesen itta tovább,

aztán letette a poharat, felkelt és mozdulatlanul

ült az ágy szélén. Úgy tűnt, koncentrál, mintha épp

egy akrobatikus tornamutatványt készülne bemutatni. De nem

tornázott, csak a szeme lett nagyobb, majd a csodaital hirtelen

visszaköszönt, az ölébe, majd egészen a lábujjáig

spriccelt, és egy gyomortartalom-graffitit hagyott

az ágy lábánál.

A rákosztályon 24 órán belül elérték, hogy egy

makkegészséges gyerek is sugárban

hányjon.

Mi, anyák, a bármilyen állagú hányás eltüntetésének

nagymesterei, kopasz lányaink tekintetének kíséretében

a segítségére siettünk. Így történt, hogy mi, rákban

érintett anyák egy makkegészséges lányt vigasztaltunk.

Aline nővér remek ösztönökkel a szobában termett, mintha

nem akarta volna kihagyni a tetőpontot, és részletesen elmesélte

a kréta-sápadt lánynak, hogy hogyan nevelné meg

alattomosan vonakodó

székletét.

Azt tervezte, hogy lefogja, a többi kollégával

lekötözteti, majd beöntést ad neki.

Beleveszett a dühbe és az izgalomba, és

valószínűleg nem érezte, hogy figyelmünket

egyre inkább az ellenszenv táplálja, de csak a nyilvánosság

jóleső súlyát érezte. Néhány embernek ez

energiát kölcsönöz, akár egy meleg kabát, ami alatt

védő ölelésben élvezhetik retorikai képességük

teljes kibontakozását.

Láttam a szemében a bódulatot, ahogy hangerejét

nem tudta uralni és egyre csak hangosabb lett,

és hogy mohón vágyott a lányok könnyeire.

Láttam a sárgászöldre sápadt lány fagyos hallgatásának ‒

ahogy szemeit becsukva, mozdulatlanul fekszik az ágyban ‒

és saját előtörő, hirtelen haragjának kontrasztját.

Azt sejtettem, hogy lejtmenetben volt, hogy

nem tudott megállni, hogy kényszeresen

cselekedett, hogy szeretett volna lenyugodni legalább

utólag, de egyszerűen nem tudott.

Mielőtt valóban valami szörnyűség történhetett volna, mi,

szülők, vettük a bátorságot, és panaszt tettünk

Aline növérre, így jött más, ő pedig ki lett

küldve, hogy vegyen pár mély lélegzetet.

Hamarosan megérkezett a széklet, a felszabadító hír, munkából

az anyuka, aki csodálkozott, hogy milyen áhítattal

zuhant karjai közé a gyerek, és hazavitte. Csak a feldúlt

ágy emlékeztetett minket a történtek sajátos

zamatára, de hamar megérkezett a takarítószemélyzet

dolgos flottája, és a könnyáztatta sarkot

pár energikus mozdulattal egy érintetlen,

steril hellyé változtatták a következő kis

páciens örömteli fogadására.

Hogy az orvosok és a többi nővér némán

szemet hunyt Aline nővér felett, azt sugallta

nekünk, hogy mindenki tisztában volt vele,

hogy szereti a felhajtást, így mi semmit sem tettünk

azon kívül, hogy nagy ívben elkerültük.

Ritkán lehetett őt látni, más szobákban, távolról,

visszafogottan, egyre szelídebben, jámborabban,

és egyszer csak eltűnt, egészen el, és nekünk egy kérdésünk

sem volt felőle, nehogy megidézzük őt.

Bordás Máté fordítása

RESET

Mi történik, ha megszokott társadalmi életünkben kell alkalmazni a jól ismert IT Help Desk-módszert? Ami egy éve még merész science fiction lett volna, mára a mindennapjaink részévé vált. Lezárunk, várunk, újraindítunk.

A PesText Fesztivál is nyomott egy resetet, a COVID által átformált viszonyok között a szórt, globális fókusz helyett a koncentráltabb lokális, regionális irodalmi figyelem kapott hangsúlyt. A PesText hívószava idén a RESET volt, ezért a meghívott írók ebben a témában küldtek írásokat a fesztivál fanzinjába.

A Reset ‘zine erős, bátor szövegei, illusztrációi a környékről érkeztek: magyar, szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák, szerb, horvát, orosz szerzők mellett kalandvágyó norvég, portugál, török alkotók mutatják meg nekünk, milyen emberi, társadalmi, művészeti vetületei vannak az újraindításnak.

Ezekből a javarészt felkérésre írt szövegekből közöl válogatást a következő hetekben a Tiszatájonline.