Forgó Léda: Rövid kirándulás a gyermekrákosztályon
Láttam, hogy Aline nővér miként próbál meg kedves lenni, de hangos nevetése inkább fenyegetésre hasonlított, és a hang, akár egy eltévedt luftballon, kószált a levegőben. Hogy vajon csak rossz időszakok és belső feszültség vagy egy egészen boldogtalan gyermekkor akadályozta az emberségességét, nem tudom. Egyszer megéltük, ahogy egy semmiség, egy székletminta miatt ráförmedt egy lányra. A lány újonnan érkezett még, szülői kíséret és diagnózis nélkül, csak a gyanú állt fenn, de nem igazolódott be.
[…]
Forgó Léda (1973) magyar nemzetiségű, német nyelvű író. Szövegeit magyar fordításban többek között az Irodalmi Jelen közölte. |
Láttam, hogy Aline nővér miként próbál meg kedves lenni,
de hangos nevetése inkább fenyegetésre hasonlított, és a hang,
akár egy eltévedt luftballon, kószált a levegőben. Hogy vajon
csak rossz időszakok és belső feszültség vagy egy
egészen boldogtalan gyermekkor akadályozta
az emberségességét, nem tudom.
Egyszer megéltük, ahogy egy semmiség, egy
székletminta miatt ráförmedt egy lányra.
A lány újonnan érkezett még, szülői kíséret és diagnózis
nélkül, csak a gyanú állt fenn, de
nem igazolódott be. Azon kevés szerencsés közé tartozott,
akik egészségesen hagyhatták el ezt a szörnyű helyet, de
ezen a délutánon mégis mindannyian megsajnáltuk.
Egy napja váratott már magára egy székletminta,
amivel a vizsgálatot le lehetett volna zárni, de a
székelés elmaradt. A lány evett és ivott
és Aline nővér félóránként friss és telt
arccal nyitott be, hogy érdeklődjön.
Szép, nyitott arca volt, formás, kerek és
erőteljes, fiatalosan gömbölyded, a feszültség
fagyos keretébe betonozva, szemében
hidegen izzó láng, szép és ijesztő.
Fején egy szőkésbarna, drótszerű építmény
befőttesgumival megszorítva, csak néhány
önkéntelenül elszabadult tincs mutatja
a felszín alatt rejtőző természetes játékosságot.
Tekintetét a lányra szegezte, minél távolabb
húzódott tőle, ő annál közelebb ment és
hangosabb lett, így imitálta a jó, kötelességtudó
ápolónőt, hogy ő gondoskodik és figyelmeztet. Tudja, hogy
ha elnéző, az gyakran rossz módszer, és a barátságos,
okosan alkalmazott szigor hatékonyabb.
De sajnos semmi nem történt. A lány bele
nem volt fogékony a pedagógiára, a feszültség pedig nőtt,
ugyanis az ágyat végül át kellett adni egy igazi betegnek,
ahogy azt Aline nővér meleg, minden
szóval egyre tüzesebbé váló hangján tudatta
velünk, és hasonlóképp folytatta az egyre idegesebb
lánnyal, ahogy székelési szokásairól, az utolsó
székletéről és az elmaradt székelés okairól
kérdezte. A lány csöndes, alig hallható válaszaival
olyan kontraszt alakult ki, hogy akaratlanul is fülelni
kezdett az ember, egy dinamika részeként, amiben
nem akar részt venni, csak dermedten bámészkodva
belekényszerül. Kísérteties hangulat volt,
amit Aline nővér, valószínűleg nem tudatosan, de
mesterien teremtett meg. Jóakaró hősnek érezte magát
a történések közepette, és minél inkább beleélte
magát, fokozva a félelem csúf atmoszféráját,
annál inkább elrohantam volna, nyomtam volna
a stop gombot, ahogy a többi nem érintett jelenlévő
is, le lehetett olvasni
az arcukról.
A lány kényelmetlenül és ijedten érezte magát, és szerintem,
ha eddig nem volt kiválasztási
problémája, akkor az most Aline nővér miatt kialakult.
Mindenki előtt kellett választania, hogy hashajtó-shake
vagy beöntés.
Ahogy meghozták a méretes italt, mindegyikünk azt remélte,
hogy oldódni fog a feszültség. Egy koktélospohárba
volt töltve, mellé szívószál, mintha nem is a rákos gyerekek
osztályán lenne, hanem egy luxusmedencében
lazítana.
Az első kortyból már tudtuk, hogy az ital íze
nem hasonlíthat sem egy koktél, sem pedig a tejcsokoládé
ízéhez. Mégis hősiesen itta tovább,
aztán letette a poharat, felkelt és mozdulatlanul
ült az ágy szélén. Úgy tűnt, koncentrál, mintha épp
egy akrobatikus tornamutatványt készülne bemutatni. De nem
tornázott, csak a szeme lett nagyobb, majd a csodaital hirtelen
visszaköszönt, az ölébe, majd egészen a lábujjáig
spriccelt, és egy gyomortartalom-graffitit hagyott
az ágy lábánál.
A rákosztályon 24 órán belül elérték, hogy egy
makkegészséges gyerek is sugárban
hányjon.
Mi, anyák, a bármilyen állagú hányás eltüntetésének
nagymesterei, kopasz lányaink tekintetének kíséretében
a segítségére siettünk. Így történt, hogy mi, rákban
érintett anyák egy makkegészséges lányt vigasztaltunk.
Aline nővér remek ösztönökkel a szobában termett, mintha
nem akarta volna kihagyni a tetőpontot, és részletesen elmesélte
a kréta-sápadt lánynak, hogy hogyan nevelné meg
alattomosan vonakodó
székletét.
Azt tervezte, hogy lefogja, a többi kollégával
lekötözteti, majd beöntést ad neki.
Beleveszett a dühbe és az izgalomba, és
valószínűleg nem érezte, hogy figyelmünket
egyre inkább az ellenszenv táplálja, de csak a nyilvánosság
jóleső súlyát érezte. Néhány embernek ez
energiát kölcsönöz, akár egy meleg kabát, ami alatt
védő ölelésben élvezhetik retorikai képességük
teljes kibontakozását.
Láttam a szemében a bódulatot, ahogy hangerejét
nem tudta uralni és egyre csak hangosabb lett,
és hogy mohón vágyott a lányok könnyeire.
Láttam a sárgászöldre sápadt lány fagyos hallgatásának ‒
ahogy szemeit becsukva, mozdulatlanul fekszik az ágyban ‒
és saját előtörő, hirtelen haragjának kontrasztját.
Azt sejtettem, hogy lejtmenetben volt, hogy
nem tudott megállni, hogy kényszeresen
cselekedett, hogy szeretett volna lenyugodni legalább
utólag, de egyszerűen nem tudott.
Mielőtt valóban valami szörnyűség történhetett volna, mi,
szülők, vettük a bátorságot, és panaszt tettünk
Aline növérre, így jött más, ő pedig ki lett
küldve, hogy vegyen pár mély lélegzetet.
Hamarosan megérkezett a széklet, a felszabadító hír, munkából
az anyuka, aki csodálkozott, hogy milyen áhítattal
zuhant karjai közé a gyerek, és hazavitte. Csak a feldúlt
ágy emlékeztetett minket a történtek sajátos
zamatára, de hamar megérkezett a takarítószemélyzet
dolgos flottája, és a könnyáztatta sarkot
pár energikus mozdulattal egy érintetlen,
steril hellyé változtatták a következő kis
páciens örömteli fogadására.
Hogy az orvosok és a többi nővér némán
szemet hunyt Aline nővér felett, azt sugallta
nekünk, hogy mindenki tisztában volt vele,
hogy szereti a felhajtást, így mi semmit sem tettünk
azon kívül, hogy nagy ívben elkerültük.
Ritkán lehetett őt látni, más szobákban, távolról,
visszafogottan, egyre szelídebben, jámborabban,
és egyszer csak eltűnt, egészen el, és nekünk egy kérdésünk
sem volt felőle, nehogy megidézzük őt.
Bordás Máté fordítása