Gyermekkorom egyik jellemzője: az orrvérzés. Ami elindul, ha orrba vernek, ha labda útjába állok, de főleg és leggyakrabban csak úgy, látszólag minden ok nélkül. Ilyenkor két lehetőségem marad: hátra hajtom a fejem és nyelem a torkomon alácsurgó vért vagy inkább előredőlök és figyelem, ahogy csepeg. Mindkét helyzet türelemjáték, várni kell. Az ember ilyenkor hiába is idegeskedik, az orrvérzés akkor áll el, amikor akar.
Aztán, ha eláll végre, kis dugót gyúrok vécépapírból vagy vattából, amit óvatosan elhelyezek az orromban és tudom, mostantól megint lesz néhány orrvérzés mentes napom, de persze azt is, hogy hamarosan újra lecsap rám az orrvérzés réme. Csak úgy, spontán, amikor ő akarja, a legváratlanabb pillanatban.
Szóval én vagyok az osztály orrvérzője. Akinek elindul az orra vére órán, szünetben, foci alatt és bármikor. Otthon keressük, kutatjuk az okát, de sokra nem jutunk. Az orrom vére pedig makacsul újra és újra elered. Ilyenkor a zsebkendőim vörösben áznak, én pedig jobb híján hozzászokom, hogy az orrvérzés az életem része.
Már senki sem lepődik meg rajtam. Otthon és az osztályban mindenki tudja, időnként megszólalok és csak annyit mondok: folyik az orrom vére. Azzal az orrom alá tartom a zsebkendőmet vagy hátrahajtom a fejem és várok. Olyan ez, mint valami meditáció, amire bizonytalan időközönként sor kerül. Te magad sem tudod, hogy mikor, de azt igen, hogy számíthatsz rá. Ilyenkor nincs mit tenni, megadóan várni kell. Csendben tűrni, hogy kifolyjon a felesleg és végre elálljon. Aztán vattából, vécépapírból kis dugót gyúrni és óvatosan bedugni az orromba.
Szokva vagyok a művelettel. Ilyenkor nincs értelme sietni. Siettetni meg nem lehet. Az orrvérzés az én csendes, elmélyült meditációm. Nem minden nap, de gyakran. Utólag úgy emlékszem, főleg tavasszal és nyarakon, a melegedő idő hatására. Olyan vagyok, mint egy elromlott csap, ami időnként szeszélyesen csepegni kezd, aztán egy idő után, ugyanolyan szeszélyesen abbahagyja.
Megtanulok együtt élni ezzel. Mi mást is tehetnék? Amúgy sincs választási lehetőségem. Időnként elhangzik, hogy biztos vérszegény vagyok, meg polipom van, meg mindenféle egyéb magyarázatok, de a véremet ez nem zavarja, vígan csepeg tovább, míg az orromban meg nem alvad annyira, hogy végre elálljon.
Néha türelmetlen vagyok, sietnék, mennék tovább, de a vérem nem alkuszik, hagyni kell hát, hogy távozzon a felesleg. Aztán persze, dugóval az orrban már szó sem lehet fociról, futásról, birkózásról, mert az orrom vére esetleg megsértődik és újra csorogni kezd. Ilyenkor jobb, ha békén hagyom.
Nagyjából másfél évtized telik el így. Nem emlékszem, hogy másoknál látnék hasonlót a környezetemben. Esetleg csak verekedések nyomán.
Aztán egyszer csak magától abbamarad az egész. A vérem nem akar tovább csepegni és már csak egészen ritkán, súlyosabb megfázások vagy erős orrfújás nyomán fordul elő, hogy régi jó ismerősöm, az orrvérzés beköszön és elkerget alfába.
Ilyenkor már-már nosztalgikus hangulatba kerülök, mint egy rég látott ismerős láttán. Jé, folyik az orrom vére! Hát ez meg honnan került elő? Csodálkozom, figyelek, meditálok, úgy mint régen. De ez már nem ugyanaz. Az orrom vére megmakacsolja magát és pillanatok alatt eláll, nem zaklat tovább. Úgy látszik csak próbariadó volt. A reflexeimet vizsgálgatta. Rámunt, tovább állt. Ezek szerint csak a tizes éveim kellettek neki.
Így múlik el minden. Az orrvérzés is.
