Filózni gyerekjáték

OSCAR BRENIFIER – AURÉLIEN DÉBAT KÖNYVEI
„A filozófia a szabadság iskolája.” Ez a mottója a Móra Kiadó Filóka-sorozatának, amely pontosan összefoglalja a kötetek vállalását, elsősorban a szabad gondolkozás megteremtését, illetve a gondolkodás elsajátítását, hogy szabadok lehessünk. A szabadság felelősséggel jár, és döntésekkel, amelyeket vállalnunk kell. Ennek a szabadságnak az eléréséhez ad kulcsot a sorozat, amelynek Az élet, az vajon mi?, Ki vagyok én?, A jó és a rossz, az vajon mi? címmel megjelent kötetei alapvető egzisztenciális kérdéseket tematizálnak… – NÉMETH GÁBOR DÁVID KRITIKÁJA

OSCAR BRENIFIER ÉS AURÉLIEN DÉBAT KÖNYVEI

„A filozófia a szabadság iskolája.” Ez a mottója a Móra Kiadó Filóka-sorozatának, amely pontosan összefoglalja a kötetek vállalását, elsősorban a szabad gondolkozás megteremtését, illetve a gondolkodás elsajátítását, hogy szabadok lehessünk. A szabadság felelősséggel jár, és döntésekkel, amelyeket vállalnunk kell. Ennek a szabadságnak az eléréséhez ad kulcsot a sorozat, amelynek Az élet, az vajon mi?, Ki vagyok én?, A jó és a rossz, az vajon mi? címmel megjelent kötetei alapvető egzisztenciális kérdéseket tematizálnak. A kötetek a kérdések köré szerveződve segítenek „filózni”, gyerekeknek és szülőknek egyaránt, alapvető szervezőelem a dialogicitás, nemcsak a könyv struktúráját tekintve, hanem az olvasók között is, így az elbeszélés helyett a megbeszélés teszi lehetővé, hogy megérthessünk valamit a világból.

A kérdés működése, funkciója is már önmagában kérdéses, a sorozat azt is problémává teszi, hogy mire jók, és mihez kezdhetünk velük, főleg akkor, ha a gyermek-nézőpont megkerülhetetlen a dialógusban. Mert evidensnek tűnhet, hogy a kérdések a javunkat szolgálják, de a kötetek rengeteg tabut, problémás, kellemetlen dolgot feszegetnek, és az már nem biztos, hogy evidens, hogyan is lehet ezekhez közelíteni. A kötetek támpontot adnak ahhoz, hogyan és hányféleképpen tehetünk fel kérdéseket, hogyan és milyen szempontok szerint válaszolhatunk úgy, hogy ne az automatikus, belénk nevelt válaszokat mondjuk vissza.

Muszáj-e a szülőnek mindig reagálni, miért ő legyen, aki a gyerek helyett felel? Természetesen a szülői válasz nem nélkülözhető, inkább arról van szó, hogy a gyerekek képesek legyenek saját véleményt alkotni, megtanuljanak gondolkodni, hogy felelősségteljes emberekké válhassanak. Minden kötet hat fejezetre oszlik, ami hat „főkérdést” jelent, például „Mindig mindent őszintén ki kell mondanod?”. Több válaszlehetőséget is felkínál a könyv, amelyek között van evidens, meglepő, vagy egészen zavarba ejtő is: „nem, mert veszekedés lehet belőle”, „nem, ha esetleg megbánthatok vele valakit”, vagy „igen, jogom van mindent megmondani, hiszen demokráciában élünk”, illetve „nem, ha megígértem, hogy titokban tartom”. És a legizgalmasabbak a „kötözködés”, a felkínált válaszok megvitatását elősegítő „Jó,jó, de…” kezdetű részek. Ebben a fejezetben az is felmerül, hogy ér-e vajon annyit az igazság, hogy veszekedjünk érte? A hazugság és a hallgatás talán nem szül vitát? Miért lenne kellemetlen az igazság? Van olyan, hogy jobb, ha hazudsz, vagy jobb, ha hallgatsz? Éljünk tudatlanságban, csak mert az nem fáj? A fájó dolgokat nem lehet kedvesen megmondani? Jogunk van nemcsak mindent, de bármit kimondani? Csak azért beszélünk, hogy járjon a szánk? Nem kellene előbb gondolkodni, és csak utána beszélni? Némelyik titok túl súlyos ahhoz, hogy megőrizzük, nem? És ha a titok miatt alaptalanul megvádolnak valakit? Miért bíznak rád egy titkot, ha titokban akarják tartani? Van jogunk azt kérni valakitől, hogy hallgasson? Végül rövid összefoglalók zárják a kisebb egységeket, amelyek a kötetek gyenge pontjai, nemcsak azért, mert annyira didaktikusak, hogy elvágják a még esetleg függőben lévő gondolatmenetet, hanem mert a kijelentések általánosítanak, éppen a(z olvasói) válaszok egyediségét veszik el.

A kérdések talán válasz nélkül maradnak, nem kell mindenáron válaszolni, és nem is az összegző, mély életbölcsesség feltárása a cél, hanem a gondolkozás, a vitatkozás képességének elsajátítása, a pro és kontra érvek használata. A kérdések végső soron saját kérdéseink magunkról, magunknak szegezve. Mert csak valami máson, valami idegenen keresztül szerezhetünk tudást magunkról, és a legnagyobb tudás az, hogy tudjuk, mit nem tudunk. Ehhez szükségesek a kérdések. Ennek a kérdés-válasz- struktúrának történeti hagyománya van, a kötetek a klasszikus káté-forma alapján működnek. A megértés részvétel egy hagyományban, egy dialógusban. Egy ilyen dialógusban nincsenek kijelentések, csupán kérdések és válaszok, melyek ismét új kérdéseket vetnek fel az „igazság” érdekében. A szöveg és a kép médiuma kölcsönösen hatnak a befogadóra és egymásra. A felvetett témák eleve túllépik az igaz-hamis dichotómiát, a rajzok és a szöveg dialógusa pedig plusz értelmezési tartományt nyitnak meg, és nagyon sok esetben humoros perspektívát adnak az értelmezéshez, így téve hitelesebbé a felkínált válaszlehetőségeket. A rajzok megélt helyzeteket, reális szituációkat és problémákat ábrázolnak, ha az érzelmek minősége attól függ, mennyire ismerős a kép a néző számára, akkor alighanem minden kép hatással lesz a befogadóra.

A dialogicitás hangsúlyosságának fontos mediális aspektusai vannak, elsősorban az, hogy orálisan működik, vagyis a kötetek működése alapvetően azon áll vagy bukik, hogy milyen viszonyt képes kialakítani a befogadóval, képes-e kiegészíteni, alátámasztani, megalapozni a dialógushelyzetet. Ennek a viszonynak a megteremtése a játékkal, a játékosságnak az implicit módon működő „háttérmunkájával” magyarázható. A játék az emberi élet elemi funkciója, és így valamiféle játékelem nélkül teljesen elképzelhetetlen az emberi kultúra. Nem célokat és célpontokat követ, ami párhuzamba állítva a kötet funkciójával azért nagyon üdvözlendő, hiszen így elkerülhetjük a megfelelni akarást. A játék mindig kommunikatív tevékenység, és az emberi viselkedés játékossága a lehetőséggel való játék mindennapos életszituációit jelenti.

Minden mondatnak vannak ki nem mondott előfeltevései, motivációi, amelyektől a kijelentés értéke és igazsága függ. Minden kijelentés egy kérdésre adott válasz. Kérdés–válasz struktúrája a beszélgetésnek van. A beszélgetésben a kérdésnek fel kell merülnie, válaszlehetőségnek kell megnyílnia, minden beszéd válaszra vár, válaszra irányul. Az „igazi” vagy „telített” beszélgetésben szabaddá van téve a válasz. Az „üres” beszéd öntükröző, mindkét szerepét ugyanaz a személy játssza. Az igazi beszélgetésben a válasznak csak egy kritériuma lehet, értelmesnek kell lennie, mozgásba kell hoznia a gondolatok lendítő kerekét (egyik szó adja a másikat). A valódi beszélgetés hasonló a játékhoz, mert belebonyolódunk. Tehát nem valamilyen akaratlagos és a szubjektivitás által uralt folyamat, hanem történés, amely végbemegy velünk.[1]

Oscar Brenifier szövegei és Clément Devaux rajzai élnek a kötetek által felkínált lehetőségekkel, vagyis képesek megalapozni nemcsak a gondolkodás, hanem az érvelés elsajátítását is. Ez egy hiánypótló könyvsorozat, jobb esetben minden generációnak megvannak azok az ifjúsági sorozatai, amelyeken megtanulnak olvasni, akár a Cooper-könyvek, akár a Harry Potter, de olyan kötetek, amelyekkel gondolkodni lehet megtanulni, csak elvétve akadnak. Itt a követendő példa.

Németh Gábor Dávid

Oscar Brenifier – Aurélien Débat: Ki vagyok én?