Tiszatájonline | 2021. március 2.

Fenyvesi Ottó: Trash Talk

– Augusztus tizenharmadikán reggel
elindultam kisszöget venni,
kilenc után pedig majdnem leszúrtak
egy hosszú disznóölő késsel
az Állomás utca 13. előtt,
a „mindenes” kisboltnál, Kőbányán.
Sok, sok szemtanú nézte
bamba, béna tekintettel,
ahogy egy félkegyelmű
a harminc centis késével
felém fut, hogy leszúrjon.
Szerencsém volt […]

(ELINDULTAM KISSZÖVEG VENNI)

                                                    Borsos Sándor barátomnak

Elindultam kisszöget venni

– meséli Sándor barátom –

a „mindenes” kisboltba.

Tolnai-versbe illő erős kezdés,

talán nem véletlenül dolgozott

együtt évekig Ottó bátyjával,

Zolival, a kanizsai városházán,

ő a tanügyön, Sanyi meg a földhivatalban.

Rég volt, igaz sem volt!

De ne vesszünk el a részletekben!?

– Augusztus tizenharmadikán reggel

elindultam kisszöget venni,

kilenc után pedig majdnem leszúrtak

egy hosszú disznóölő késsel

az Állomás utca 13. előtt,

a „mindenes” kisboltnál, Kőbányán.

Sok, sok szemtanú nézte

bamba, béna tekintettel,

ahogy egy félkegyelmű

a harminc centis késével

felém fut, hogy leszúrjon.

Szerencsém volt, hogy éppen

kiléptem a „mindenes” kisboltból,

és észrevettem, mert odabent

védtelen lettem volna.

A hátamról lekapott hátizsákot

tartottam magam elé, egy autót

kerülgetve menekültem meg

a véres felkoncolástól.

Senki sem tudta megállítani

a késest, csak mondogatták,

hogy hívják a rendőröket.

Meg volt alázva a vadbarom,

egy bal csapottal kínáltam meg,

amitől megtántorodott,

még agresszívabbá vált,

és ütni próbált felém.

Tökön rúgtam,

de ismét nekem rontott.

Ekkor a falnak nyomtam,

és mintha lehiggadt volna.

Na, ezek után ment be

a raktárba a böllérkésért.

Mondogatta ő közben,

hogy megöl, leszúr,

de azt hittem, csak ijesztget.

Vénasszonyok szorongatták a kezem,

veregették a vállam: jól tettem,

hogy szembeszálltam vele, mert

már nagyon megérdemelte stb.

Mondtam nekik:

– Engem nem érdekel!

Nekem csak kisszög kell!

– Elindultam kisszöget venni

a „mindenes” kisboltba,

naivan és könnyedén,

mint egy Tolnai-versben,

aztán majdnem felkoncoltak,

mint Santiago Nasart

a püspök látogatása után.

A szóváltás abból eredt,

hogy a panelház bejárata elé

valaki éppen kipakolta a dolgait,

és ez a vadbarom meg rugdosta őket,

amíg a lakók nem voltak ott.

Ekkor érkeztem én a helyszínre,

a naiv, igazságszerető földmérő,

kisszögért menet, a kisboltba.

Mondtam neki szépen,

várjon tíz percet türelemmel,

majd jönnek a tulajdonosok,

és különben sincs joga

a dobozokat rugdosni.

Káromkodott, fenyegetett:

ki vagyok én, honnan jöttem,

mit képzelek?

Hidegvérrel közelebb léptem

hozzá, és annyit mondtam,

vegyen vissza a szitkozódásból,

mert megeszem vacsorára.

– Egy, az ötvenes éveiben járó,

egysejtűről beszélek,

aki kemény kőbányai vitéznek

képzelte magát.

Nem hagyta abba,

sőt az öklével fenyegetett,

ekkor egy pillanat alatt

átváltottam én is állatba,

lementem az ő szintjére,

és felvettem a stílusát,

de csaptam is azonnal,

nem vártam meg az ütését.

– Csak lementem kisszögért,

– mondogatja Sándor –,

leereszkedtem az ő szintjére,

egysejtűbe, és ez lett a vége:

böllérkéssel támadt rám,

kis híján majdnem felkoncolt,

mint Santiago Nasart

a Vicario fivérek, Marquez

világhírű kisregényében.

Még most sem tudom

tiszta fejjel feldolgozni az esetet.

Csak lementem kisszögért

a „mindenes” kisboltba,

a vadbarom, akivel addig

senki sem mert szembeszállni,

meg jött a böllérkéssel,

és körbe-körbe futkostunk

egy parkoló gépkocsi körül,

az Állomás utcában, Kőbányán.

És mindenki leblokkolt,

kővé dermedt.

Sikerült elfutnom,

megmenekültem.

A történtek után,

otthon egész nap őrült

tempóban dolgoztam,

kisszögeket vertem a falba,

és zakatolt a fejem.

Este nyolckor végre

zuhanyoztam egyet,

csak akkor láttam,

hogy tizenharmadika van.

Nem vagyok babonás,

de gyerekkoromból van

egy arany nyakláncom,

amit még anyámtól kaptam

a tizenharmadik születésnapomra

– meséli Sándor, a földmérő.

– Tudod, legközelebb, ha majd

kés nélkül találkozunk,

beszélek vele, és ha kell,

megkínálom egy flakon

testápolóval a térdkalácsát.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. áprilisi számában)