tiszatáj | 2021. január 24.

Fenyvesi Orsolya versei

nem kell megrémülni
van ahol az út szélén üres
azok a részek kimaradtak a teremtésből
oda nem ástak kincset nem temetkeztek

az utasokon ilyenkor eluralkodik
egy legyőzhetetlen közlésvágy
és épp időben elkapják a tekintetüket

nem kell megrémülni
de ezek egészen tenyérnyi helyek
mégis érintetlenek
[…]

Horror Vacui

nem kell megrémülni

van ahol az út szélén üres

azok a részek kimaradtak a teremtésből

oda nem ástak kincset nem temetkeztek

az utasokon ilyenkor eluralkodik

egy legyőzhetetlen közlésvágy

és épp időben elkapják a tekintetüket

nem kell megrémülni

de ezek egészen tenyérnyi helyek

mégis érintetlenek

van ahol az út szélén üres

ne félj

de ne feledd

pillantásod akár jámbor, bamba tested

te magad kényszerítetted

pedig a kutya sem piszkít oda

és ettől nem vagy különleges

mert amit láttál arra nincsenek szavak úgysem

és ahogy a tested az idegrendszereddel

kapcsolódni próbálna a végtelenhez

elönt az iszonyat

hogy még nincs vége a teremtésnek

Mi Voltunk A Hangyaboly

Szemetet gyűjtöttünk a kilencvenes

években, főleg leveleket,

természetesen nem szelektíven,

az ABC-ben mosolygós bilétákkal

hívtuk fel a kisváros lakóinak figyelmét

az egészséges élelmiszerekre,

és ha ránk szisszentek a vitaminok,

már tudtuk, hogy nem csókolom, hanem

jó napot kívánok, a túlélőtáborba

így jutottunk el.

A táborhelyhez vezető úton aztán

a legnagyobb éneklés dacára

már bele akartam dögleni a sárba,

és a sátorban csak én háltam

plüssállatokkal. Másnap a csapatom

pontot vesztett miattam, mert

még rögzítőkötéllel sem próbálkoztam meg

a sziklamászással. Mégis, a legélénkebb emlékem,

hogy nem tudom,

hogy nem tudtam a választ. Kérdezték,

merre van észak, hogyan született a Mátra,

melyik patakban fészkel a szalamandrák királya,

és én megrántottam a vállam. Oly kisszerű voltam,

levél, mely el nem válik az ágtól, és hálás,

mint egy mamusz.

A miocén kori vulkánosság

mementójának levegője helyett

csak szívtam, szívtam magamba

mámorító jelentéktelenségem.

Hogy ízlett végre az étel,

hogy faltam aznap este!

És így, hogy nem volt már lényeges,

magától értetődővé vált túlélésem.

A buszon hazafelé minden egyes döccenésnél

vidáman én is döccentem egyet.

Otthon azonban vártak már rám a könyvek,

és ahogy újra és újra kézbe vettem őket,

egyre hisztérikusabban kutattam a titkos,

csak nekem szánt jelet,

és követeltem egy teremtő istent,

hogy korhű ruhákba öltöztessen

minden egyes reggel.

Csak lélegezz

Újabban szokásommá vált, hogy kilélegzem

testemből a színeket.

Mikor melyikből van elegem.

Ma agyagos sárgát és szürkét, de tegnap

épp a zafírt. Azt hinnéd, a zafírt megtartja

az ember. Az én testemben

egy repülőút során gyűlt fel túl sok

a sejtfalak közt, őrizgesse, aki nem lebeg.

Hogy aztán mi lesz ezekkel a színekkel,

felissza-e őket itt-ott a fekete,

belélegzi-e őket más, az már

nem érdekel. Nem az én dolgaim.

Az én dolgom, hogy egészen áttetsző legyek.

Áthúztak egy virágot a gerincemen,

azóta lebegek.

Brokát

Néha, mint egy hirtelen lélegzet,

elkap a gondolat, hogy felkapja a szél,

és véres fátyolt,

szétszaggatja.

A foszlás gondolata

az egyedül elviselhetetlen.

Hálóingem szélein is mintha

kezdett volna

felfesleni a szövet,

hát bátran aludjak!

Varrok, főzök, csipkebogyót szedek.

Maholnap kézzel írok.

Talán ha nem mozdulok,

hogy hol érek véget

újonnan, nem keresem,

őt átszövi az arany.

Mert félénk kezek

hímezik öntudatra,

míg én üvöltve

okádom: brokát!

És csak annyit értek ezalatt:

mikor ébredsz már fel végre?

Mert itt vagyok, én

már nem megyek sehova,

engem mostantól fogva

visznek.

A kő

Öklömnyi, ha öklömet

a horizontnak csapom,

és harmat volt a klasszikusok ajkán.

A kő, a kő, az űr pulzusa!

Egyszer én is találtam egyet,

azóta képzelem mindet,

mintha az időnek nem lenne hossza,

csak vége,

és egyetlen dühös szóba

a test belerepedhetne.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. januári számában)