Tiszatájonline | 2018. július 4.

Fenyvesi Orsolya versei

és most valami növekszik benne.
Nem a harag:
ez hímnemű, bojtja van,
ez élet,
hagyján, hogy Istennek,
még neki sem fia.

Hatalmasabb, mint a Teremtő,
mert teste van.
Máriának az a kényelmetlen érzése támad, hogy
azonos önnön képmásával,
és egy szárnyszerű semmi
rakja fészkét az újonnan érkezőnek.
[…]

MÓRICZ 2018 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.

Fenyvesi Orsolya (1986) költő. Kötetei: Tükrök állatai (2013, JAK+PRAE.HU), Ostrom (2015, Kalligram). A látvány/Kommentárok című könyve 2018 őszén jelenik meg.

 

 

Mária

Havazni jár az emberek közé,

pedig öle forró, és a kegyelem

annyira sem érdekli, mint ahol él,

az éghajlat.

Egy percig sem vigasztalja, hogy emlékezni fognak

rá: idejekorán nevezték áldottnak,

és sejtjei megiramodtak, futni mentek, míg

ő maradt

egyedül otthon,

és most valami növekszik benne.

Nem a harag:

ez hímnemű, bojtja van,

ez élet,

hagyján, hogy Istennek,

még neki sem fia.

Hatalmasabb, mint a Teremtő,

mert teste van.

Máriának az a kényelmetlen érzése támad, hogy

azonos önnön képmásával,

és egy szárnyszerű semmi

rakja fészkét az újonnan érkezőnek.

És ahogy felé sétálok gondolatban,

ott áll Mária

kézen fogva Máriával.

Mennyi hang kaszálja horizontját!

Ellátni egészen messzire.

Míg majd egy óvatlan pillanatban, amelynek

leginkább a fájdalomhoz lesz köze,

magára nem rántja a mennyeket.

A szomorú igazság

I.

Mint aki most lépett ki a videotékából,

áll Mihály arkangyal szobra

a történelem egyik árnyas udvarán.

Pihenni érkezett:

hazaviszi az összes filmeket.

A talapzatra ügyet sem vetve, ígér

besötétített, hűs szobákat, és a redőnyréseken át

sok-sok szexet.

Ám legyen.

Reneszánsz megformáltsága gyönyörűen vetekszik

a pornós fantáziákkal,

és végre gondolatban sem kell

kimozdulnom többet,

se időben, se térben,

mert az ő tekintete

pergődöbbenet!

Mindig visszatekerem a kedvenc jelenetemhez,

ahol felbukkanok én, és az özönvíz mögöttem.

Egyébként úgy tesz, mintha szárnyai

csupán elragadó

kiegészítők lennének,

és a mennyei seregek uraként eltöltött idejéről úgy beszél,

mint az amerikaiak Vietnámról.

Szerettem volna, ha áldottnak nevezi

méhem gyümölcsét, erre azt felelte,

ha teheti, ő termelői piacra megy.

Azt azonban nem felejtem, amikor

mint e versben, sohaegyszer,

testembe mart, mintha a sajátja lenne,

és csillagokat hörgő, mélységes torkából

felszakadt az évszázadok sikolya!

Azóta engem is minden orgazmusom

hatalmas angyallá avat,

és ahogy a gyönyörre egyre éhesebben

a bolygó testén helyezkedem, azt kiáltom,

Ki olyan, mint az Isten?

II.

Mint aki most lépett ki a hálószobámból,

áll Mihály arkangyal szobra

a történelem egyik árnyas udvarán,

és nem engedi, hogy verset írjak róla,

mert senki sem egyedül érkezik Rómába.

Még nem

Még nem pergett

testedről árnyék,

te voltál

az én egyetlen kétségem.

Gondolataim kicsírázott bábja,

gyökeret vertél az őrizetlen kertben.

De hogy létezni fogsz-e?

Elterülsz-e a földön az élethez képest?

Erről meg kellett kérdeznem a többieket.

Megjövendölték győzelmemet, amennyiben

meztelenül megyek ki a csatamezőre.

Így történt, hogy megszerettelek.

És tán életemben először,

pontosan fogalmaztam.

Kimondtam a száműzött szót: lélek,

és ahogy kívül kerültél,

nem ismertelek fel.

Igen

               Mirjamnak

Miféle erőket hihettem magaménak,

hogy testünkről úgy vallok most, mint a földről?

Kinek az erejét, mert

ez az erő sosem volt az enyém.

Egy erő emlékét, mert én

csak magamra emlékszem.

Szemben, a víz felett az elpárolgó tanúhegyek,

bennem, a maghoz egyre közelebb, a pokol tüze.

És bennem a magzat, egyre közelebb Istenhez.

Egyik sem vett még levegőt sosem.

Nem, a légszomj a szárnyas rovarok eledele.

Te a perceket halmozod fel bőröd alatt,

mint zsírsejteket.

Majd én kapkodom értetek a végtelent.

Tehát ott ültem a Balaton partján

minden évben, és tűnődtem,

honnan-e tűz bennem? És miért ilyen meleg?

Elértem benne egészen a barlangrajzokig.

De nem segített senki.

Ebben a forróságban,

mint földben a feltámadás,

keletkeztél.

Alig vártam, mint földtől az eget,

eloldozzalak.

És akkor jöttek segíteni.

Miféle erők rángatták a felszínt,

feszítették szét a kőzetlemez izmos szövedékét,

miféle erők szólhattak bele a teremtésbe,

hogy miféle erők nincsenek.

Beleegyezek-e a műtétbe?

Hogy túlcsordultál,

évezredekkel később pillantottalak meg.

egy parton túli megvilágításban.

Addigra elkészült a táj, kósza lehelet

az ablaküvegen, és én,

kihűlt égitestből lázas kisgyerek, könyörögtem az orvosoknak,

most, hogy magamon végigtekinthettem,

varrjanak össze,

nehogy kifolyjon

a forró anyag.