Fenyvesi Orsolya versei
és most valami növekszik benne.
Nem a harag:
ez hímnemű, bojtja van,
ez élet,
hagyján, hogy Istennek,
még neki sem fia.
Hatalmasabb, mint a Teremtő,
mert teste van.
Máriának az a kényelmetlen érzése támad, hogy
azonos önnön képmásával,
és egy szárnyszerű semmi
rakja fészkét az újonnan érkezőnek.
[…]
Mária
Havazni jár az emberek közé,
pedig öle forró, és a kegyelem
annyira sem érdekli, mint ahol él,
az éghajlat.
Egy percig sem vigasztalja, hogy emlékezni fognak
rá: idejekorán nevezték áldottnak,
és sejtjei megiramodtak, futni mentek, míg
ő maradt
egyedül otthon,
és most valami növekszik benne.
Nem a harag:
ez hímnemű, bojtja van,
ez élet,
hagyján, hogy Istennek,
még neki sem fia.
Hatalmasabb, mint a Teremtő,
mert teste van.
Máriának az a kényelmetlen érzése támad, hogy
azonos önnön képmásával,
és egy szárnyszerű semmi
rakja fészkét az újonnan érkezőnek.
És ahogy felé sétálok gondolatban,
ott áll Mária
kézen fogva Máriával.
Mennyi hang kaszálja horizontját!
Ellátni egészen messzire.
Míg majd egy óvatlan pillanatban, amelynek
leginkább a fájdalomhoz lesz köze,
magára nem rántja a mennyeket.
A szomorú igazság
I.
Mint aki most lépett ki a videotékából,
áll Mihály arkangyal szobra
a történelem egyik árnyas udvarán.
Pihenni érkezett:
hazaviszi az összes filmeket.
A talapzatra ügyet sem vetve, ígér
besötétített, hűs szobákat, és a redőnyréseken át
sok-sok szexet.
Ám legyen.
Reneszánsz megformáltsága gyönyörűen vetekszik
a pornós fantáziákkal,
és végre gondolatban sem kell
kimozdulnom többet,
se időben, se térben,
mert az ő tekintete
pergődöbbenet!
Mindig visszatekerem a kedvenc jelenetemhez,
ahol felbukkanok én, és az özönvíz mögöttem.
Egyébként úgy tesz, mintha szárnyai
csupán elragadó
kiegészítők lennének,
és a mennyei seregek uraként eltöltött idejéről úgy beszél,
mint az amerikaiak Vietnámról.
Szerettem volna, ha áldottnak nevezi
méhem gyümölcsét, erre azt felelte,
ha teheti, ő termelői piacra megy.
Azt azonban nem felejtem, amikor
mint e versben, sohaegyszer,
testembe mart, mintha a sajátja lenne,
és csillagokat hörgő, mélységes torkából
felszakadt az évszázadok sikolya!
Azóta engem is minden orgazmusom
hatalmas angyallá avat,
és ahogy a gyönyörre egyre éhesebben
a bolygó testén helyezkedem, azt kiáltom,
Ki olyan, mint az Isten?
II.
Mint aki most lépett ki a hálószobámból,
áll Mihály arkangyal szobra
a történelem egyik árnyas udvarán,
és nem engedi, hogy verset írjak róla,
mert senki sem egyedül érkezik Rómába.
Még nem
Még nem pergett
testedről árnyék,
te voltál
az én egyetlen kétségem.
Gondolataim kicsírázott bábja,
gyökeret vertél az őrizetlen kertben.
De hogy létezni fogsz-e?
Elterülsz-e a földön az élethez képest?
Erről meg kellett kérdeznem a többieket.
Megjövendölték győzelmemet, amennyiben
meztelenül megyek ki a csatamezőre.
Így történt, hogy megszerettelek.
És tán életemben először,
pontosan fogalmaztam.
Kimondtam a száműzött szót: lélek,
és ahogy kívül kerültél,
nem ismertelek fel.
Igen
Mirjamnak
Miféle erőket hihettem magaménak,
hogy testünkről úgy vallok most, mint a földről?
Kinek az erejét, mert
ez az erő sosem volt az enyém.
Egy erő emlékét, mert én
csak magamra emlékszem.
Szemben, a víz felett az elpárolgó tanúhegyek,
bennem, a maghoz egyre közelebb, a pokol tüze.
És bennem a magzat, egyre közelebb Istenhez.
Egyik sem vett még levegőt sosem.
Nem, a légszomj a szárnyas rovarok eledele.
Te a perceket halmozod fel bőröd alatt,
mint zsírsejteket.
Majd én kapkodom értetek a végtelent.
Tehát ott ültem a Balaton partján
minden évben, és tűnődtem,
honnan-e tűz bennem? És miért ilyen meleg?
Elértem benne egészen a barlangrajzokig.
De nem segített senki.
Ebben a forróságban,
mint földben a feltámadás,
keletkeztél.
Alig vártam, mint földtől az eget,
eloldozzalak.
És akkor jöttek segíteni.
Miféle erők rángatták a felszínt,
feszítették szét a kőzetlemez izmos szövedékét,
miféle erők szólhattak bele a teremtésbe,
hogy miféle erők nincsenek.
Beleegyezek-e a műtétbe?
Hogy túlcsordultál,
évezredekkel később pillantottalak meg.
egy parton túli megvilágításban.
Addigra elkészült a táj, kósza lehelet
az ablaküvegen, és én,
kihűlt égitestből lázas kisgyerek, könyörögtem az orvosoknak,
most, hogy magamon végigtekinthettem,
varrjanak össze,
nehogy kifolyjon
a forró anyag.