Feminista társadalomkritika, avagy addig jár a korsó a kútra…

DORIS LESSING AZ ÖTÖDIK GYEREK CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

2007-ben, 87 évesen nyerte el Doris Lessing a Nobel-díjat, s ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhatott. Életműve olyan fontos, a kritikusok és az olvasóközönség által is nagyra értékelt alkotásokat foglal magába, mint A fű dalol (The Grass Is Singing, 1950) és Az arany jegyzetfüzet (The Golden Notebook, 1962) című regények. Bár igen termékeny író, magyar nyelven csak néhány művét olvashatjuk. Ezek közé tartozik a kisebb felhajtással övezett, ám annál súlyosabb, hatásosabb (és nem hatásvadászabb) témákat, kérdéseket boncolgató könyve, Az ötödik gyerek (The Fifth Child, 1988).

Fejezetek vagy bármilyen más tagolás nélkül hömpölyög a történet, s ha az olvasó nagy hangsúlyt fektet a címre, és messzemenő következtetéseket von le belőle, bizonyos szempontból csalódásra ítéltetett: a címszereplő nézőpontját ugyanis, bármennyire vágyunk rá, nem ismerhetjük, nem is érthetjük meg. A könyv első félszáz oldala egy tökéletesnek szánt idillt igyekszik lenyomni a torkunkon. A próbálkozás igen agyafúrt, a szerző minden eszközt bevet: David és Harriet filmvászonra kívánkozó megismerkedése, a közös álmok, a nagy ház, a gyönyörű természet, sok aranyos kisgyerek és boldog családi összejövetelek igyekeznek rábírni minket arra, hogy ismerjük be, bármi is következik ezután, a tökéletességet semmisíti meg. És amint felépítettnek, késznek, egésznek tűnik az idilli kis világ, máris megérkezik az ötödik gyermek.

A regény akár megható, szívfacsaró is lehetne: „szem nem marad szárazon” típusú, érzelmekre apelláló középszerű alkotás. A témaválasztás azonban olyan közömbös, rideg, nyers narrátori hanggal társul, ami távol tart, s kénytelen-kelletlen objektív nézőpont elsajátítására ösztönöz, már-már kötelez. Ben, a legkisebb gyerek, próbára tesz minden anyai ösztönt: az agresszív, gyilkos hajlamú, összeférhetetlen fiún sem a szép szó, sem a szigor nem segíthet. Az orvosok pedig, ha tudnának is, látszólag eszük ágában sincs segíteni. Felháborító közömbösséggel legyintenek az anya panaszait hallva, semmitmondó diagnózisokkal esnek túl az ijesztő kisfiú esetén, és sokkal inkább a nőt okolják, benne keresik a hibát, ahelyett, hogy a gyerekkel mélyrehatóbban foglalkoznának. Az ellenséges hozzáállás pedig egyre tágabb körben érvényesül. A rokonok, a férj sem veszik komolyan Harriet panaszait a terhesség alatt, később pedig már-már úgy érezzük, a társaság szerint szegény nő bűnt követett el: hogy adhatott életet egy szörny-gyereknek?

Rövid mondatok követik egymást, tények sorakoznak következetesen. Az elbeszélőt hidegen hagyja az anya szenvedése, „az én dolgom a közlés, nem az együttérzés” – mondaná, ha magatartásáról vallatnánk. S a szerző tökéletesen teljesíti, amit kegyetlenül távolságtartó narrátorának megformálásával egyébként is céljának tűzött ki (valószínűsíthetően): bemutatja a társadalom hozzáállását egy nőhöz, aki hibáján kívül szenved. Tagadhatatlanul feminista, vagy a feminizmussal összefüggésbe hozható eljárásnak tekinthető ez, s bár Doris Lessing többször is elhatárolódott szóban a mozgalomtól, írásai nyomán a 20. század végi irodalom feminista ikonjaként tartják számon. A szerző véleményének tudatában erőltetettnek tűnhet a rokonítás, mégis érhető: a Nobel-bizottság is a női tapasztalat epikusaként méltatta az írónőt (amit a kritikusok rögtön kifogásoltak, s a díj odaítélését politikai döntésként könyvelték el).

Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. A rideg, ellenséges közegben nem meglepő, hogy mindenki arra bíztatja Harrietet, küldje intézetbe a család életét negatív irányba befolyásoló fiát. Ha a puszta tényeket vesszük alapul, helyt is áll ez az álláspont: Ben élete négy másik gyerek nyugalmáért nem nagy ár. A regényt véleményező kritikusok, irodalomkedvelők közül sokan érthetetlennek, megmagyarázhatatlannak tartják az anya viselkedését ebben a helyzetben. Nem látják be, Harriet miért nem fogadta el az áldozat helyénvalóságát, miért nem fordított hátat egy fiának többi gyereke érdekében. Viszont, mielőtt rossz véleményt alkotnánk az elkeserítő helyzetbe került nőről, helytelen magatartásáért pellengérre állítva őt, érdemes választ keresni néhány kérdésre, melyek feltűnően egy bizonyos irányba mutatnak.

Az intézetben, már meg sem lepődünk rajta, értetlenkedő alkalmazottak fogadják az anyát, aki fiát szeretné hazavinni. Értetlenkednek, és közömbösek Harriet és Ben szenvedései iránt. A fogyatékos, beteg, családjukból kitaszított gyerekek körülményeit, enyhe túlzással élve Zolát idéző, naturalista, bűzös-fekáliás lencsén keresztül láttatja velünk a szerző.

Mikor anyja, a dolgozók nem kis rosszallása ellenére, rátalált fiára, Ben, kis, négyszögletű szoba közepén, egy matracon feküdt. „Eszméletlenül. Meztelenül, kényszerzubbonyban. Sápadt sárga nyelve kilógott a szájából. A teste hullafehér, zöldes. Minden – a falak, a padló, maga Ben is – bemocskolva ürülékkel. Az átitatott matrac alól sötétsárga vizeletcsík csurdogált.” Harriet pedig, már e látvány előtt is, de utána mindenképpen, otthon, maga mellett akarta tudni fiát. Hogy lehetett volna jó anya, ha Bent hagyja ilyen körülmények között meghalni? Képes lett volna-e nevelni többi gyerekét, azok után, aminek szemtanúja volt?

Harriet nem felelt meg az elvárásoknak. Hazavitte Bent, és életet biztosított neki. Talán nem is fontos, hogy milyen életet (bár valószínűleg jó megoldást választott, mikor John gondjaira bízta a gyereket), hisz a fiúnak rosszabb már nem lehetett az intézetben tapasztaltaknál. Az anya döntése súlyos következményekkel járt: a család széthullott. A szerző pedig tulajdonképpen nem zárta le egyértelműen a történetet, az olvasó hiába vágyik megtudni, hogy Harriet áldozata végképp megmentette-e Bent a pusztulástól. Lessing 2000-ben megírta a különc fiú történetének folytatását, Ben, in the Wold címmel, melyben elvarrásra kerülnek az elvarratlan szálak. A regényt azonban egyelőre, sajnos, magyar nyelven nem olvashatjuk. Végeredményben viszont, mégiscsak az a fontos, hogy Az ötödik gyerek mennyiben felel meg az olvasó elvárásainak.

Bolgyán-Bora Zsuzsánna

Doris Lessing: Az ötödik gyerek

Fordította Király Zsuzsa

Ulpius-ház Könyvkiadó

Budapest, 2008.

244 oldal, 2990 Ft