Félvilág

Whitehead ugyanis bevallottan 1999-es induló regénye, a The Intuitionist csírájában meglévő vonásait szerette volna kristályosítani – így esett, hogy korábbi posztmodern felfogását olykor túláradó, de összességében érettebb szerzői fogásokra cserélte és a korábbi detektívregény stiláris-tematikai megoldásait is többször bölcsen feláldozta a részletes, leíró passzusok oltárán. Története, mely a kétes üzelmekbe keveredő afroamerikai bútorkereskedő, Ray Carney 5 évét követi nyomon egyszerre tűpontos rajz a választott helyszínt benépesítő fekete közösségről, pillanatkép Harlem nyüzsgéséről, valamint egzisztencialista felvetésekkel élő bűndráma.

Leginkább a polifóniában hisz a szerző: a Harlemi kavarás elsőként ugyanis plasztikus atmoszférájával dönt le bennünket a lábunkról. Neonfényekben úszik az éjszakai Times Square, szippantható az áporodott bérházak orrfacsaró levegője, sikátorokban ugyanúgy kóválygunk, mint luxushotelekben vagy flancos éttermekben. Rögtön az első oldalakon ránk szabadul az RCA, Motorola fémjelezte márkamánia, Carney-vel egyszerre bukunk alá a gyémántnegyed pusztán beavatottak számára ismerős lélekvesztőjébe – e rangban a Harlemi kavarás a New York-i társadalom kétarcúságára világít rá, domesztikált és bűnözői miliő szimbiózisát tárja elénk, vagy ahogy Whitehead fogalmaz, az értelmiségiek lakta Törekvő sor és az árulkodó Simlis köz frekventált átjárásúak. Ugyancsak jelképes a főkarakter lakóhelye: rozzant lakásának egyik oldala a szellőzőaknára, a másik a magasvasútra pillant, miközben felesége, Elizabeth süt-főz, kislánya és fia születik, módosabb anyósa és apósa cinikus megjegyzésekkel illetik, vagyis szociológiai beütésű tanulmány ugyanúgy születik, mint finom ecsetkezelésű karakterdráma egy átlagemberről.

A Harlemi kavarás újabb sarkalatos pontja ráadásul épp Carney személyében rejtezik: identitása meghasad, lévén egyszerre tagja a rendezett polgári társadalomnak, ugyanakkor bűnözőként is fenntartja magát egyre húzósabb stiklikkel, vagyis Whitehead regénye a vállalt-elfogadott, illetve a rejtegetett-törvénytelen én közötti ellentmondásra is ráirányítja az olvasók figyelmét. Mi több, a szerző örökké utal rá, az egyik világból a másikba történő átmenet verejtékes munkával is csak legfeljebb átmenetileg érhető el, de igazából lehetetlen a felemelkedés, pláne, ha valaki etikátlan tettekkel próbál helyezkedni. Ilyen rangban a Harlemi kavarás az osztályellentétek félreérthetetlen bírálata és Whitehead ügyel rá, hogy panorámája soha ne váljon demagóggá: Carney nemcsak aljas simlis, hanem nehéz hátterű melós, aki, lévén nem veszik körül aktív, tényleg segítő szándékú figurák, társadalmi helyzete folytán, illetve megbízható társak híján, választás nélkül kénytelen beletenyerelni a zűrökbe. Empatikus, ugyanakkor realista is Whitehead hozzáállása: nem menti fel főszereplőjét, de el sem ítéli teljesen. Kétértelműségei pedig a többi karakterre is érvényesek – unokatestvére, Freddie lazán áll a dolgokhoz, viszont meggondolatlan gengszterekedése problémákhoz vezet (sőt, rendre ő keveri bajba Carney-t), hősünk anyósa és apósa többször képmutatóan hencegnek a vagyonukkal, míg a helyi alvezér, Miami Joe kisebbségi komplexustól verve nőtte ki magát bandavezérré.

Piti tolvajok járnak össze zsarukkal, bírók, politikusok, építési vállalkozók, bankárok mocskolják be a kezüket, sőt, Whitehead faji mikrokozmoszában zsidó vagy holland felmenőkkel rendelkező amerikai is ott tart be a társának, ahol tud, mikor érdekei éppen azt kívánják. Tökéletes, ahogy az író néha bravúros metaforákkal („… úgy használta a beéri szót, mint a kevésbé finom emberek a kurafit: feszítővasnak…”) tálalja az összeférhetetlenséget vagy újabb hasonlatokkal rukkol elő – például a sors láthatatlan irányvonalait szimbolizáló nincstelen-módos, zsivány-értelmiségi összefonódást a szívességeket jelző borítékok körforgásával. Újfent tort ül a kettőség: a Harlemi kavarás egyszerre dokumentarista rajz a harlemi reneszánsz kulturális pezsgését droghelyzetre, faji diszkriminációra cserélő városrészről és rablásokról regélő heist-regény, plusz dualizmusa a karakterek tépelődésén túl másra is kiterjed.

Megelevenedik a kirámolt Hotel Theresa teljes berendezkedése kuncsaftoktól alkalmazottig, miközben Whitehead épp egy feszültségteli betörést részleteit fejtegeti, írásmódjában pedig társadalomtudatos érzékenység vegyül szlengbe, négybetűs szavakba forduló mondatokkal. A Harlemi kavarás csaknem James Ellroy (Fehér jazz) tömör, jegyzőkönyveket idéző, pattogó állításaival listázza az eseményeket, ugyanakkor Carney fejtetőre állt világa és egyre hiábavalóbb gürcölésbe torkolló vesszőfutása a Jonathan Lethem írta, Tourette-szindrómás antihőse révén intenzív szubjektivitású, a főfigura dezorientációját testközelbe hozó Árva Brooklyn stílusmegoldásaira emlékeztetnek. Törvényes és törvénytelen világ átjárása, illetve a simlik révén előre jutni próbálók kaleidoszkópja pedig a Nyughatatlan özvegyek 4 évvel ezelőtti szövevényét juttatja eszünkbe – Whitehead azonban nemcsak az allúzióival bánik ügyesen.

Kettősségei jegyében a heist-toposzokat is leépíti: a metaforikusan forró nyári napokra (vö: a Szemet szemért Spike Lee-től) időzített zsiványságok három fejezet (A teherautó, Dorvay, Nyugi, bébi) köré összpontosulnak, melyek hol jobban, hol kevésbé adóznak a műfaji hagyományoknak, plusz Whitehead az utolsó részben egyenesen kortárs problémákról rántja le a leplet. Carney és Freddie végső balhéja ugyanis egyszerre bonyolódik az 1964-es harlemi zendüléssel, vagyis a szerző burkoltan kiszól hozzánk, George Floyd meggyilkolásáról és a Black Lives Matter-mozgalomról ejt keresetlen szavakat. Ilyenkor, az utolsó pillanatokban döbbenünk rá, Ray Carney gályázása végképp nem fontolva haladó, szuperbűnözői-önmegvalósító életút, hanem örök nyűglődés, a fekete kisemberek helyzete máig sem olyan rózsás, ahogy közel 60 éve sem volt az és bármennyire rámenős egy illető, a Harlemi kavarás aládúcolja, a kizsákmányolás, perifériára szorítottság alapélményén képtelen változtatni.

Nem véletlenül került Barack Obama tavalyi kedvenceit gyűjtő listájára a Harlemi kavarás: Colson Whitehead – épp úgy, mint A föld alatti vasútban és A Nickel-fiúkban – máig égető gondokra világít rá és bár úgy tűnhet, Ray Carney sorsa lezárult, az író nem tétlenkedik: 2023-ban jön a folytatás, amely vélhetően újabb gengsztersimlikre és még több bizonytalan kimenetelű erkölcsi döntés hozatalára bírja a főalakot.

Szabó G. Ádám

Colson Whitehead: Harlem Shuffle, 2021

21. Század Kiadó

Budapest, 2021

336 oldal, 4690 Ft

Fordította: Pék Zoltán