Felnőni

KISS LÁSZLÓ: KI MONDTA, HOGY JÓ VOLT

Kiss László negyedik prózakötetének borítóján a gyermek- és kamaszkor tárgyai (egy sportcipő, egy magnó) láthatóak egyfajta víz alatti lebegésben. Ez ki is jelöli a FISZ gondozásában megjelent kötet két legfontosabb motívumát, a gyermekkora való emlékezést és a vizet, mely körbefogja ezt a visszatekintést, hiszen nincs olyan elbeszélés, melybe be ne folyna valamiképp. A Ki mondta, hogy jó volt szövegei a kisvárosi gyerekkor világát tárják az olvasó elé, valamikor a nyolcvanas, kilencvenes évek környékén. Az elbeszélő szinte a szemünk előtt nő fel, kisiskolásként is látjuk, mikor iskola után a szeretett nagyszülők Árnyas utcai háza felé indul, de felbukkannak az egyetemi évek, az első szerelmek gyötrelmei is. Az utolsó szövegekben pedig már a felnőtt elbeszélő szólal meg, aki a nagymama halálát követően elbúcsúzik gyermekkorának fő helyszínétől, a nagyszülői háztól.

Az említett kisváros, a Békés megyei Gyula könnyen beazonosítható, hiszen a Húskombinát, a Körösök vidéke, a várost átszelő Élővíz-csatorna jellegzetes helyszínei az elbeszéléseknek. Gombfocizással, biciklizéssel, és főleg horgászással telik a gyerekkor ezen a helyen. Az elbeszélő kedvenc időtöltése a horgászat, a folyó- vagy a csatornaparton érzi magát igazán elemében.  Az elbeszélések szerkezete az emlékezés működésmódját idézi, a végtelennek tűnő hosszúmondatok egy-egy konkrét helyzetből indulnak ki, hogy aztán minduntalan elkanyarodjanak az alaphelyzettől, mintegy asszociatív módon hívva elő az újabb és újabb emlékdarabokat. Ezzel a beékeléses technikával minden szöveg egyszerre több történetet is felelevenít, több anekdotát is tartalmaz. Kiss László ugyanis kifejezetten szeret anekdotákat mesélni, elbeszélője, illetve az elbeszélő által megidézett alakok történetei szinte egytől egyig erre a hagyományra építenek. Nem harsány, nevettető történetek ezek, sokkal inkább nosztalgikusak. Kiss prózája csendes, nem ritkán melankolikus, nagyon alkalmas a különböző hangulatok, életérzések megragadására. A gombfocicsaták, a foci, a horgászat, a táborozás, az egyik barát apjától elcsent első pornófilm tipikus gyermek- és kamaszkori emlékek – mind megidéződnek a kötet lapjain. Idillinek tűnő témák, de mint régóta tudjuk, a gyermekkor sosem olyan idilli, mint ahogy utólag látni szeretnénk. Minden szépsége ellenére, a legjobb körülmények között is van benne szorongás, fájdalom, kisebb-nagyobb trauma, amit a kötet szintén nem fed el (talán a címével is éppen erre utal). A veszteség, a hiány, a kudarc is megjelennek ezekben a történetekben. A focizással kapcsolatos álmos és tervek meghiúsulása (többek között az edző személye miatt érzett csalódás miatt), a tóparti horgásztábor magánya, az esti matekozások nehézségei, a szerelem elveszítése is egy-egy ilyen esemény. Kiváló példa a Fénykép című szöveg, melyben az elbeszélő egy disznóvágás élményét eleveníti fel, a disznó leterítését, a feldolgozást, a tipikus mozzanatokat, de a lényeg, a legfontosabb számára, hogy ezt az eseménysort meg is örökítheti fényképezőgépével. Jó érzéssel gondol a fotókra, majd mikor az előhívott képekért mennek, kiderül, hogy a gépbe nem volt befűzve film: „mire a fényképész úr a fejéhez kapott, hogy ó, és hogy pardon, gyönyörűen hullámzó, oldalra fésült ősz haja volt, és megnyugtatott bennünket, hogy tudja már, miről van szó, és visszakeringőzött a polcokhoz, leguggolt, és a pult alól elővarázsolta a gépet, a szmenámat, amit keresztanyáméktól kaptam születésnapomra, pardon, mondta, és az üvegre helyezte a masinát, majd hosszú másodpercekig szemlélte, sem ő, se mi nem nyúltunk hozzá, valahol a függönyön túl konokul kattogott egy falióra, a segédlány kartonlapokkal bíbelődött, a fényképész úr pedig megvakarta a fejét, s egy mély sóhaj után annyit mondott, kisfiú, amitől egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert nem szenvedhettem a kisfiúzást, ebben a gépben, folytatta nyájasan és megértőn, és ekkor a segédlány elfordult, és mintha zokogna, rázkódott a válla, ebben a gépben, mondta a fényképész úr, nem volt film, ez, kisfiú, és mutatta a csupasz belsőt, üres.“ A felnőtt nézőpontjából talán jelentéktelen, de ott és akkor, a kisgyerek számára katasztrofálisnak ható helyzet ez, melyhez hasonló töbször is történik a főhőssel. A kötet összességében mégsem válik fájdalmassá, szomorúvá, bár kétségtelenül van benne némi melankólia. Ennél fontosabb azonban, hogy Kiss László könyve egy utazás a gyermekkor tájaira, mely ha nem is az olvasó gyerekkorát idézi, sok mindent előhívhat belőle is: a váratlan örömöket, félelmet, szorongást, megszégyenülést, lelkesedést, meg nem értettséget, minden tipikus gyerekkori élményt és érzést.

A könyvet keretbe foglalja a nyitó és a záró elbeszélés (Hely, A hely), melyeknek címe szinte megegyezik. Mindkettő alapja az az elképzelés, hogy a nagyszülők portája helyén egyszercsak egy tó terül majd el. Az első elbeszélésben egy vágyott álomként jelenik ez meg, olyan helyzetként, melyre irigykedhetnek majd a haverok. Ebben az első szövegben fogalmazódik meg az is, hogy az Árnyas utcai ház nem csak egy helyszín a többi közül, hanem a kiindulópont, az origó: „mert mindig így volt, de legalábbis: van, honnan elindulni.“ Az utolsó szövegben sokkal fájdalmasabban jelenik meg ez a helyszín. Itt már a nagyszülők halála után, a kiüresedett házba, udvarba lép be az emlékező, felnőtté vált egykori kisfiú, aki elhatározta, hogy soha többé nem jön el ide, mégis visszakeveredik, halat pucolni jön, ahogy régen is: „A temetés napján megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát az udvarba.(…) Azon a szeptemberi estén is a folyóról érkezett. Rendesen sötét volt már. Több helyen villanyt gyújtott a hátsó udvarban, s bár így is csak homályosan látott, gyakorlottan kaparta a sovány keszeget a műhely előtti macskaköveken. A pikkely csillogva röpült a pöcegödör felé.“ Úgy tűnik, bármennyire is szeretne, nem bír elszakadni gyermekkorának fő helyszínétől, nem képes megfosztani magát ettől a kiindulóponttól. Fontos különbség a két szöveg között, hogy míg az első írás kisfiú-hangja egyes szám első személyben szólal meg, addig a záró szöveg egyes szám harmadik személyben mutatja be a múlttal, a gyermekkorral szakítani próbáló férfit, mely egyértelműen egy távolító gesztus, s a gyermek felnőtté válásának megjelenítése is. Mindezzel természetesen arra is rákérdez a kötet, van-e folytonosság a gyermekkor és a felnőttkor között? Le lehet-e zárni, egyetlen ponttal, gesztussal meg lehet-e szakítani a kapcsolatot gyermekkori énünkkel, élményeinkkel? Így aztán az elbeszéléskötet nem csak egy hangulatos, természetközeli kisvárosban eltöltött gyermekkor leírása, hanem a felnőtté válás „regénye“ is egyben.

Kolozsi Orsolya

Fiatal Írók Szövetsége

168 oldal

2 000 Ft