tiszatáj | 2023. február 12.

4 éve hunyt el Tandori Dezső

Felkészülés a temetésre

PETŐCZ ANDRÁS

Tandori Dezső emlékére

A férfi, egy nagyjából hatvan év körüli férfiról beszélünk, meg akart halni. Ahogy az lenni szokott, vágyott a halálra, de ugyanakkor félt is tőle.

Hogy miért is vágyott a halálra, ezt hosszú lenne részletezni. Nyilván értelmetlennek látott mindent maga körül, talán beteg is volt, nem akart semmiféle szenvedést, és azt gondolta, ha úgyis meg kell halni, haljon meg minél gyorsabban, és minél kevesebb kínlódással. Magányos is volt a férfi, bár talán élhetett volna úgy is, hogy ne legyen magányos, de így alakult. „Ezt dobta a kocka”, szokta volt mondani, és olyasmi meggyőződése alakult ki az évek során, hogy reménytelen az ilyesmi „kockadobáson” módosítani, az is csak kínlódás, szenvedés, veszekedések, viták kísérnek minden változtatási kísérletet, így jobb, ha nem tesz semmit, szép csendesen meghal, és akkor minden rendben lesz végre.

Hogy miért is félt a haláltól, azt pontosan tudta, vagy legalábbis majdnem pontosan. Nem tetszett neki a lehetőség, hogy koporsóban kell majd feküdnie, és arra a koporsóra földet lapátolnak idegen emberek, olyannyira alaposan, hogy kimászni sem lehet abból a koporsóból. Ahogy elképzelte mindezt, kifejezetten rosszul érezte magát, általában is félt ez a férfi a bezártságtól, a koporsó, a sír gondolata ilyen szempontból végtelenül taszító volt a számára. Nem tetszett neki az a lehetőség sem, hogy ott, lent a föld alatt, a sírban esetleg mindenféle állat, férgek, bogarak támadják meg a testét, és a csontjairól leeszik a húst, az izmot, megtámadják a belső szerveit, még az inakat is, nem, ez a fenyegető jövőkép is rendkívül ijesztő volt. Mindezt – persze, tudta jól – egy jó kis hamvasztással elkerülhetné, de a hamvasztás gondolata még inkább taszította, nem mintha nem szerette volna a meleget, általában nagyon is szerette a kényelmes, meleg pillanatokat, a forróságot, például hosszú percekig bámulta gyerekkorában a cserépkályhában a tüzet, jó kis cserépkályhája volt a családjának, amelyben felnőtt, és úgy általában is szívesen rakott tüzet, nagyon tudott tüzet rakni, szinte felépítette a fahasábokat, a gallyakat, ha úgy alakult, hogy – mondjuk – a balatoni kertjében, ahol gyakran megfordult, éppen tüzet kellett rakni, szalonnasütéshez, egyebekhez, egyszóval, nem magát a tüzet nem szerette, hanem azt a gondolatot, hogy egyszer majd elhamvasztják, és por lesz, meg hamu mindaz, ami ő, az ő teste, a sejtjei, a molekulái, és így mindez nem kerül bele a természet természetes körforgásába, hanem megsemmisül, ez a gondolat kifejezetten zavarta a férfit.

Olyannyira zavarta mindez, hogy hamvasztás helyett inkább mégis a temetés mellett foglalt állást, még akkor is, ha a koporsóban levő bezártságtól, ahogy azt már említettük, nagyon is tartott.

Történt, hogy egy napon meghívást kapott abba a temetőbe, amelyik a város szívében helyezkedett el, és nagyon is elegáns temetőnek számított, kiváló művészek, politikusok, államférfiak nyughelye volt. Ellátogatott az említett temetőbe, mert az egykori, idősebb barátjának a síremlékét avatták rokonok, családtagok, olyan barát síremlékét, akivel évtizedeken keresztül, nem túlzottan rendszeresen, de kapcsolatban volt, nagyon tisztelte és szerette is ezt az idősebb barátot, és sok-sok emlék össze is kötötte vele, hébe-hóba még olyan szórakozások is, mint a lóverseny, az említett barát nagyon is ismerte a lóversenyek világát, bár sok pénzt nem költött ilyesmire, mert annál azért racionálisabb elme volt, de mégis.

Szép ünnep volt az a sírkőavatás.

A férfi, aki meg akart halni, de nagyon félt a haláltól, most úgy érezte, ahogy ott állt az egykori barát rokonai, családtagjai, tisztelői és ismerősei között, hogy egy ilyen sírkő, egy ilyen ünnepség nem olyan borzasztó, sőt. És látta azt is, barátok és ismerősök között álldogálva, hogy az egykori idősebb barát sírja mellett rengeteg hely van, és arra gondolt akkor, hogy itt, az egykori idősebb barát közelében még az sem olyan borzasztó, ha koporsóba zárják, és beteszik a föld alá, mert itt, az egykori baráttal összezárva, jól érezhetné magát.

„Nem mindegy, hol és kivel fekszik egy temetőben az ember.” Erre gondolt ott, a sírkőavatáson a férfi.

„Jól elleszünk itt”, mondta magában a férfi. „Megtiszteltetés lesz vele lenni, egy sírhelyen.” Egészen megvidámodott erre a gondolatra. Elbúcsúzott tehát mindenkitől, akivel csak összefutott a temetőben, hazasietett, hirtelenjében annyi sürgős intéznivalója támadt, nem maradt szinte semmire ideje. Először is levelet írt, e-mailt a legközelebbi családtagjának, ebben megírta, milyen teendők várnak a családra az ő halála esetén. Részletes tervet készített, milyen legyen a koporsó, hogyan nézzen ki a temetés, de legfőképpen azt írta meg, hogy hol is szeretne nyugodni. Ebben a kérdésben nagyon keményen, szinte fenyegetően fogalmazott. „Ha nem ott lesz a sírom, ahol egykori öreg barátomé, akkor nem maradok a koporsóban, arra számítsatok.”

A férfi, aki meg akart halni, de félt a haláltól, még ezer dolgot intézett aznap. Átnézte az összes igazolványát, rendben vannak-e, megnézte az utolsó adóbevallását, szerződéseket lapozgatott, és, persze, írt egy új végrendeletet. Mire mindennel végzett, késő este lett, majdnem éjszaka.

Úgy érezte, mindent rendben kell hagynia maga körül.

Levetkőzött tehát, ruháját gondosan összehajtogatta, az ágya mellé helyezte. Felvett egy pizsamát. Korábban soha nem hordott pizsamát, de volt egy szinte vadonatúj, csíkos pizsamája. Úgy érezte, nem lehet meztelen egy ilyen fontos pillanatban.

Felvette tehát a pizsamáját, hanyatt feküdt az ágyán, mellén összekulcsolta a kezét.

Aztán behunyta a szemét – és elaludt.


(Megjelent a Tiszatáj 2021. novemberi számában)