felálló tragédia

„elég mélyre szúrtam le a kérdőjeleket.” 
– kérdezem magamtól veled; 
semmi szín című, napokig szeretett könyvem. 

barna, melírozott a hajam, mint a borítód, 
amit szerződ műve alkotott. 

sok benned a sötét gondolat, be not to be.
hittel felülök, majd felállok kezemben veled.

1. 
majdnem letettelek, 
majdnem nem kérdeztelek. 
féltem, mit váltasz ki belőlem. 
te (+= szerződ) kérdeznél valamit mégis tőlem?

(…nem gondolhatom, 
hogy jogom lenne kérdéseket feltenni
(ha nincsenek válaszok,
akkor eleve erkölcstelen kérdezni is),
…
olyankor kellene megállni, amikor nem lehet megállni
…
mindennek ez a vége, hogy nincs „vége”;
jöjjön hát az űr, és vessen véget a remény önkényuralmának
…
– mennyire szánalmas és szomorú
minden egész (mi állítólag „eltörött”).
…
az üresség keselyűi tarolnak.
hogy folytatod tovább, ha egyirányú a zsákutca.
…
vágyaimban súlytalanul lebegő kutya vagyok.
…
…a világ örökös hinta,
így kapom meg a választ: csak egy hímtag voltam.
…
a rombolás lassan csak kiirtja a mondatokat,
melyekhez minduntalan visszatérünk;
nincsen mesélőkedv semmi bennem,
de tudom, hogy lesz itt egy kéz.
…

… bár néha az az érzésem
(olykor pedig határozott meggyőződésem),
hogy egy fasz alakú daganat van az agyamban,
…
és a gondolatok. éreztem, ahogy átáramlanak a testemen,
…
elgondolom, hogy a világegyetem felírható
egy színpompás számításként,
és szimpla egyenletté díszteleníthető.
…
rácsodálkoztam 
ama hajnali égboltra,
mely mint kegyelem terült fölém,
s félszegen éreztem, nincsenek kezdetek.
nincs első pillanat; nincs olyan szó vagy hely,
amely bármely történetnek
az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne
nincs megállás: ide-oda jár az inga,
…
valóság és fikció, anyag és szellem
millió módon fonódnak össze,
…
ahol mások továbbmennek, ott állok meg én:
túl sok dolog van a fejemben,
de ugyan minek, ha nem tudok élni vele.
egy hely leírásában élünk, nem magán a helyen
– mégis reménykedem, hogy szól majd valaki,
amikor értelmet nyer az „etikus” szó.
az ember minden jót káprázatnak érezhet magában
– bennem mégsem mesterségesek a romok.
lerövidítem, jóra vágyó ronda lélek,
a teljes arcszőrzetem, mert azt kérték
– szép, mint egy ördögnek eladott lélek –,
…
kicsit úgy érzem magam,
mintha eltévedtem volna
és segítséget kérnék valakitől
…
talán kizárólag a nagyon szerencsétlennek
van joga ahhoz,
hogy másvalakit sajnáljon.
…
én tényleg a ceruzámmal gondolkodom.
a fejem mit sem tud arról, amit a fejem csinál,
csak később csodálkozik rá a firkára.
…
nem is kell írni már, kussolni muszáj,
a semmi igazából sehogy sem lehet nagy –,
…
és semmi sem olyan nehéz,
mint nem becsapni magunkat.

2. 
csíkos a szerelem is benned, 
hullámokban folyik lefelé bennem 
a szívemig. semmi szín-
lelés.
mit mondasz erre?

egy éjjel pedig azt álmodtam,
hogy volt szerelmem öngyilkosságot kísérelt meg,
…
legyek szerelmes,
mondja az egzisztencialista,
vagy ne legyek szerelmes, 
mindenképp megbánom,
mondja szerelmem,
mire az adekvát válaszom, ami maga a terv,
megrettenti, bár készséggel elismeri,
igazán szép, szentimentális idea,
illik hozzám, hozzá kevésbé;
…
röhögök cinikusan;
régi szenvedélyem a kötött pálya, a választott fixáltság,
… 
miért nem ütötted meg magad, kérdezi szerelmem,
de választ nem vár, ggye zse vási rúki, szúki, kérdezem,
választ nem várok, csak halkan mantrázni kezdek,
mert nem akarom tudni,
…
elmondanám, ha tudnám, bár akkor is unnád
hogy ezek a furcsa nyáreleji éjszakák
terhüket még durvábban pakolják,
szívszorító némaságuk
hogyan döf egyre csak át meg át,
lázas üvöltésük darabokra vág;
boldogok, akik nem tudják,
hogy a szorongás nagy úr,
és semmiből sem tanul,
van gyufája szemberöhögni bárki képében,
legyen az akár egy szerettem,
ki csak élni akar, meglenni világában,

3.
álmomban veled szeretkeztem,
de kettőnkből már bébi-
könyv se születhet.
legfeljebb az interjúmmal begecizhetnénk a depressziót. 
ehhez mit szólsz?

álmomban megint meghaltam.
varázslattalanul lebegtem a parttalan, fekete tejben,
…
a csillagok pedig zuhanásuk közben daloltak,
mint a pina. tudtam, hogy hamarosan felébredek.
…
van olyan élmény,
amit csak magának kívánhat az ember.
…
komplexusaimnak és körülményeimnek
tökéletesen megfelelne egy nembolygó bolygó.
…
napra nap tapasztalom,
egyes emberek hiszik, hogy tudják:
minden úgy van, ahogy szerintük van.
…
fogalmazzunk úgy, hogy élni, 
pláne ebben az országban, már művészet.
legyünk jó művészek!

leszáll az este. éjszaka van.
…
álmomban voltam. 
…
hangokat akarok hallani!
ocsmány szagokat vágyom érezni!
rettentő képeket óhajtok látni!
förtelmes ízeket kívánok érezni!
…
nem tudom miért, de megrémültem –
mintha valami rondaság volna az élet,
…
engem is csak az alkalom szült.
…
nagy gonoszság a másiknak azt kívánni:
élj boldogan.
…
van valami korlátoltság az idealizmusomban.
…
beengedem a nosztalgiát. azt az eszelőset.
…
még a taps előtt

találkozni kellene az úristennel, már ha van.
megkérdeznék tőle jó pár dolgot. mivégre.
…
sötétedjen csak be rendben,
es ist gut, a komédiának vége.
…
éji bogár vagyok,
fel-alá bolyong bennem a fájdalom.
…
az ébrenlét tele elvetélt gondolatokkal,
melyek álomszerű képtelenségszilánkokká fakulnak.
…
sok szomorúságnak helye nincs, az élet megy tovább?
csak vegyüljek el és füleljek?
a kocsma az a hely, ahol ingyen adják a titkokat?
én nem én vagyok, te sem vagy ő, ők sem ezek?
…
hogy még nem iramlott el mellettük az élet?
…
minden jó, ha vége? egy vagyok és semmi?
…
szamárfüles emlék: a küszöb az árnyékom hívja hiába
…
persze az én koromban az ember
már csak egy rakás voltból meg talánból áll.
de hát én semmit sem tudok.

4.
romantikus vagy, „(valódi holdnézéssel!)”.
a fülszövegből Kemény Istvánt idéztem.
de kiábrándult is, 
mert magaddal együtt a világunk is félted?

hol költészet van, ott élet is? 
félrecsapod a vállad mégis?

kedvellek, te porhüvely,
kedvelem a jelentéktelenséged,
értelmetlen vágyaid, felesleges tetteid,
semmitmondó szavaid.
…
az érzelmek hajszálcsövessége, a szeretet perisztaltikája,
akár csak a baszdüh és a pinabú;
…
– ha valami túl magabiztossá tesz, hamar hazugsággá válik –,
…
és a titkok csak akkor tárulnak fel,
már ha feltárulnak, amikor az ész a végét járja
– ezért remegek most, ezt érzem, szétreped a fejem;
…
lelkem üres edény, szétporladhat egy lágy hangtól akár.

nem tudom, kell-e tudnom ezt, de láss csodát, láss nadrágot
– düh és szégyen delejes elegye bennem.
…
a levegőbe harapok, akárha fűbe;
rágyújtok, iszom, ettől még valamennyire
– bármily szánalmas is –
élőlénynek érzem magam.
…
így merő időpocsékolás várni bármire is;
fejétől bűzlik a láb,
…
dadogós sirám, napfényes bálterem,
nem vigasztal; megnézhetem
szégyelljem magam,
szerettem volna erős lenni,
…
bolhás képleteibe zárt a véglet,
…
– hát ki vagyok én,
hogy holmi lopott fényeket kelljen elviselnem?
…
…gyalogolj csak át rajtam
arizona bay vagy kurszkij záliv felé,
jobban már nem lehet kilapítani.
…
bábelből ömlik a fecsegés,
fantomlüktetés,
szanaszét cincál,
…
kezdj bele valami régibe,
a régi az újat hozza be.
…
aki már nem kíváncsis-
kodik, nyelvi önmegtartóztatás,
…
választ végképp nem vár, kis bo-
lond; beindul a dezinformációs
protokoll már idő előtt, az ártat-
lan…
…
…állítják már most, labilis
 vagyok, elmebeteg, pszichopata,
de sőt az ördög maga, aki olykor
vodkásüveget lát ott, ahol más
templomot,
…
minden el van szúrva a szájbakúrt
szívekkel,
…
tisztán hallottam, ahogy azt üvöltötte, „halál”,
valami eszébe juthatott,
elmosolyodott majdnem,
de lefelé görbült a száj,
…
ha az arcát lekaparja,
a maszk alatt is ugyanaz várja majd
– és persze van túl sok minden,
amiről beszélni nem bír;
beleragad a szó, mint cirip a tücsökbe,
elfojt, kussol, nyel, és csak gyűlik közben
odabent az idegen, mérgező anyag.
mosolyt fogad, ha fogad;
rendszerint hálás érte.
grimaszt mindig észrevesz;
nem tud rá érvényesen reagálni.
…
vodkát iszik, így ismerik: a vodkás fiú.
csak igazán hidegben gombolja be kabátját, már ha.
olykor orosz férfinak érzi magát,
máskor férfinak sem.
…
ő a halottnak a csók, ő a napszemüveg
a túlretusált fotón látható nénikéden,
ő a kínos, keserű böffentés az első korty sör után.
ő a kutyád tüzelése, a macskád kangörcse,
az eltévedt fing a lépcsőházban.
az odavetett vágy az elmúlásra,
…
„és van abban valami virágzó tehetetlenség,
ha valaki egyszer csak
egyes szám harmadik sz6emélyben
kezd beszélni magáról;
…
de hát az én szívem se habostorta,
és ha nem veszed észre, akkor is él,
mocorog, válaszol, épp csak nem csattog,
…
és már csap a géptől félek,
a bennem működő nihilátortól.
…
csak az elvárás maradt meg, már az emlékezés is luxus;
…
unom a sóvárgást, mert csak várok, hiába, holmi válaszokra,
elegem van a magasztos érzésekből,
…
a világ üres, mint egy szív, mégis hallom a műholdakat,
lebeszélésben utazom,
…
húgyos az égbolt

5.
provokatív vagy, de szívesen 
káromkodtam veled, anyám
egy „marha” szóért számra vert, 
de az élet megtanított; 
ezzel túlélek halált és szerelmet.

benned hogyan fogalmazódik ez meg?

mert már megint elbaltáztam a konjugációt,
…
és mert aztán az volt,
hogy semmit sem bírtam tenni,
hideg rázott, szorongás fektetett,
hogy a többiről már ne is beszéljek,
pedig elméleteim természetesen vannak,
de sőt tudom, amit tudok, és bár ne tudnám,
minek tanultam meg olvasni;
…
nincs név, legfeljebb csak rég tovatűnt,
néma visszhangja nevének, ama idegennek,
kinek legnagyobb bűne, ha nemcsak hadovál arról,
hogy nyomora nem póz, de tudomásul veszi,
sőt megbékél vele, ha feloldja és felemészti,
és nem teheti máshova, csak vacak kirakatba,
gonosz doboz, motyog, csönd van. a kétely dadog.
…
…nem tévedtem nagyot,
amikor annak idején azt találtam mondani,
hogy pontosan annyi és az vagyok,
amire és amennyire használnak – 
sőt, e a belátás már csak el sem keserít,
mint valami egészem természetesre,
úgy tekintek (fel? le?) rá;
büdös a halpiac, mégis szeretjük,
…
a tudott veszteséget és a gyötrésre emelt kezet,
…
ugyan nem akarok belegondolni,
mégis bele kell, végül párba áll fű és fa,
látom, szinte érzem, a holdig fröccsen a sár,
…
állítólag „ezt akartam”, hát minden rendben van,
túl is vagyunk, ugyebár, a nehezén,
legalább az örömeim szerények,
egymillió űr, és nem is volt ott szív egy szál se,
egymillió hiány, a friss sörhab nem gyönyör,
a hűs vodka is csak rutin; jó az, aki rosszra gondol.
…
este a tudatalattimmal ittam itthon.
nem igazán vagyunk jóban,
és ismét csak komoly összetűzésbe keveredtünk,
féltem is, megint durva verekedés lesz a vége.
…
„intézzük el kulturáltan, szkanderrel,
úgyis erősebb az argumentációs bázisom”,
…
később cserélünk. aztán megint.
…
nincs társaság,
csak a saját, gondoló agyam,
nem fogok kiborulni ezen sem, 
…
holtvágány, amire felfektettem magam
vergődve és sodródva az időben mióta,
öntudatlan még épp nem, de tehetetlen mindenképp;
…
kirojtosodott drótsodrony az idegrendszerem,
tudatalattim huncutkodik velem,
ennyi és ez – milyen szép.
…
annyi és az
…
arcomba röhög vicsorogva
…
ugyanaz a magány, örömtől gyászig,
ugyanaz az eltévelyedés
..
nincs is játszma, de sem üzenet
csak a legvége van, oda tartunk éppen,
én nem szólok többet, ha „velem nem lehet beszélni”,
és mert már rühellem, hogy baszik az isten.
…
sit down tragedy


együtt élni egy másik szerző könyvével, amit ötösre értékelek,
és beszélgetni vele, a magány kiteljesedése?
semmi szín. én ezt a könyvet élőlénynek éreztem;
magam részének, sejtjének, műtöttem közben a lelkem. 

és veled felállok, ezt üzente.
Nektek is ezt fogja, ha kézbe

kabai lóránt: semmi szín

(versek)

Tiszatáj Könyvek

Szeged, 2016

96 oldal