Fekete Anna Makói Medáliák-díjához
TURI TÍMEA LAUDÁCIÓJA
Idén Fekete Anna költőnő kapta a legjobb első verseskötetért járó Makói medáliák-díjat. Az Oda-vissza (FISZ, 2015) című kötetéért megítélt elismerést a költészet napján adták át Makón […]
TURI TÍMEA LAUDÁCIÓJA
Idén Fekete Anna költőnő kapta a legjobb első verseskötetért járó Makói medáliák-díjat. Az Oda-vissza (FISZ, 2015) című kötetéért megítélt elismerést a költészet napján adták át Makón.
Kedves hallgatóság!
Minden előzetes magyarázkodás előtt és helyett olvassunk bele Fekete Anna Királyok földje című versébe.
„Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt
lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.
Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd
fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön
a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,
a földjét ugyanolyan félelmek fojtogatják,
mint nagyanyám csontjait.
És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!
Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem
ezt a drága kis kertet, és hogy tipegtem-topogtam
benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után
megláttam végre a végtelent.
Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú
kis udvart, ami telis tele van hasznos magvakkal,
az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés
aggódásával. Én még egyszer sem láttam
a végtelent.”
Figyeljük meg, mennyi szín van ennek a versnek az utolsó versszakában elhangzó „Hát nem”-ben! Talán túlzás nélkül állítható, hogy minden szépirodalmi indulás kulcsmondata egy efféle elkülönülés, egy efféle határmegvonás. Meghatározni, hogy mi kik vagyunk, és miben különbözünk a többiektől. Szembehelyezkedni az elvárásokkal azonban nem elég. A szembehelyezkedés önmagában kevés: lehet üres póz is. Fekete Anna kötetében azonban nem ez történik, ő autonóm, öntörvényű világot teremt, amelynek nem talpköve, pusztán egyik alapeleme ennek a „hát nem”-nek a sokjelentésű vállvonogatása.
Fekete Anna szövegei olyan önálló világot hoznak létre, amilyennel még nem találkozott olvasó, és amely felismerhető. A versei változatosak, mégis már beazonosítható módon viselik magukon a szerző összehasonlíthatatlan stílusát. Ez a könyv olyan, mint egy acélpillangó. Hihetetlen könnyedséggel emelget tonnás terheket. Mondhatjuk, hogy ezek a terhek családiak (a nagymama csészekészlete túlél két valóságos egy képzeletbeli háborút), személyesek (igazi nőnek lenni: ideges nejlonszálakat viselni) vagy épp képzeletbelik (ha szelíd vagyok, miért álmodom a háborúról?). Minden irodalmi mű megalkotása már az írás előtt kezdődik: a személy harccol az anyaggal, amit meg kíván fogalmazni, és a hatásos pályakezdés kulcskérdése, hogy megtalálja-e a kellő időpontot a megszólaláshoz: amikor még nem gyűrte le őt az anyag, sem ő az anyagot, hanem szuverén módon képes viszonyulni hozzá.
Fekete Anna kiváló arányérzékkel megtalálta ezt a pontot. Bájosnak induló történetei a legváratlanabb pillanatokban vadulnak meg, majd változnak vissza (oda és vissza) egy vállaltan lányos, érzékeny, mégis fenyegető hanggá. Mintha a szecesszió finom hagyománya támadna fel egy szélvihar elejével. Például a Könnyebben, még könnyebben című felejthetetlen versben:
A boldogság kijelöl egy szögletet. Fészket,
rejteket, napocskát, felhőcskét, fi ókot, zugocskát
a szerelmes leveleknek, amik nem íródtak meg. Számban
a friss kenyér ízével belealudhatnék a vánkosok szelídségébe.
De ülök a küszöbön, és tisztogatom a fegyvereimet.