tiszatáj | 2016. április 21.

Fekete Anna Makói Medáliák-díjához

TURI TÍMEA LAUDÁCIÓJA
Idén Fekete Anna költőnő kapta a legjobb első verseskötetért járó Makói medáliák-díjat. Az Oda-vissza (FISZ, 2015) című kötetéért megítélt elismerést a költészet napján adták át Makón […]

TURI TÍMEA LAUDÁCIÓJA

Idén Fekete Anna költőnő kapta a legjobb első verseskötetért járó Makói medáliák-díjat. Az Oda-vissza (FISZ, 2015) című kötetéért megítélt elismerést a költészet napján adták át Makón.

odavisszaFekete Anna 1988-ban született Komáromban. Középiskolai évei döntő részét Budapesten végezte, itt is érettségizett, rövid bölcsészkari kitérő után orvostudományi egyetemen folytatta tanulmányait, jelenleg aneszteziológusnak készül. Kötete 2015. júniusában a FISZ-nél látott napvilágot Oda-vissza címmel.

A Makói Medáliák irodalmi díjat 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapította a makói önkormányzat azzal a céllal, hogy támogassa az elsőkötetes költőket. A díj egy Csányi Katalin szobrászművész által készített bronzplakettből és bruttó százezer forint pénzjutalomból áll. A Makói Medáliákat eddig Haraszti Ágnes, Kollár Árpád, Bálint Tamás, Varga Zoltán Tamás, Svébis Bence, Simon Márton, Deres Kornélia, Áfra János, Szőcs Petra és Antalovics Péter nyerte el.

Kedves hallgatóság!

Minden előzetes magyarázkodás előtt és helyett olvassunk bele Fekete Anna Királyok földje című versébe.

„Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt
lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.
Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd
fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön
a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,
a földjét ugyanolyan félelmek fojtogatják,
mint nagyanyám csontjait. 

És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!
Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem
ezt a drága kis kertet, és hogy tipegtem-topogtam
benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után
megláttam végre a végtelent. 

Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú
kis udvart, ami telis tele van hasznos magvakkal,
az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés
aggódásával. Én még egyszer sem láttam
a végtelent.”

Figyeljük meg, mennyi szín van ennek a versnek az utolsó versszakában elhangzó „Hát nem”-ben! Talán túlzás nélkül állítható, hogy minden szépirodalmi indulás kulcsmondata egy efféle elkülönülés, egy efféle határmegvonás. Meghatározni, hogy mi kik vagyunk, és miben különbözünk a többiektől. Szembehelyezkedni az elvárásokkal azonban nem elég. A szembehelyezkedés önmagában kevés: lehet üres póz is. Fekete Anna kötetében azonban nem ez történik, ő autonóm, öntörvényű világot teremt, amelynek nem talpköve, pusztán egyik alapeleme ennek a „hát nem”-nek a sokjelentésű vállvonogatása.

Fekete Anna szövegei olyan önálló világot hoznak létre, amilyennel még nem találkozott olvasó, és amely felismerhető. A versei változatosak, mégis már beazonosítható módon viselik magukon a szerző összehasonlíthatatlan stílusát. Ez a könyv olyan, mint egy acélpillangó. Hihetetlen könnyedséggel emelget tonnás terheket. Mondhatjuk, hogy ezek a terhek családiak (a nagymama csészekészlete túlél két valóságos egy képzeletbeli háborút), személyesek (igazi nőnek lenni: ideges nejlonszálakat viselni) vagy épp képzeletbelik (ha szelíd vagyok, miért álmodom a háborúról?). Minden irodalmi mű megalkotása már az írás előtt kezdődik: a személy harccol az anyaggal, amit meg kíván fogalmazni, és a hatásos pályakezdés kulcskérdése, hogy megtalálja-e a kellő időpontot a megszólaláshoz: amikor még nem gyűrte le őt az anyag, sem ő az anyagot, hanem szuverén módon képes viszonyulni hozzá.

Fekete Anna kiváló arányérzékkel megtalálta ezt a pontot. Bájosnak induló történetei a legváratlanabb pillanatokban vadulnak meg, majd változnak vissza (oda és vissza) egy vállaltan lányos, érzékeny, mégis fenyegető hanggá. Mintha a szecesszió finom hagyománya támadna fel egy szélvihar elejével. Például a Könnyebben, még könnyebben című felejthetetlen versben:

A boldogság kijelöl egy szögletet. Fészket,
rejteket, napocskát, felhőcskét, fi ókot, zugocskát
a szerelmes leveleknek, amik nem íródtak meg. Számban
a friss kenyér ízével belealudhatnék a vánkosok szelídségébe.
De ülök a küszöbön, és tisztogatom a fegyvereimet.