Annus József: Féja Géza

Kapcsolatunk kevés híján nyíltszíni összecsapással kez­dődött. Ha még azt is hozzáteszem, hogy mindez 1958 ta­vaszára esett, a kijelentés bízvást minősíthető nagyképű­ség­nek. Érettségiző diák voltam, vele szemben tehát min­den­képpen párbajképtelen. Tudni kell, hogy Féja (év­tize­des békéscsabai könyvtároskodás és kényszerű hallgatás után) ekkoriban jelent meg ismét az irodalmi életben. Kö­tete (Bresztováczy meg az ördög) és néhány folyóiratbeli írása révén egycsapásra amolyan irodalmi „fenegyerek” hírébe keveredett. Nem is alap nélkül. Si­kamlós szerelmi történe­tek a könyvben (híre járt, hogy a fölszarvazott, majd a no­vellákban alig kódolva kipellengé­rezett férjek botokkal és késekkel fegyverkezve keresik égen-földön az elvetemült szerzőt, aki – gyanú szerint – nem csupán írója, de gáláns főhőse is némely történet­nek), botrányízű passzusok a la­poknak adott cikkekben. Külö­nösen ez egyik – Juhász Gyuláról szóló – sejtelmes, ám igencsak rossz­indulatú pletykát pengető írása váltott ki mély fölháboro­dást. A költő városában külön értekezletet is összehívtak az iroda­lom helyi papjai, hosszan tana­kodva, vajon minő átkokkal sújtsák a pokol tornácáról visszakapaszkodott eretneket. If­júi hevülettel magam is jelentkeztem a minist­ránsok közül, mint aki a zöldfülűek nevében kívánja külön is megtérde­peltetni a város havilapjában az elvetemült cikkírót. A szerkesztő élénken bólogatott, s eladdig szá­momra ismeret­len mondatot kiál­tott felém: „Meg van véve, öcsi! Holnap hozd be!” Mond­hatnám, hogy egész éjjel lázasan dolgoz­tam, de nem lenne igaz. Irodalmi csi­kókorában nem mérle­gel az ember, nem alakítgatja a mon­datokat; egyetlen gyors vágtában szalad végig a papi­roson. Így tettem én is.

Szúrtam, vágtam, vagdalkoztam, megforgattam a pen­gét Géza bátyámban úgy, hogy azok után élete végéig szóba nem állt volna velem – ha cikkem megjelent volna! Van Gondviselés: nem jelent meg. A dühös kioktatás mellé oda­csúsztattam én a szerkesztőnek egy igénytelen anekdotikus tárcanovellát, átvételkor azt éppen csak meg­futotta, vita­cikkemet azonban helyben elolvasta, s nagy brávózások közepette mindössze egyetlen szót javított ta­lán az „el­vetemült”-et írta át „sandára”, nem tudom, Géza bátyám melyiknek örült volna jobban?, s kinyilatkoztatta: éppen ilyenre gondoltam, ezt föltétlen hozni fogjuk! Mon­danom se kell: a másikat hozták. Féja-oktató opuszom ké­sőbb sem látott nyomdafestéket, s ha valóban van Gond­viselés, re­mélhetően soha az életben nem kerül elő valami félrelökött dossziéból. Harminc év távolából csak sejté­sem lehet, mi­féle ostobaságokat szedhettem össze a nagy he­vületben, iga­zán nem kívánnék szembesülni a szöveg­gel.

Amikor először találkoztunk (az első kecskeméti szo­cio­gráfiai konferencián), a majdnem-affér már eszembe se ju­tott. A Viharsarok írójával ráztam kezet, ahhoz illő tisz­te­lettel is. Hogy ne nézzem szobornak, s különösen szentté öregedett páternek, arról ő mindjárt gondoskodott.

Te – fogta meg a kabátom gombját –, hát miféle em­be­reket alkalmaztok ti ott a lapnál? Itt van ez a G. A múlt­kor küldtem hozzá egy költőjányt egy marék verssel. Vissza­jön Szegedről, kérdem: no, hogy s miként volt? Azt mondja: az a G. dölyfösen kiüzent, hogy nem fogadja, mert a versek rosszak. Hallottál már ilyet? Hát mondtam én, hogy jók a versek? A leány húszegynéhány éves és gyönyörű feneke van! Mi kellene nektek? Jó vers, jó vers! Jó verset a Csoóri is tud írni.

Lupus in fabula: még heherésztünk az utolsó monda­to­kon, amikor közelünkbe tántorgott (mert bizony spicces volt már) G.

– Egy szavát ne higgyétek ennek a vén gazembernek! – integetett felénk, akik Féja körül álltunk. – Ez azt hiszi, a hazudozás az már mindjárt irodalom… Életében nem írt egy jó könyvet. A Viharsarok egy rossz riport! Még csak nem is riport: publicisz…tika! – kunkorodott föl a rekedt-részeg hang. A közelben csend támadt. Félve tekintettem föl a remegő öregre. Jaj, csak neki ne ugorjon! Jaj, csak guta ne üsse e durva sértések hallatán.Ő azonban nyelt egyet, széttárta a karját, s mintha csak aggodalmunkra fe­lelne, így szólt:

– Nem vagyok Toldi Miklós. Marhák elől mindig ki­térek… – A részeg megállt az imbolygásban. Mintha mér­le­gelte volna, mit is kell ezután lépnie. Arcán vigyor futott szét.

– Azért nem haragszol, ugye? – mondta göcögve, s le­gyintve távozott. De csak a közelünkből. A sarokban álló bőrfotelba vetette magát, s folytatta ott, ahol az imént ab­bahagyta:

– Most megmondtam… A Nagy Öregnek! És ezek száj­tátva hallgatják… – gurult oda egy-egy félmondat a ré­szeg monológból.

– Fölkísértek? – nézett ránk, s mi elindultunk vele a lép­csőn. Cz. próbálta elütni a dolgot valami tréfával, az öreg azonban már nem tudott megvigasztalódni. Szobája ajtajá­ban el is köszönt tőlünk. Reggel az ablakból még láttam: sötét öltönye fölött vállára vetett szürke felöltője hintázott, kezében a kopott bőrönd és a régi szabású ka­lap. Ősz feje világított csupán a morcos virradatban.

Két nap múlva küldte a megbeszélt kéziratot, s mel­lette hosszú levelét. Ebben kitért a kellemetlen incidensre is, G.-ről ezt írta: „…különben rendes ember lehetne. Két baja van. Az egyik, hogy a míveltséggel nem kötött ideje­korán frigyet, ezért legfennebb futó kalandokra képes. A másik: noha a bort nem bírja, vedeli. Márpedig a bor ne­mes ital, csak az erős embert szereti, a gyengét komiszul megtré­fálja…”

További találkozásainkat (Pesten, Debrecenben, Sze­ge­den) nem felhőzték ilyesfajta közjátékok. Hogy atyai bará­tommá lett, abban sűrű levelezésünknek is szerepe volt. Írói terveiről, gondjairól is így ejtett legtöbbször szót. (Kü­lönösen gyakran írt egész életét végigkísérő, ám végül még­is beváltatlan ígéretéről: Zsilinszky és Áchim drámáját pe­dig megírom nektek! Egy-egy kidolgozott jelenetet, bő­vebb vázlatot be is csomagolt olykor, ezek azonban nem látszot­tak jelentős mű alaprajzának. Nem is mindennapi művészi erő kívántatott volna a föladathoz. Zavarhatta Zsilinszky egykori barátsága, későbbi eltávolodásuk, no meg hősének halála és utóélete: valamikori tarpai háló­­társának nevét ut­cák őrzik, ha felemásan is, de nemzeti már­tírrá magaszto­sult.) A munkával összefüggő eszme­cseré­ink így hát a leve­lekben elintéződtek, a személyes össze­futások pedig rend­szerint az ő gazdagon bugyogó me­­séi­nek színterei és alkal­mai lettek.

Békéscsabán „könyvhetelt” egy ízben, Szegeden is meg­állt két napra.

– Nehezen botolok föl az emeletre – telefonálta a szer­kesztőségbe. – Hanem gyertek ti, vacsorázzunk együtt. A Tiszába szálltam, hét körül várlak benneteket.

Vagy hatan mentünk, egy újságíró barátunkkal két ifjú hölgy is a társasággal tartott. Ez említendő körülmény, mert – mint minden jó mesélő – ő is nagyobb társaságban lendült igazán beszédbe, s külön dopping volt számára a két női szempár. (Az egyikbe pillantva mindjárt az elején megkérdezte: – Maga hány férfit fogyasztott már? A sze­méből úgy látom, hátravan még vagy egy tucat… Sok-sok év után elmondhatjuk: jövendölése alighanem be­telje­se­dett…)

– S miként volt Csabán? – kérdeztem, de meg is tol­dot­tam a kérdést, ezúttal már megengedve magamnak ennyi pimaszkodó évődést: – Nem jöttek a fölszarvazott férjek a vasvillával?

– Á – legyintett –, hol vannak azok már! Többségük a temetőben. Hanem az asszonyok! Azok élnek, kérlek… Egyik délután volt pár szabad órám, elsántikáltam régi va­dászterületemre. Megállottam a gömbakácok alatt s néz­tem át a túloldali módos házra. A redőnyök most félárbo­con állingáltak. Elképzeltem: hej, amikor még ott mögöt­tük, a félhomály forróságában… Sóhajtottam, kaszáltam egyet a botommal a levegőbe. Hanem ekkor valami cso­szogásra fi­gyelek föl! Balról-hátulról egy vénséges vén­asszony közelit felém. Hogy felém, azt abból is gondol­hat­tam, amit riká­csolt: „Géza, Gézám… Minden meg van bocsájtva!” Most sem értem, honnan szökött annyi erő a rossz lábamba, de az bizonyos, hogy úgy elfutottam, akár a nyúl!

– Nem volt ismerős a hölgy?

– Nekem ugyan nem. Mi dolgom lenne egy ilyen csúf, vén banyával.

– Valamelyik megöregedett szépasszony lehetett pe­dig.

– Meglehet. Mert hát a nők megöregszenek, sajnos…

Bort rendeltünk, módjával ivott. Ezúttal szóban is el­mondta aforisztikus ítéletét azokról, akik – noha nem bír­ják – vedelik a bort. Ő valóban a régiek eleganciájával emelte szájához a poharat. Nem öntötte magába, ízlelgette az italt. Jókedve lassan emelkedett, s noha borsos történe­tek is elhangzottak az asztalfőn, a jó ízlés határát a későb­bi­ekben sem lépte át. Pedig a beszélgetés tárgya – különö­sen azután, hogy a hölgyek és mentoruk távoztak körünk­ből – alig-alig mozdult el a hálószobák környékéről. Ekkor ta­pasztaltam meg, hogy ő – talán vissza, legalább Csoko­nai Vitézig – ismeri az egész magyar irodalomtörténet sze­relmi titkait. Ezúttal Petőfinél kezdte:

– Nem volt boldog! Hát mit gondoltok: kellett ő annak az erdődi aranykalitkában nevelt várkisasszonynak? Csu­dát! A Barabás-metszetbe, meg Sándor nevébe volt sze­rel­mes a nő. Romantikus kis liba, aki bezzeg mindjárt két­ségbe esett, amikor a csárdalakó, csorba fogú kis emberrel ágyba kellett volna bújni. Pedig szegény Sándor a nászútra finom fehérneműket varratott, a nő mégis kifutott a nászi szobából, a kastély távoli szárnyában töltötte az első éj­sza­kát. Sándor a cselédlánynál talált vigasztalásra…

– Ezt honnan lehet tudni, Géza bácsi? – kérdezte a kö­rünkben üldögélő filoszhajlamú diák.

– Honnan, honnan! Na, mit gondolsz? Hát a nő el­pletykálta! Vigyázni kell a nőre, jegyezzétek meg jól: a nő akkor is kibeszél, ha száz esküvel fogad hallgatást… Sán­dor persze kitűnő férj lett, s az is maradt volna bizonyo­san. A lánglelkű forradalmárban ott szunnyadt a kispolgár. Ezt a versek is igazolják. Ő nem volt Ady Bandi, aki több nőt fogyasztott, mint mi itt valahányán együttvéve…

– Igaz, hogy Z. kisasszonyt is feleségül akarta venni? – bátorodott neki a filosz.

– El ne hidd, mesebeszéd! Az a nő nyilatkozott valami újságírónak (nőnek, persze, s az el is hitte!), hogy Ady őt feleségül kérte. Akarod tudni az igazságot? Ady közvetlen környezetéből tudom: Bandi éppen a Szigetre kocsizott, a hídon utolértek egy ázott kis nőt, cseperésző eső hullott, (nem tudta, hogy a nő egy hete ott leste már.) Bandi ész­re­vette, invitálta, a nő kevés vonakodás után beszállt, Ady tudvalévően fürge fiú volt, a szállóig érve túl is voltak min­denen. Ott már várták, leült kártyázni. A nő mögéje állt. Még ha csöndben lett volna! De beszélt, rikácsolt, mintha ezer éve a költőhöz tartozna. Bandi soha nem írt le kép­zavart, vagy természetrajzi tévedést. Most kimondott egyet: „Gyerekek, vigyétek innen ezt a nyerítő tehenet!” Hát ennyi a hiteles történet… Ők még valódi férfiak vol­tak. De a mieink már! No, nem mondom, Tersánszky igen: hetven fölött még harmincéves szeretője volt… Én se hoz­tam ép­pen szégyent a nemzedékre, de azért Ter­sánsz­ky…

– Ne feledjük azért – szóltam közbe – Tamásit se!

– Áront mondod? Szó, ami szó, remekül tudott udva­rolni. Eléggé ártatlanul tette a szépet…

– No, no, azért nem volt ő olyan veszélytelen lovag! Emlékezzünk csak arra a huncut históriára, amikor a pap a folyosón készül az igehirdetésre, Áron meg bent a cse­rép­kályha árnyékában a tiszteletes asszonnyal…

– És ezt te elhiszed? Ez velem történt! Elmeséltem, s Áron megírta. Írni valóban jobban tudott… A többiek pe­dig: valóságos szentek. Még Illyés is, aki költő! Németh Lászlót pedig akár máris boldoggá lehetne avatni, ha ka­to­likus lenne. Hát ez a Laci! Nem fér a fejembe, hogy is tu­dott annyi nőről – sőt: női bőrbe bújva! – írni, amikor az anyján és Ellán kívül asszonyt nem ismert. Megfoghatat­lan! Tudom, csak ezzel az aszkézissel lehet ekkora temér­dek tu­dást összehordani, no meg annyit írni.

De bizonyosra mondom: jót tett volna az életműnek, ha Laci valamivel többet enged meg magának. Ha köze­lebb hajol a való élethez.

– A nőkhöz…

– Nem csak a nőkről beszélek. Az élet rengeteg örö­mé­ről, amit ő egy életen át elkerült. Elmondok egy esetet. Pár éve állok az alsóőrsi állomáson, indulnék befelé az épü­letbe, mert cseperészni kezdett az őszi eső, az a tű­hegyes, ködszerűen sűrű, amit csak a Balaton környékén látsz. Ol­dalra pillantok, s hát: ott áll egy ember a kerekes­kút mel­lett, nyakát a ballonkabátba húzza, fején svájci­sapka, a ke­zében kis fabőrönd. Ejnye, de Németh Lacit formázza! Kö­zelebb megyek, s hát ő. – Gyere, Laci, men­jünk be a res­tibe, megvesz itt az isten hidege – húztam magammal. Jött is iziben. – Most pedig megiszunk egy jó fröccsöt, meg­látod, életre kelsz – mondtam neki, de vála­szát se vártam, léptem a blokkokért, váltottam az italt. Megittuk, Laci mindjárt kipirult, beszédes lett. Kisvártatva azt mondja: – Te, Géza, ez jó volt, igyunk még egyet! – Mit mondjak? Életünkben nem diskuráltunk olyan jót, mint akkor a vo­naton. Még vicceket is mesélt…

Talán némi kétkedés tükröződhetett a hallgatóságon, mert Géza bácsi újfent és többször bizonygatta, hogy a fröccsözés pedig megesett, s ugyanígy a jóízű beszélge­tés, miközben valóban, szó nem hangzott hipertóniáról s más nyavalyákról, annál több az életöröm forrásairól. Mind­erre természetesen – hiszen nem is ő lett volna, ha nem így tesz – leszállás előtt Laci bácsi legyintett: talán igazad van, Géza, de már késő.

Csípős nyelve nem kímélte a kortársakat más alka­lom­mal sem. Írásban azonban fegyelmezte magát, esszéi­ben, re­cenziókban hevületét ugyan vissza nem fogva – min­dig az érték fölfedezésén munkálkodott. S előrenyúlt – nem­­zedé­kéből úgyszólván egyedül a legfiatalabb sorvá­nyo­kig. Far­kas Árpádról, Gion Nándorról külön tanul­mányt írt, töb­bekről figyelmet keltő cikket. Olvasta a fo­lyóiratokat, a te­hetség fölbukkanására nyomban oda­figyelt. Külön kö­vette Utassy pályáját. Egy alkalommal frissen megjelent ver­séből idézett sorokat.

– Egészen kiváló, igen – bólogatott. – Ez a Jóska Ady-méretű tehetség. De nagyon vigyázzatok rá, el ne vigye az alkohol! Úgy hallom, töményet iszik. Ne engedjétek!

Ugyanerről beszólt Bazsiban, a búzaföldön kanyargó tömegben, amikor Simon Istvánt temettük.

– Hányszor mondtam neki: ne igyál égetett szeszt, Pis­tám! Látod… Utóbb már reménykedni kezdtem pedig, hogy kijő a gödörből. Egyre sűrűbben hazajárt ide, meg Sümegre. Mondtam is neki: jól teszed, húzódj vissza egy időre a szűkebb hazába. Innen tudsz megújulni.

Dehát látod… – Egy magas sírkőnek dőlt, fuldokolva köhögni kezdett. – Kínoz ez a gonosz asztma… – mondta el­fúló hangon. Akkor és ott még elhittem, valóban asztma kínozza. Jóval később tudtuk meg: veszedelmesebb kór pusztította. Ott és akkor azonban hamarosan kiegyenese­dett újra, sőt magához húzott, s a gyászoló gyülekezetben egy nő felé fordította a fejemet.

– Látod azt a nőt?

– Melyiket?

– Amelyiknek fekete kendőcske van a nyakán… Az a sö­rényes. Most is jár a szeme, áldozatot keres. Ennek még ez a domboldal se a siralom völgye, hanem vadász­terület. Je­gyezd meg jól: az ilyentől menekedjél. Ez a fajta meg­fojtja a férfit…

Aztán az utolsó találkozás: Farkasréten.

Temetése után bort ittunk emlékére a szemközti kocs­­­mában, amelynek Búfelejtő a neve. Valamelyikünk meg­jegyezte: többen is eljöhettek volna búcsúzni tőle. S eszem­be villant: nem volt ott a sörényes nő sem, nya­kán a fekete kendőcskével…

(113 éve, 1900. december 19-én született Féja Géza.)