RÉSZLET A CEAUSESCU ELVTÁRS, PAJTÁS CÍMŰ REGÉNY TERVEZETT MÁSODIK KÖTETÉBŐL
A két öreg arca furcsa grimaszba torzult. Félelem, csodálat, meglepetés, zavar váltotta egymást pár pillanat leforgása alatt a tekintetükön. A fiatalember először azt hitte, ez az érzelmi hullámvasút neki szól, de aztán észrevette, hogy vetélytársai már rég nem rá figyelnek, hanem az utcára, ahol egy, a szokásosnál méretesebb Aro terepjáró állt az út szélén. Egy fekete bőrkabátos férfi szolgálatkészen kinyitotta a hátsó ajtaját, majd kisvártatva megjelent egy szürke, lapos sapka és egy hozzá tartozó fej. Az arc, akit már sok ezerszer láttak életükben, de így, a valóságban, és főként ilyen közelről, csak most először.
Az Elvtárs volt az.
Gorbacsov, legutóbbi bukaresti látogatásán sok mindent a fejéhez vágott. Többek között az üres boltokat is. „Aljas provokátor!”, reagált odahaza a Feleségem Elvtársnő. „Tele vannak az üzletek! Minden munkalátogatásunk során zsúfolásig megpakolt polcok fogadnak!” Az Elnököt azonban nem hagyta nyugodni a gondolat. Aznap, az elnöki hivatalból hazafelé, a Primăverii villa felé tartva gondolt egyet, és előreszólt a gépkocsit vezető szekustisztnek. „Álljon meg a legközelebbi élelmiszerboltnál.”
A sofőr egy pillanat alatt leizzadt. A Főnök nem szokott ilyen váratlan kitérőket tenni. Nem szeretett elvegyülni a tömegben, kivéve, ha az a tömeg az ő ünneplésére volt kivezényelve. A lelkes tapsolók között biztonságban érezte magát. A Dorobanți tér következett és a Comaliment élelmiszerüzlet. „Az ott jobbra jó lesz”, mutatott előre az Elvtárs. Egy kicsit izgult. Tudta, hogy a tilosban jár. Leona, aki minden csatornafedő alatt szovjet kémeket sejt, őrjöngeni fog, ha elmeséli neki vakmerő tettét. De meg kell tudja az igazat. Tényleg félre akarja vezetni Gorbacsov? Lássuk!
A sofőr óvatosan félrehúzott, és a bolt bejáratával szemben megállt. Társa, az anyósülésen ülő szekustiszt nyugtalan arccal nézett hátra. „Elnök elvtárs! Hát nem haza megyünk?” „Előtte még benézek ide. Csak úgy…” A két szekus összenézett. Nem értették, mi jött rá az öregre. A sofőr maradt, a másik pedig bekísérte a boltba az Elvtársat.
Közben a két öreg, szatyraikkal a kezükben, felsorakozott a bejárati ajtó mögött, mint egy spontán fogadóbizottság. A boltosok arcából egy pillanat alatt minden szín távozott. A két fiatal eladó úgy nézett a boltvezetőre, mint a fuldokló, aki megmentésre vár. A főnökük kétségbeesetten körbenézett a bolton, mintha csak most szembesülne először az üres polcokkal, és a homlokára csapta a kezét. Várta a halálos ítéletet. Máskor jó előre szóltak neki, hogy az Elvtárs jön, volt idő feltölteni a polcokat. De most? Valami szervezési malőrt sejtett a háttérben, aminek most ő issza meg a levét. Bogdan maradt a háttérben, a két öreg háta mögött. Arra gondolt, kár volt itt időzni. Nem lehet semmit sem kapni. Már a kedvenc irodalmi lapját is kiherélték, és mindennek a tetejébe megkapja Ceaușescu elvtársat is, személyesen. Otthon a hűtő viszont továbbra is üres marad.
A testőr kinyitotta az Elnöknek az ajtót, aki belépett. A két öreg ebben a pillanatban a lába elé ejtette a szatyrokat, és átszellemült arccal tapsolni kezdett, amit a három eladó is folytatott a pult mögül. Mentették a helyzetet. Valóságos tapsvihar fogadta a spontán boltlátogatásra érkező Elvtársat. Ceaușescu elégedett arccal üdvözölte a lelkes „tömeget”, és végigsétált az üzlethelyiségen. Mintha keresett volna valamit. A legtöbb polc üresen állt. Az Elnök látta ezt, és a rá jellemző módon látványosan lebiggyesztette az alsó ajkát. Mint valamikor régen, még kisfiúként, amikor az anyja beígért neki egy kiadós elfenekelést az egész napos csatangolások büntetéseként.
A boltvezető kapcsolt elsőként. Szinte repült a váratlan vendég felé. „Drága Ceaușescu elvtárs! Micsoda megtiszteltetés! A Comaliment dolgozói nevében elvtársi szeretettel köszöntöm a nép legszeretettebb fiát!” A két öreg lelkes skandálásba kezdett. „Ceaușescu, PCR! Ceaușescu és a nép! Hurrááá!” Az Elnök integetett, csak úgy megszokásból, majd értetlenkedve körbemutatott. „Mondja csak, mégis mit árulnak itt?” Az eladó zavart krákogásba kezdett, mintha a torkán akadt volna a kérdés. „Hát izé…”, és zavartan körbenézett, hátha a polcok egy szempillantás alatt megtelnek áruval. De nem, a polcok továbbra is üresen néztek vissza rá. „Itt kérem mindent, drága Ceaușescu elvtárs. Tessék csak velem jönni.”
Polcról polcra vezette az Elnököt. „Itt tartjuk a pékárut. Itt meg a húsárut. Tessék csak jönni, kérem. Ez itt a tejtermékek helye. Ilyenkor persze már nincs semmi. Tetszik tudni, dolgozó népünk még a kora reggeli órákban felvásárolja ezeket a fontos alapélelmiszereket. Éppen most várjuk az árut.” Azzal tovább vezette az Elvtársat az üres polcok között. Utolsó mondataira a háttérben álló fiatalemberből kirobbant a röhögés. De csak egy pillanatra, mert tapintatosan és főleg ijedten a szájára tapasztotta a kezét. A két előtte álló öreg haragosan hátrafordult. Tekintetükön az állt: „Ezért még számolunk!”, aztán még hangosabban tapsoltak tovább.
Az Elnök csak bólintott, hümmögött, az orra alatt dörmögött valami érthetetlent, és a végén nagy nehezen megszólalt. „Szép, nagyon szép.” Aztán közelebb hajolt a boltvezetőhöz, és lehalkítva a hangját, szinte bizalmaskodva odasúgta. „Esetleg valami árut is tudna mutatni? Tudja, amit nem vásárolnak fel a reggeli órákban.” A boltvezető arcán földöntúli boldogság és elégedettség jelent meg. „Mi sem természetesebb ennél, drága Elnök elvtárs. Kérem, fáradjon velem!” Azzal odavezette az Elvtársat a halkonzerves és almalekváros polcokhoz. Az Elnök nézte egy darabig a sok árut, majd találomra levett egyet-egyet, megnézte a feliratokat, sőt meg is szagolta a dobozokat, aztán visszatette őket. „Derék, nagyon derék. Ezek egészséges ételek. Nem kell fölösleges zsiradékkal tömni az embereket. Csak eltunyulnak, és az a termelés hátrányát okozná.” „Igenis, Elnök elvtárs!”, bólogattak kórusban a boltosok és a két öreg.
Az Elnök elgondolkodva indult a kijárat felé. Azon morfondírozott, hogy akkor most igaza volt-e Gorbacsovnak vagy sem. Meggyőzte magát, hogy nem, hiszen áru van, áru volt és áru lesz. Persze még nincs annyi, hogy a kapitalisták is irigykedjenek ránk, de az út, az irány feltétlenül helyes. Aztán a termelés fokozásával megtelnek a polcok is. Megnyugodott. Jó lesz az. Gorbacsov meg pukkadjon meg! A boltvezető még eléje ugrott, hogy sűrű hajlongások közepette elbúcsúzzon. „Köszönjük Ceaușescu elvtárs értékes útmutatásait! Hálás szívvel köszönjük, hogy időt szánt ránk!” A taps és a skandálás felerősödött, az Elnök még integetett egy rövidet a népének, és a testőr már nyitotta is neki az ajtót.
A bolt elé pár perce három harsány cigány petárdaárus érkezett. A petárda újdonságnak számított, ezért sokan vásárolták karácsony előtt. Most is többen köréjük gyűltek, a Comaliment egyik kirakata előtt. Az Elvtárs személyi sofőrje idegesen nézte ezt a váratlan csoportosulást. Azon gondolkodott, most mit csináljon? Kiszálljon és rájuk szóljon, vagy hátha maguktól is távoznak a csencselők? De nem távoztak, mert folyamatosan újabb és újabb vevők érkeztek. A sofőr izzadt, hol a cigányokat nézte, hol a bolt bejáratát. Végül elszánta magát, kiszállt az autóból, és a csoporthoz lépett. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, egy pukkanás hallatszott, majd újabb és újabb. Valaki, árus vagy vásárló, nem tudni, működésbe hozott egy tucatnyi petárdát, és bedobta tömegbe.
Füst szállt fel, a cigányok szétfutottak, de hárman, köztük a sofőr is, elnyúltak a járdán, öntudatlanul, vérző kézzel és fejjel. A bolt ajtajában álló Elnök elvtársnak megfagyott a tekintete. Hátranézett kísérőjére, most mi legyen? A szekus is hátranézett a boltvezetőre, most mit csináljon? A boltvezető is hátranézett, de csak az üres polcok néztek vissza rá. Ekkor a két öreg mögött meghúzódó Bogdan lépett előre, és a boltvezetőhöz szólt: „Van hátsó bejárat a boltban?” Az kétségbeesetten bólogatott. „Igen, persze. Ott pakoljuk be az árut.”
A fiatalember most a szekushoz fordult. Hozzák az autót a hátsó bejárathoz. A testőr némán bólintott és kilépett, hogy szóljon a társának, de az a járdán feküdt. Nem lehetett tudni, él-e még. Gyorsan visszalépett a boltba. „A sofőrnek annyi.” Bogdan szigorúan utasította: „akkor maga hozza az autót. Mire vár még?” A szekus most zavartan nézett Ceaușescura. „Nem hagyhatom magára az Elnök elvtársat.” „Nem hagyja magára. A hátsó kijáratnál várjuk magát az autóval.” A testőr vonakodott, az Elvtárstól várt megerősítést. Ceaușescu ijedten pislogott. Minél előbb el akart tűnni erről a veszélyes helyről. Ezerszer is megbánta már ezt a spontán látogatást. Ha ezt Leona megtudja, lesz nagy ribillió. Nem marad ép váza a Primăverii villában. És a legrosszabb benne, hogy Elenának ezúttal igaza is lesz. Intett a szekusnak: „Menj! Siess! Hozd az autót!” A testőr tisztelgett, és kisietett a boltból.
A távolból szirénák hangja hallatszott. „Menjen előre”, intett Bogdan a boltvezetőnek, majd az Elnökhöz fordult. „Jöjjön!” Míg a hátsó kijárathoz tartottak, a fiatalembernek átfutott a fején, hogy ez nem lehet igaz, éppen ezt a vén szart készül megmenteni, aki az egész életét tönkre tette. Miután két éve elfogták a zöldhatáron és úgy elverték, mint a kétfenekű dobot, majd három hónapra börtönbe zárták. Az egyetemről kirúgták, munkát egy jó darabig sehol sem kapott. Most ferentari-i cigányokkal sepri a szemetet az utcán. És akkor ő mindezért cserébe megmenti a nép „legszeretettebb fiát”. Éppen ő, akinek bőven lenne elszámolnivalója vele…
A raktárba érve a boltvezető kinyitotta a hátsó bejárati vasajtót. Kidugta a fejét és figyelt, mikor érkezik már az elnöki terepjáró. Az Elnök az ajtón belül várakozott Bogdan felügyelete alatt. Eltelt egy perc, aztán kettő, majd három… Az autó sehol. A fiatalember kilépett az utcára. Ő sem látott egyetlen autót sem a környéken. Visszatért a boltvezetőhöz. „Menjen vissza öregem a boltba, nézze meg, elindult egyáltalán az az autó, vagy még mindig ott rostokol az út szélén?” A boltvezető megvakarta a fejét, ő sem tudta, mi a jó megoldás ilyenkor, aztán kelletlenül bólintott, és visszasietett az üzlethelyiségbe.
Bogdan az ajtóban állt, az utcát figyelte. Majd visszalépett, ránézett az Elnökre, és némán széttárta a karjait. Most az Elvtárs vakarta a fejét. Ő, aki mindenhez hozzá tudott szólni, aki minden szakembernek tudott értékesebbnél értékesebb tanácsokat adni, most hallgatott és hümmögött, és alig várta, hogy hazaérjen végre. Ott legyen a Feleségem Elvtársnő karjaiban, aki majd biztos hangos patáliát csap vakmerő kalandja hallatán, de ez sem baj, csak végre hazaérjen ebből az ezer veszélyt rejtő országból, ahol megannyi veszedelem les az emberre, ha spontánul és meggondolatlanul belép egy ürességtől ásító élelmiszerboltba.
Közben visszatért a boltvezető. Lihegett az izgalomtól és a sietségtől. Egyenesen az Elnökhöz fordult. „Ceaușescu elvtárs! Az autó nem fog jönni. Valami haramiák kiszúrták, hogy az ön autója, és betörték az ablakait, még mielőtt a sofőr elindulhatott volna. Az meg vérző fejjel elmenekült. Közben a petárdabaleset áldozataihoz kiérkeztek a mentők. Kértem, hogy segítsenek Ceaușescu elvtárs elszállításában, de kinevettek. Azt mondták, szép kis alak vagyok és jobban teszem, ha ilyesmivel nem viccelődök, főleg nem mások előtt, mert hamarosan a diliházban köthetek ki. Méghozzá az ő segítségükkel. Azt pedig nem fogom megköszönni nekik.” A fiatalember felnevetett. „Csodálkozik? Nem túl életszerű, hogy az Elnök itt lófrál egy bukaresti élelmiszerüzletben. Én sem hinném el.”
Az Elvtárs eddig némán hallgatta őket, de most kitört minden elfojtott dühe. „A jó kurva anyjukat azoknak a csavargóknak! Minden naplopót összeszedetek, és börtönbe záratok Bukarestben!” Azzal Bogdanhoz fordult: „Elvtárs, most mi legyen? El tud eljuttatni a Primăverii villába?” A fiatalember válasz helyett a boltvezetőhöz fordult: „Telefon van?” „Van.” „Működik?” „Már hetek óta nem.” Bogdan most az Elnökre nézett, és közben a boltvezetőre mutatott. „Tessék, ez Románia. Egy kurva telefon sem működik. Most legalább a saját bőrén tapasztalja meg az Elvtárs, hogy milyen az élet az alsóbb szinteken.”
Ceaușescu nyugalomra intette. „Elvtárs, kérem! Értse meg, még nem vagyunk készen. Legyenek még egy kis türelemmel. Épp csak most fizettük vissza az adósságokat. Még néhány év, és felépítjük a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat.” Bogdan legyintett. „Na, ezt már hallottam egy párszor. Aztán telefonálni mégsem tudunk.” Pár pillanatig némán nézték egymást. A fiatalember felnevetett. „Na jó, ezt a vitát inkább halasszuk későbbre. Most megyünk, fogunk egy taxit, és hazafuvarozzuk az Elvtársat”. Egyikőjük sem ellenkezett. A boltvezető csak arra várt, szabaduljon már meg végre a hívatlan vendégtől, igyon egy szíverősítőt valamelyik közeli kocsmában a nagy ijedelemre, és aztán megnyugodva a nagy veszély után, folytathassa élménybeszámolóját beosztottjainak Irináról, aki olyan nehezen akarja odaadni magát neki. Pedig ő mindent megpróbál. Már két hete mindent odahord neki, pult alól. Az Elnök nem volt felkészülve ilyen helyzetekre. Semmi nem jutott az eszébe. Így hát sorsát a határozott fellépésű fiatalember kezébe helyezte. Hátha ő tudja, mit csinál…
Visszatértek az üzlethelyiségbe. A két öreg még mindig a boltban álldogált. Amikor a meglátták Bogdant és a boltvezetőt, amint szorosan közrefogták az Elvtársat, eltátották a szájukat, és ijedt szemekkel pislogtak a raktárból visszatérőkre. „Jóságos Isten, ez ugye nem valami forradalom?” – suttogták. „Most mit csináljunk?” Kínjukban tapsolni kezdtek. Abból baj nem lehet. „Kuss!” szólt rájuk villámló szemekkel Bogdan. A két öregúr rögvest elcsendesedett. Nem értették a helyzetet. A rendszer ellensége, ez a fiatal nyikhaj lázadó kísérgeti Ceaușescu elvtársat. Addig-addig kritizált, hogy a végén csak benyalta magát a mocsok. Pedig nem is tapsolt a szégyentelen…
A bolt előtt még mindig ott állt az elnöki autó, törött ablakokkal, kiszúrt gumikkal. A járókelők lassítottak, megbámulták, majd lehajtott fejjel gyorsan tovább mentek. Nehogy belekeveredjenek, ha érkezik a milícia. Bogdan elgondolkodva megvakarta az állát. „Na jó. Haladjunk! Ceaușescu elvtárs, cseréljünk sapkát. Így könnyen felismerik. Ne nézzen az emberek szemébe. Ne beszéljen. Haladjon csak szorosan mögöttem.” Azzal elővett a zsebéből egy gyűrött kötött sapkát, levette az Elnökét, és a fejébe nyomta a sajátját. Az Elvtárs nem értette a dolgot. „Ugyan miért baj az, ha felismernek? Már egy kis tapsot is irigyel tőlem? Látom, nagyon kritikus a pártvezetéssel szemben.” A két öregúr most előrelépett. „Így van, Ceaușescu elvtárs! Ezt mi is meg tudjuk erősíteni. Ez a fiatalember egy lázadó. Tessék vigyázni vele!” Bogdan türelmetlenül leintette a két férfit, és az Elnökhöz fordult. „Odakint nem mindenki akar majd tapsolni magának. Nézze csak, az autóját is simán szétverték.” Ezt már nem kellett kétszer mondja. Ceaușescu a szemébe húzta az elnyúlt, bolyhos kötött sapkát.
Végre kiléptek a Comaliment ajtaján. Bogdan haladt elől. Szorosan a nyomában, a fejét leszegve az Elvtárs. A kötött sapka, amit akkor tájt fiatal és idős egyaránt viselt, teljesen elrejtette a fizimiskáját. Néhány lépéssel mögötte a fehér köpenyes boltvezető lépkedett. Olyan hetven métert haladt a különös menet a Dorobanți téren. Elhagyták az újságárus bódét, ahol még mindig ott hevertek a járdán az irodalmi hetilap meggyalázott lapjai.
Hamarosan odaértek a taximegállóhoz. Egyetlen autó, egy rozoga, fehér 1300-as Dacia break várakozott. Bogdan betuszkolta az Elnököt a hátsó ülésre, ő maga pedig az anyósülésre ült. A boltvezető némán állt az út szélén, és arra gondolt, ha ezt a napot túléli, akkor hosszú, boldog élete lesz, mely alatt még sok finomságot oszthat szét pult alól. És talán az oly kívánt Irinát is megkapja végre ráadásként.
„Hová megyünk?”, kérdezte unottan a taxis, egy ötven év fölötti, őszes, erősen kopaszodó, szemüveges férfi, és elfordította a slusszkulcsot. Ceaușescu válaszolt. „Primăverii sugárút, a Primăverii villa.” Csend. A taxis csak most vette szemügyre az utasait, de az Elvtársat a csúf sapkában még mindig nem ismerte fel. „Abba az utcába engem nem engednek be. Éjjel-nappal milicisták őrködnek az utca elején. Tudják, ott lakik a… ott lakik a… ” Kereste a szavakat. Aztán csak legyintett. „Velem be fogják engedni”, válaszolta az Elnök, akinek a hazatérés gondolatára kezdett visszatérni a magabiztossága. A taxis belenyugodott. Jó. Legfeljebb, ha mégsem, az utca elejénél véget ér a fuvar.
Elindultak. A taxis folyton mondta a magáét. Hogy az asszony most állt be a sorba, persze azt sem tudta, mit osztanak. De mindegy, majd csak kap valamit. Bezzeg azok a magas rangú elvtársak, akik novemberben, a kongresszuson vörösre tapsolták a tenyerüket, olyan kövérek, mint a gazdájuk. Mintha mindegyik valami disznóhizlaldából jönne. És nevetett. Erre az Elvtárs a hátsó ülésen idegesen köhögni kezdett, mintha valami a torkán akadt volna, de nem mert rászólni a sofőrre, mert még túl messze volt tőlük az elnöki villa. Bogdan jókat nevetgélt a sofőr mondókáján, és adta alá a lovat, hogy valóban, ő eddig észre sem vette, hogy a Központi Bizottság tagjai milyen túlsúlyosak. Talán éppen ez lesz a vesztük. Az a töméntelen sok háj, ami rájuk rakódott. Az Elnök meg csak izzadt és izgett-mozgott a hátsó ülésen, és állandóan krákogott, mint egy súlyos dohányos.
Végre megérkeztek. Az utca elején posztoló milicisták egyike odalépett a sofőrhöz. „Az utasaim azt mondják, a Primăverii villába akarnak menni.” Az egyenruhás vasvillatekintettel átment a túloldalra, és megkopogtatta a Bogdan felőli ablakot. „Hol az engedélyük?” A fiatalember nyugodtan a háta mögé mutatott. „Ott ül hátul, személyesen.” A milicista az Elvtárs ablakához lépett. Az levette a sapkát, és letekerte az ablakot. „Na, meddig álljunk még itt, elvtárs?”, vetette oda foghegyről. A tányérsapkás arcából kifutott a vér. Zavartan tisztelgett. „Bocsánat, Elnök elvtárs! Elnézést kérek, nem tudtam, hogy ön az!” Az autó háta mögött visszafutott a sofőrhöz, és siettette: „Menjen! Menjen már, jóember! Siessen!”
A taxi továbbhajtott, és hamarosan megállt az elnöki villa előtt. A sofőr majd elsüllyedt a székében. Remegett a hangja, amikor közölte, hogy megérkeztek. Nem mert előhozakodni a fuvardíjjal. Bogdan azonban mosolygósan ránézett. „Na, mennyivel tartozik az Elnök elvtárs, komám?” „Hát, izé, hogy is mondjam, 9 lej 25 bani lesz”, dadogta zavartan a gépkocsivezető. Az Elnök nem hordott pénzt magával. „Várjon. Majd küldök valakit. Az majd kifizeti.” „Igenis, Elnök elvtárs! De tényleg, ne tessék belőle ügyet csinálni. Igazán nem fontos. Meg tetszett tisztelni. Én meg, idióta, beszéltem összevissza, mint egy holdkóros. Ne tessék rám haragudni. Ilyen csúnya szájuk van a taxisoknak.”
Az Elvtárs azonban közben már kiszállt. Visszaadta Bogdan kopott sapkáját, és megkapta a sajátját. Zavarban volt. Nem tudta, mit kell ilyenkor mondani. Negyedszázada, mióta hatalmon volt, még nem szorult rá, hogy megmentsék az életét. „Hogy is hívják magát?” „Mondjuk azt, hogy a Névtelennek. Nem akarom, hogy a szekusok rám törjék éjjel az ajtót.” „Ugyan miért?”, nézett rá elképedten az Elnök. „Tudja azt maga jól. Mert most ugyan kimentettem a csávából, de nem rejtettem véka alá, hogy nem a maguk pártján állok. És, hát maguk a magamfajtával nem szoktak kesztyűs kézzel bánni. Tapasztaltam. Maga már megúszta ezt a kalandot. Most rajtam a sor, hogy én is megússzam.”
Ceaușescu hallgatott és hümmögött. Aztán alig észrevehetően bólintott, és a villa felé nézett. „Na jó, akkor viszont kiküldök magának a fuvardíjat hozó emberrel egy borítékot. Köszönetem jeléül.” „Inkább nem. Emberségből tettem. Ezt kérem magától is, ennek a népnek, Ceaușescu elvtárs. Emberséget.” Az Elvtárs nem szólt többé, csak némán kezet nyújtott. Részéről, aki minden ismerős és ismeretlen kézen kórokozókat gyanított, nagy kegy volt ez. Sőt, több annál. Elismerés. Bizalom. „Sok szerencsét Elnök elvtárs. Menjen be, mert hideg a december. Becsapós.” Az Elvtárs pedig besietett, de előtte még a villa előtt posztoló egyik milicistával kifizettette a taxi árát.
„Na, ilyet még nem láttam”, mondta maga elé, a fejét ingatva a sofőr, miután elindultak. „Hogy valaki így, ilyen közvetlen hangon beszéljen az Elvtárssal. Talán barátok? Régi ismerősök?” Bogdan elnevette magát. „Nem. Dehogyis. Inkább ellenségek. Csak most összefutottunk. Ilyenek a véletlenek.” A taxis homlokát ráncolta, és hosszan bámult rá, aztán az egész út során nem szólt többé egy szót sem. Amikor a Dorobanți téren Bogdan fizetni akart, a sofőr elhárította. „Nem, nem! Szó sem lehet róla. Ha maga gáláns lehetett ezzel az emberrel, akkor számomra a megtiszteltetés, hogy én fuvarozhattam magát.” „Azt hittem, az elnöki fuvarra lesz inkább büszke”, nevetett rá a fiatalember. A sofőr megvetően legyintett. „Csak egyet mondjon még”, szólt végül az autóból kiszálló Bogdan után, aki kérdően nézett vissza. „Mondja már, miért éppen úgy köszönt el tőle? Miért kívánt sok szerencsét neki?” „Mert úgy gondolom, hogy szüksége lesz rá”, mondta a fiatalember cinkos mosollyal.
Az újságárus felől két hangos öregúr közeledett. Bogdan gyűrött sapkáját gyorsan a fejére húzta. Ha az Elvtárs láthatatlanná vált tőle, hátha neki is segíteni fog… Aztán kezeit zsebre téve, ráérősen, fütyörészve sétált tovább a téren, keresve, hol van sor, ahová beállhat…
