Fábián Tibor: „A nép kis helyen is elfér”

RÉSZLET A CEAUȘESCU ELVTÁRS, PAJTÁS CÍMŰ SZATIRIKUS REGÉNYBŐL

„Ceaușescu elvtárs! Le kell szállnunk. Teljes légzárat rendeltek el. Ha tovább haladunk, lőni fognak ránk”, szólt hátra ijedten a pilóta. „Jó, akkor szállj le. Majd autóval megyünk tovább.” A két öreg zavarodottan nézett egymásra. Az Elnök dühös volt. Úgy érezte, kelepcébe csalták. Nem kellett volna eljönniük Bukarestből. A kezét Elena kézfejére helyezte, erőt akart mutatni, de valójában magát akarta megnyugtatni. Ő, aki minden napját, sőt hónapját jó előre megtervezte, most a következő pillanatot sem képes felmérni… A helikopter közben lassan leereszkedett az országút közelében. „Targoviste 18 km”, olvasta a közlekedési táblán, hunyorgó szemekkel Elena. „Na gyere, lestoppolunk valamit”, mondta kelletlenül az Elnök és megálltak az út szélén.

Gyér volt a forgalom, de az a néhány autó, ami jött, hangos tülköléssel közeledett. A sofőrök ész nélkül nyomták a dudát, villogtatták a lámpákat és ujjaikkal V betűt formáltak, a győzelem jelét. „Mit ünnepelnek ezek?”, fordult Elenához az Elvtárs. „Biztos felismertek minket.”, mondta az Elvtársnő. Az Elnök bólintott. „Tényleg, erre nem is gondoltam. De ne csak integessenek ezek a balfácánok, hanem vegyenek is fel.”, azzal a jobbkezével integetni kezdett, ahogy a nagygyűléseken szokott. A Feleségem Elvtársnő idegesen és fázósan topogott mögötte. „Elegem van már ebből a hidegből, meg ebből a kirándulásból. Nem kellett volna arra az idióta Stanculescura hallgatni. Most itt állunk miatta az út szélén, mint két szerencsétlen. Micsoda szégyen!”

Mintha csak meghallották volna a kifakadását, a következő jármű, egy fekete 1300-as Dacia lassított és félrehúzott mögöttük. Ceaușescu szigorú tekintettel hajolt be az ablakon: „Jó napot, elvtárs! Ki engedte meg magának, hogy ma páratlan rendszámú járművel közlekedjen? Tessék, eljövök Bukarestből és minden a feje tetejére áll.” A sofőr döbbenten tátogott. „Na jó”, mondta megenyhülten az Elnök. „Elvisz egy darabon?” „Ó, micsoda megtiszteltetés, Elnök elvtárs! Jöjjenek csak!” Elena elégedetlen morgással helyezkedett el a hátsó ülésen. „Milyen kicsi ez a Dacia. Szégyen, micsoda szégyen!” Az Elnök hátrafordult az anyósülésről és békíteni próbálta párját. „Hagyd csak. Népautó. A nép kis helyen is elfér.”

A kistermetű, kreol bőrű, gyors beszédű, cingár sofőr vigyorogva bólogatott. „Ez már csak így van, Elnök elvtárs. Ültünk már ebben az autóban tizenegyen is. Kutya, mama, gyerekek, meg a rokonság. Hajaj!” A Feleségem Elvtársnőnek legörbült a szája. „Na még csak az kell, hogy csupa kutyaszőr legyen a kabátom.” A Daciás olyan elégedett arccal nézett maga elé, mintha nem is egy gödrökkel tarkított úton haladnának, hanem valahol fenn a menyországban, pihe-puha felhőkön, egyre csak közeledve az Úr dicsőségébe. „Jaj, drága Elnök elvtárs, ha én ezt otthon elmesélem a páromnak, odalesz a gyönyörűségtől. Az összes szomszéd rám fog irigykedni! Ha tudná Elnök elvtárs hányszor hordoztam már a maga képét a felvonulásokon! Szidtak is érte eleget a kollégák… Hajaj!”, olvadozott a meghatottságtól az autós és olyan hitetlenkedve ingatta a fejét, mint aki nem hiszi el, hogy éppen neki volt ekkora szerencséje. „Tetszik tudni, én soha nem lottóztam, de ezek után bizisten veszek egy sorsjegyet. Sőt, tizet!” „Jó, jó, vegyél huszat, de most kapcsold be a rádiót, hadd halljuk, mi újság”, rendelkezett az Elvtárs, aki már unta a férfi locsogását.

A rádió arról beszélt, hogy a zsarnok elmenekült, győzött a forradalom és ideiglenes kormány alakult, Ion Iliescu vezetésével. Elena ezen a ponton felüvöltött. „Mondtam, hogy el kell tenni láb alól! Te meg azt mondtad, elég, ha kihelyezzük vidékre. A jó szíved visz minket a sírba, Nicu!” Az Elvtárs csak hallgatott és hümmögött. Iliére gondolt, aki tegnap megmondta, mit tegyen. Lám, igaza volt. Most otthon üldögélne a kanapén, felpolcolt lábbal és nézné a tévében a forradalmat. De már késő volt, minden elveszett. A Primaverii villa, az ország, a hatalom. Minden. Jelen állás szerint ők csak két bukott vénember, akik üldözötté, hajléktalanná váltak a saját országukban. „Kapcsold ki azt a hazug rádiót!”, utasította a sofőrt.

„Most mi legyen, Elnök elvtárs?”, kérdezte aggódva a fiatalember, „Én félek. Tetszik látni, forradalom van. Nálunk, a faluban is kitódultak az emberek utcára, aztán jól megruházták a Pavelt, azt a vérszívó milicistát, aztán meg azt kiabáltuk: Ole, ole, Ceaușescu nu mai e!” Az Elnök szúrós szemekkel végigmérte az izgő-mozgó emberkét. „Te is?” „Hát izé… tetszik tudni, muszáj volt. Nem vonhattam ki magam. Meg aztán, tetszik tudni, Elnök elvtárs, elkapott a hév. Az minden bajnak okozója! Így volt ez, mikor megházasodtam is. Jött az a jány, a Marioara, hej, micsoda egy fehércseléd volt az! Csak úgy illegette, billegette a farát. Tiszta füttykoncert volt, ha végigment az utcán. Hajaj! Engem meg, tessék, elkapott a hév, vagy micsoda. Most meg van öt porontyunk.” „Csinálsz még egyet és kapsz egy érdemérmet”, gúnyolódott előre hajolva Elena. A szemből jövő autók folyamatos dudálással érkeztek. A bennük ülők énekeltek, integettek, V betűt mutattak. Az Elnök reflexből visszaintett. „Milyen kedvesek.” „Addig örülj, amíg fel nem ismernek. Annak a hülye puccsista forradalmuknak örülnek a nyavalyások”, szólalt meg Elena.

„Elnök elvtárs, ha engem elkapnak magukkal, nekem végem. Még azt hiszik, én is kommunista vagyok”, siránkozott a sofőr. „Ne bőgj! Mondom, hogy ne bőgj!”, szólt rá szigorúan az Elnök. „Ott állj meg. Az valami kaszárnya, ugye? Az pont jó lesz nekünk. Ugye Leona?” A fekete Dacia félrehúzott, az elnöki pár nehézkesen, öreges mozdulatokkal kiszállt.

Az Elvtárs a fejébe nyomta a vastag báránybőr kucsmáját, megigazította a félrecsúszott nyakkendőjét, majd megfogta Elena kezét és a bekötőúton elindultak a közeli kaszárnyaépület felé, amin még a szocialista Románia címerét lobogtatta a szél.

Lassan, méltóságteljesen lépdeltek, mintha vörös szőnyegen haladnának, katonai díszőrség sorfala között. Az autós még dudált nekik és elindult. A sofőr boldog volt, amikor beültek hozzá és boldog volt, amikor kiszálltak. Innentől kezdve most már ő is felszabadultan dudált, villogott és integetett a szembejövőknek, és hangosan kiabált: „Ole, ole, Ceaușescu nu mai e!”