Fábián Tibor: A medve, ami elhúzta a csíkot az elvtársak orra előtt

RÉSZLET A CEAUSESCU ELVTÁRS, PAJTÁS CÍMŰ REGÉNYBŐL

Hamarosan megérkeztek a medveleshez, ami valójában egy csinos faházikó volt, egy nagy tisztás tetején. Két ablakából a völgybe lehetett látni, ahová az eltelt hetekben odaszoktatták a medvéket. Minden nap ugyanabban az időpontban hozták számukra a tápot. A medvék is pontosak voltak, órát lehetett igazítani hozzájuk. Zakariás és az Elnök letelepedett az egyik és a másik ablak elé és megtöltötték a fegyvereiket. A testőrök a háttérben rendezkedtek, előkészítették a tábori ágyat, arra az esetre, ha az Elvtárs túlságosan belefáradna a medvelesbe. Telt, múlt az idő, az Elnök, a kúszás utáni nagy fáradtságra jólesően elfogyasztotta a szendvicsből álló uzsonnáját és egy termoszból teát ivott rá. Az öreg is falt egyet. Hátizsákjából kenyeret, szalonnát, hagymát és sajtot vett elő, majd egy bicskát is előkészített.

A kést látva a két testőr egyszerre kapott a pisztolytáskájához és ugrásra készen figyeltek. Zakariás huncutul elmosolyodott. „Mi az elvtársak? Kérnek egy katonát?” Aztán lekanyarított egy fél szelet kenyeret, amire szalonnát, hagymát és juhsajtot szelt, és átnyújtotta az Elvtársnak, aki már nagyokat nyelve bámulta az öreg portékéit. „Ha meg nem sértem, Elnök elvtárs. Ilyet nem adnak, ott fenn, Bukarestben.” Az Elvtárs kérdőn nézett rá, de egy pillanat alatt eltűnt az arcáról a híres bizalmatlansága és mohón a szájához emelte az ínycsiklandó falatokat. „Elnök elvtárs! Megkóstolom! Tudja, elővigyázatosságból”, hajolt oda ijedten az egyik belügyes, nehogy megmérgezze az Elvtársat ez a furcsa vénember. Ceausescu azonban egy laza kézmozdulattal elhessegette és rávetette magát az ételre.

Így aztán mindkét testőr a szoba túloldalán kuporogva nézte végig, hol tátott szájjal, hol pedig nagyokat nyelve, amint az Elvtárs az utolsó morzsáig felfalja a kenyérre tett szalonnaszeleteket, hagymakarikákat és sajtdarabkákat. A kiadós mozgás meghozta az étvágyát és hát ízlett is neki a rég kóstolt, egyszerű eledel. Még a szemei is kigúvadtak az elégedettségtől. Aztán ismét belekortyolt a teájába, megtörölte a kezét és a száját, majd hátradőlt és elégedetten böfögött. Mire a két kísérő a háttérből szolgálatkészen felpattant és katonásan szalutált: „Kedves egészségére, Elnök elvtárs!” Zakariás, aki közben folyamatosan szemmel tartotta a tisztást, most hirtelen hátrafordult, arcáról egy pillanatra eltűnt a derű, kék szemeiben tengeri vihar tombolt, összehúzott szemöldökkel kérte számon a hangoskodókat. „Halkabban, az Isten szerelmére! Nehogy elijesszék nekem a medvét! Ez vadászat, elvtársak, nem kongresszus! Ne lármázzanak és főleg ne tapsoljanak itt!”

A medve elvesztésének lehetőségétől Ceausescu is megijedt és az erdésznél jóval szigorúbban és rövidebben utasította kísérőit: „Kuss!” Hiába volt azonban erre a különleges alkalomra színültig telerakva a leshely alatti vályú, a radnóti takarmánygyárból külön erre a célra hozatott különleges táppal, a medve most valamiért mégis késett. Talán valami más csemegénél időzött útközben. Pedig Zakariás a munkatársaival már négy hete ideédesgette Szuszut, akit úgy megszokott, hogy nevet is adott neki. A hangos, elnyújtott, lusta szuszogása miatt kapta a Szuszu nevet. A fűben kúszva, az Elnök szapora lihegését hallva, az erdésznek az jutott eszébe, hogy az Elvtárs is éppen olyan hangot ad ki, mint a derék Szuszu. Csak hát őt ugye, nem lehet lepuffantani. Lenne is felfordulás az országban! Ezen megint csak jót mulatott magában.

„Akkor most mi legyen?”, kérdezte ma már másodjára tanácstalanul Ceausescu. „Legyen egészen nyugodt, Elnök elvtárs. Jönni fog a Szuszu. Idehozza az étvágya. Ilyen finomat ebben a kerek erdőben másutt nem talál, mint a radnóti táp. Ide érzik az illata”, mondta az öreg, akinek magabiztossága megnyugtatta az Elnököt. „Na jó, én addig lepihenek, maga meg meséljen valami érdekes és vicces vadásztörténetet”, azzal az Elvtárs halk sóhajok közepette ledőlt a háttérben előkészített tábori ágyára. Zakariás összeráncolta a homlokát, megpödörte a bajszát, majd kisvártatva újra kiült az arcára jellegzetes mosolya. „No, ha már amúgy is medvére várunk, akkor hadd mondjak egy rövidke anekdotát ezzel kapcsolatban. Ha nem tetszik haragudni, Ceausescu elvtárs, egy kis politika is lesz benne.”

Az Elvtárs szemeiben egyszerre kigyúltak az érdeklődés lángjai, és felkönyökölt az ágyon. „Ó, úgy még érdekesebb. Hadd halljam!” Az öreg folytatta. „Szóval, még fiatal erdésznek számítottam, amikor ugyanígy üldögéltünk valahol, egy leshelyen. Szokás szerint az idősek vitték a szót. Mi, fiatalok örültünk, hogy a társaságukban lehetünk és hallgathatjuk őket. Sokat időztünk, egyik történetet a másik után mesélték. Köztük ezt is. Az ötvenes évek végén Bukarestben járt Nyikita Hruscsov. Gheorghe Gheorghiu-Dej a szovjet csapatok kivonását szerette volna kikönyörögni tőle, de az oroszok még a felvetéstől is mereven elzárkóztak. „Nem aktuális. Majd tíz év múlva visszatérünk rá”, jött a kimért válasz.

Gheorghiu-Dej törte a fejét, hogyan lehetne valahogy mégis beadagolni a témát, amíg a szovjet delegáció haza nem utazik. Aztán az ebédnél a moszkvai küldöttség egyik tagja szóba hozta, hogy Hruscsov szenvedélyes vadász, egy megtermett medvéért bárhova elmegy. Na, erre felcsillant Gheorghiu-Dej szeme, azon nyomban meg is ígérte Hruscsovnak, hogy elviszi medvét lőni. De, hogy hova, azt még ő sem tudta. Már nem volt sok idejük a delegáció hazautazásáig, így a legközelebbi helyszínt választották, a Bukarest alatti Ogarca erdőt. Ment is az utasítás a helyieknek, hogy készüljenek, mert állami delegáció érkezik, Hruscsov elvtárs medvét kell lőjön! Államérdek! Kifogás nincs! No, erre megbolydult az ogarcai méhkas! A helyieket kiverte a hideg veríték, kétségbeesetten tördelték a kezüket, karmolták az arcukat, honnan szerezzenek ők most medvét, amikor náluk, Ogarcán soha nem is volt ilyen állat, csak, róka, nyúl, esetleg vaddisznó.

Az erdészet vezetője úgy bömbölt, mint egy gyermek. „Meglássátok, börtönbe kerülünk mindannyian! Ha nem akasztanak fel, akkor deportálnak, valahová a Baragani-ba, a Fetesti-i pusztaságba.” Akkor az egyik fiatal tanonc bátortalanul bedobta, hogy a közeli Giurgiu-ba a napokban érkezett egy vándorcirkusz. Medvéjük is van. Bizonyos Fred, ami biciklivel rója a köröket a porondon, a nézők gyönyörűségére. Kölcsön lehetne kérni, Hruscsov elvtárs pedig lelőheti és így mindenki boldog lesz. Kivéve persze a cirkuszigazgatót és a medvére kíváncsi nagyérdeműt, de államérdek ez esetben mindennél fontosabb.

Az Elnök felnevetett. „Hát ez hihetetlen. És azt mondod, ez tényleg megtörtént?” Zakariás csibészesen mosolygott, de nem válaszolt a kérdésre, hanem folytatta. „Szóval, hogy szavamat ne feledjem, innentől kezdve már minden olajozottan ment. Hamarosan meg is érkezett Ogarcára az öreg Fred, a Balkán Cirkusz egyik nagy attrakciója. Szegény cirkuszigazgató nem mert ellenkezni, persze a teljes igazságot nem árulták el neki, miszerint utoljára látja szeretett medvéjét. Azzal állítottak be hozzá, hogy be akarják mutatják az ogarcai erdő élővilágát a szovjet delegációnak, és hát a medve sem hiányozhat a repertoárból… No, elég az hozzá, hogy Hruscsov és Gheorghiu-Dej elvtársak komótosan beültek az alkalmi medveslesbe, ami egy katonai terepjáró nyitott platója volt, szóval nem volt olyan kényelmes házikójuk, mint most nekünk, és várták a medvét. Őkelmét még valahol lent, a tisztás alatt elengedték és a hajtók elkezdték terelni a medveles felé. Itt aztán egy aprócska hiba csúszott a jól előkészített tervbe. Az egyik hajtó egy fához támasztva hagyta a kerékpárját, ami önmagában még nem lett volna baj. Frednek azonban éppen ebből állt a cirkuszi produkciója, így hát fogta magát, kétlábra állt és felpattant a kétkerekűre. Mire a hajtók és a két illusztris vadász elvtárs magához tért a meglepetéstől, már el is tekert az orruk előtt.

Az ogarcaiak lefagytak, lehajtott fejjel, nagyokat pislogva várták az ítélethirdetést, de szerencséjükre Hruscsov és Gheorghiu-Dej elvtárséknak volt humorérzéke, a tisztás alján álldogáló hajtókig hallatszott a nevetésük. Mindketten egyetértettek vele, hogy egy ilyen derék, talpraesett jószág igazán megérdemli, hogy életben maradjon. Így hát Fred sértetlenül visszakerült a Balkán Cirkuszba, ahol még hosszú éveken át rótta a köröket a porondon kedvenc biciklije nyergében, a nézők nagy gyönyörűségére. A mackó az eset után persze még népszerűbb lett. Mindenki látni akarta a medvét, ami elhúzta a csíkot Hruscsov és Gheorghiu-Dej elvtársak orra előtt. És még nincs vége, mert Hruscsov elvtárs annyira megenyhült a vicces közjáték nyomán, hogy az esti búcsúvacsora során, a hangulat tetőfokán, jó sok bor és vodka kóstolgatása után végre kimondta, amit a vendéglátói egész idő alatt hallani szerettek volna tőle: megígérte, hogy egy éven belül kivonják a szovjet csapatokat az országból. A többi már történelem.