Marketingcikket írok épp, mint kiszáradt fahasábok, koppannak kezem alatt a szavak, mikor akkorát dörren a OneDrive, hogy majdnem lefejelem a plafont. Ezen a napon 2017-ben, kecsegtet nosztalgiával a felugró ablak, rákattintok, nem is tudtam, hogy van ilyen funkció. Egy képet mutat, te vagy rajta, R., te meg én, jómagam valami oknál fogva cilinderben. Nagy beleéléssel cigizünk, rossz hatással volt ránk is a Simon Márton, te átmosolyogsz a füstön, én pofákat vágok, így úgy tűnik, mintha viccből lennék csak csúnya, gyakori technikám volt ez, még ma is előfordul néha szelfizések közben, ha nem vagyok részeg. A háttérben egy vörös orrú bácsi kapaszkodik a szőlőlugas árnyékában a fröccsébe, először azt hittem, a nagyapám, aztán ő segített magunkat lokalizálni, lévén a Petz borozó tulaja az, régi fehérvári törzshelyünké, ami éveken keresztül látta el 100 (!) forintos fröccsel a város széli horgásztóhoz járó pecásokat, na meg a hosszú léptű katolikus ifjúságot. Ettől persze most úgy tűnik, mintha „iskoláztatásunk ellenére” extrémitásokban gazdag diákéletet éltünk volna, pedig szó sincs ilyesmiről, heti egyszer pénteken, maximum másnap szombaton megittunk ott néhány fröccsöt, míg haza nem parancsolt minket az utolsó busz kérlelhetetlensége, nálunk nem volt a vidék pszichiátriája a detox, a legvadabb történet P. hírnevét öregbíti, aki matek tz után egyhuzamban küldte le az ezer forintjából megvásárolt fröccsöket, és elaludt az asztalon. Nem tudom, miért alakult ez így, mert egyébként hallottam az évfolyamból kemény sztorikat, de kényelmes is volt ez mindenkinek, csak én vágytam szemérmesen valami Nagy Kicsapongásba, ahol a mámor egy ponton, miután elszabadult az éjfél, a Nagy Beteljesülésbe billen át. Különben erre vágyom azóta is sikertelenül, hiába jött aztán Pest meg az Irodalom. Talán csak ezek maradnak meg bennünk, ezek a kitölthetetlen, tátongó vágyak. Te beteljesülés voltál, R., életemben először, és, látod, el is felejtettelek azóta. Nézlek ezen a felhőben felejtett képen, és hatásos mondat lenne, hogy „szebb vagy, mint bármikor”, de a valóság az, hogy nem vagy szebb, csak egyszerűen szép, épp olyan, ahogy akkoriban éltél a fejemben, és ahogy gondolni szoktam rád, mikor nagy néha feltűnsz sokadik randik témájának háttérbe tűnt mellékalakjaként. Valószínűleg most is egy szokásos péntek este zajlódhat, az évszámból meg a cilinderből ítélve érettségi után, amikor „bohémabbra” vettük a figurát. B. unicumot kér a pultnál, Z. a megoldókulcsból magyaráz, ilyesmit csinálhatnak azok, akiket nem mentett ki az időből egy okostelefon szelfikamerája. Lám, mikor megnyitottam ezt a Word-felületet, arról akartam írni, hogy hiába a nosztalgikus vershelyzet, igazából semmi nem jut eszembe rólunk, csak valami tompa, visszhangos derengés. Aztán most mégis azt veszem észre, hogy lassan két oldalnál járok, és kényszerítenem kell magam, hogy lezárjam valahogy ezt a verset. Újra megleptek a felhők, mint a kép készülte után pár hónappal, mikor a pesti kollégium vasbeton árnyéka alatt cigiztem vadul beköltözés után, vihar előtti csöndben. Hirtelen egy esőcsepp hullt rám, és nekem a fehérvári este jutott eszembe az utolsó nyárról, amikor a kocsmából hazajövet, mintegy búcsúzásképp, a tóba merítettem a kezem. Mert abban a zivatarrá terebélyesedő cseppben megérintett valaki arról a júliusi estéről, akitől most, mint évek aszályát leoldott erdők zöldje, újra fényleni kezd a homlokom.
