Bereményi 76
Koponya a magasban
REGŐS MÁTYÁS
A tízes évek második felének Budapestjén, ahol a Viziváros kocsmáiból túlárazott, Cseh Tamás-nosztalgiával kufárkodó bisztrók, valamint vietnámi kifőzdék és ingatlanirodák váltak, egy barátommal a teljesség igénye nélkül soroltuk a számunkra fontos alkotásait a magyar regényirodalomnak. Miután összeszedtünk minden nagy könyvet, még a kevésbé nagyokat is, a sajátosakat és jellegzeteseket, köztük a soha be nem vallottan ismeretlenekkel, az asztal fölött elhangzott a ’77-es album címe, Levél nővéremnek.
A Viziváros esti forgalmának zaja, a vendéglátóegység teraszát beborító füst okozta homály, valamint a felfokozott érzelmi és intellektuális állapot következtében eldönthetetlennek tűnt, ki mondta be a váratlant. Levél nővéremnek. „Miért ne lehetne, azazhogy nagyon is, ez mindvégig itt volt.” „Ez egy regény.” Az elhúzó autók zaja közötti rövid szünetekben röpködtek a szűkítés, a konkretizálás óvatos próbálkozásai, úgymint „bázisregény”, „azt hiszem, Hegel”, „evidens egzisztencializmus”, „ahá, Hamlet”, „Halmi?”. Az izgatottság végigsöpört idegrendszerünkön, majd hamar túljutott tetőpontján – a közelítés abbamaradt. Melldöngetés, zavaros önigazolás következett, a ki nem fejtés aktusának megszokott mozzanatai. Barátom egy Fanni nevű nőt emlegetett, akiről nem tudtam semmit, nem ismerek Fanni nevűt.
Másik alkalommal egy író haver – híres veszett fiú, törékeny szívű – mesélte a születésnapját. Talán negyven lett éppen és egy jóbaráttal (teljesen mellékesen volt egyetemi tanárommal) kora reggel találkoztak valahol a Duna-parton. Rudas Gyógyfürdő és bőséges tojásreggeli volt tervben – nem minősítem, nehezemre esik a szerelemről. A gőzben a haver – végképp engedve a kerek évszám és a fürdőlégkör erőteljes nyomásának – dúdolni kezdett, mi mást a Duna-parton, meg úgy általában: Budapest, Micsoda útjaim, Tanulmányi kirándulás. Beszállt a jóbarát, kezdetben csak úgy maguk elé sziszegve nyomták, majd később – hála a gőz olvasztó hatásának, valamint a kabin akusztikai adottságainak – rendesen megzengették a dalokat. Jó, hogy ennek is vége van, dolguk végeztével kifelé indultak egy átlagos hőmérsékletű fürdő érdekében. Lendületes mozgásuk felkavarta a gőzfürdő páráját, és megdöbbentő magasságban egy formás tar koponya körvonalai bontakoztak ki a homályból.
Időnként, mintha ott volna felettem is. Mikor hátat a falnak és megdögleni, vagy Preston híján magam hajtom fel a gallért, és tudom, hogy a gyerek az enyém. Azóta úgy járok a gőzbe, úgy sziszegek, és tekintek a magasba, fel, egészen a homály fölé, hogy talán meglátok valamit, a koponya lebeg a hátam mögött – egyelőre nem jártam sikerrel. De egyszer megmentette az életem.
Még nem voltam húsz, mikor a Frontátvonulás dalait örökös ismétlésben énekelve, majdhogynem mantrázva bolyongtam Budapest belvárosában egy hosszú télen át, barátaim alkalmi kíséretében. A társaság tagjai közül néhányan szívesen csatlakoztak a mérsékelten provokatív előadáshoz, melynek célja szabadságunk és fontos dekadenciánk prezentálása, valamint önmagunk szórakoztatása volt. Jelentőségteljes összenézésekkel nyugtáztuk az állampolgárokból kiváltott hatást. Többnyire hülyének néztek minket, de akadt, aki felkapta a fejét Vizi vagy Ecsédi nevére.
Egy alkalommal – a Gutenberg tér irányából fordultunk rá a József körútra, februári késő éjszaka – éppen a Frontátvonulást nyomtuk, azok a semmiből bukkantak elő. Azt mondták, kés van náluk, és adjuk át értékeinket, de nem emlékszem pontosan. Nem szerettük, ha megzavarnak a játékban. Egyszerűen folytattuk, csak mondtuk végeláthatatlanul Vizi és Ecsédi párbeszédét, fojtott hangon recitáltuk a dalokat, alkalmi kirablóink szótlanul figyeltek. Barátom megunta a dolgot, továbbsétált a Blaha Lujza tér irányába – én is indultam volna, de megkértek, hogy mondjam el, mi történt végül a Vizivel. Befejeztem az aktuális szakaszt, majd bocsánatkérések mellett otthagytam őket. Az egyik utánam szólt. „Haver, ez egy regény?” „Illetve volt csak.”
(A képet készítette: Stekovics Gáspár)
