HEGEL ÉS A META-LITERATÚRA
A szellem fenomenológiájában olvasható: „Ha ezt igazi megismerésnek akarják venni, akkor valóban azokhoz a ki-találásokhoz kell számítanunk, amelyeknek célja magának a dolognak a megkerülése, s amelyek össze akarják kapcsolni ezt a kettőt: a dologért való komoly igyekezet látszatát és ennek az igyekezetnek a valóságban való megtakarítását. – Mert a dolog nem merül ki céljában, hanem kivitelében; az eredmény sem a valóságos egész, hanem az eredmény, elérésének folyamatával együtt; a cél önmagában az élettelen általános, mint ahogy a tendencia a puszta törekvés, amely még nélkülözi valóságát.”
Sokszor valóban nem a dologgal, nem magával a témával foglalkozunk, hanem elodázzuk az elemzést azzal, hogy túl akarunk lenni rajta. S ez által, a tényleges ügyön túlról közelítünk, mintha már elvégeztük volna az elemzést, s ezzel elhomályosítjuk azt, amit voltaképp meg akarunk mutatni. Érteni. S az igazi alak, a forma, amiben majd benne lesz maga az igazság, úgy juthat kifejezésre, hogy megtaláljuk a kulcsot, a modellt, ami természetesen fogalmi lesz. Ugyanakkor képes beszéd is. Mert a hasonlatok azok az eszközök, amelyek hatalmat, uralmat tudnak venni a jelenségeken, amiket lelepleznek. Leképeznek, s feloldanak. Nem véletlen, hogy az Örökkévaló kikéri magának az Ézsaiás könyvében (46. 5), hogy bármihez hasonlítsák. Hiszen akkor a legfelsőbb létezőn venne uralmat, tenné egyenlővé valami földi entitással, gyűrné maga alá az, aki megtalálná a metaforát, ami ezzel voltaképp megfejtené Isten legbensőbb titkát.
De erre a dilemmára is van válasza Hegelnek. Nézzük. „Az öntudatos szellem nemcsak rajta ment túl a másik végletbe, a szubsztancia nélküli önmagára irányuló reflexiójába, hanem túlment ezen is. Lényeges élete nemcsak elveszett számára; tudatában is van e veszteségnek és a végességnek, amely (a) tartalma.”
Örökké tévedünk és hibázunk, amikor (mindvégig) megértünk, elmagyarázunk, leírunk. A belátás lehetetlenségében viszont felleljük az épülést. A szép és az örök kedvet csinál a folytatáshoz, a beszédhez és a hidegen lépkedő szükségszerűség elviseléséhez. Hiszen képek és gondolatok tarkasága ékesíti közös egünket, amelyen ott húzódik a kondenzcsík, a fényfonal, ahogy Hegel aposztrofálja, amely vonzza a tekintetet, s amely a felejthetetlen isteni szubsztanciát kutatja szakadatlanul. Azaz a szellem szavát, tanácsát várja, amit a tapasztalatból csak korlátozott módon, a nyelvvel és az értelemmel vélt kinyerni. S amiről azt gondolta, lélek, arról kiderült, hogy szellem, ami sokkal tágabb, átfogóbb erudíciót volt képes biztosítani a kutatásnak.
Érezni és szemlélni kell egyszerre. megtalálni a pillanatot, amiben mindig ott rejtőzik az időtlen, és így megpillanthatjuk a különbözőséget, ami a dolog határsávja. Egy senki-holdja, földje s ege, ahol lehetetlen tartózkodni, olyan sűrű a légkör, de mégis át kell evickélni rajta valahogy. Mindezt úgy, hogy e felfeslés valóban ne tartalmatlan hatásosság legyen, hanem egy új kiterjedés.
József Attila írta: „A lomb lehullt /s a fájdalom ágai benned, / mint mindenkiben, elkövesednek / az aláomló évek, évadok, / rétegek, szintek és tagok / óriási nyomása alatt” {Magad emésztő, 1933). József Attila sorai közvetlenül elvezethetnek a kérdéshez, mely A. Danto fogalmazásában így hangzik: minek a metaforái ezek egyáltalán? Mi indokolja létrejöttük? Ezeknek a képeknek, hangulatoknak, ennek az újfajta hangoltságnak? Hogyan hatnak, mi az, amire felfigyelünk bennük, a metaforák tartalmára vagy a reprezentáció formájára? Danto válasza szerint az utóbbira, továbbá nem a metafora konnotatív elemeire, de nem is tulajdonképpeni jelentéseire, hanem az „erő”, a „többlet” meglehetősen homályos fogalmaira figyelünk fel elsősorban. Aligha lehet kétséges, hogy e kapcsolatok lényegéről semmit sem fogunk megtudni, ha az ágakat, hangokat, állapotokat leválasztjuk a fájdalom, világ, lét és a szellem fogalmairól. Annak idején, Thomka Beáta fedezte fel nekünk, a nagy hatású, kreatív kölcsönhatásokat. (Thomka Beáta: Metafora, interpretáció, teória, Literatúra, 1994. 2. 210.) Hogy hajlékunk a nyelv, A logosz. Benne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy Epimenidész mondatával Igévé tétetett a lírai modul. (Apostolok cselekedetei 17. 28.)
Paul de Man kihagyhatatlan, ha a szimbólumról van szó. Ő szemléletesen elmagyarázza, mi történik a szubjektumon belül, bevezeti a képzeletbeli idő fogalmát, amelynek a tengelye vonzza magához mágnesként a vasreszeléket, ami az empirikus világba átültethetetlen. A tiszta ész számára felfoghatatlan hangoltság ez, A véglegesség mércéjével mérve abszurdum és abszolútum egyszerre. „Amikor a világban való létünk érzékelésének ártatlansága, autentikussága megkérdőjeleződik.” (Paul de Man: A temporalitás retorikája, Beck András fordítása. [Az irodalom elméletei, I. Jelenkor, 1996. Pécs.])
