És/és – Költészet és/vagy filozófia

ZALÁN TIBOR: LEGSZEBB VERSEI ÉS GYENGE ZOLTÁN: EMBERLÉTÜNK HATÁRAI CÍMŰ KÖTETEINEK BEMUTATÓJA

Bármilyen dologról is szeretnénk beszélni, óhatatlanul egy nyelvet kell használnunk. Ha azokat a legvégső dolgokat kutatjuk, amelyeket egy nyelv egyáltalán láthatóvá és elgondolhatóvá tehet, akkor magával ezzel a nyelvvel is kezdenünk kell valamit.

Zalán Tibor, a József Attila-díjas költő, író, dramaturg, pedagógus és tanár Gyenge Zoltánnal, az SZTE Filozófia Tanszék vezetőjével, író-társával próbált ezeknek a problémáknak a végére járni március 16-án a Grand Caféban. Czeglédi András jó esztétaként, és nem kevésbé jó moderátorként fogta össze ezeket a kísérleteket, ezeket a nekibuzduló erőfeszítéseket, amelyek mind valahogyan a nyelv és a nyelv által lehetővé tett, lehetővé vált, és lehetővé tehető mondandók megragadását célozták.

Zalán Tibor Legszebb versei című könyve, címéből fakadóan is egyfajta repertóriuma, katalógusa egy élet eddigi munkájának. Gyenge Zoltán Emberlétünk határai című szövege ezzel szemben egy munkásság, a szerző saját tevékenységének helyzetértékelése.  Az egyik kötet versek gyűjteménye, amely Zalán kissé önmarcangolóan reflexív meghatározása alapján sokkal inkább jó verseket próbál egybegyűjteni, semmint szépeket. A másik esszék és egyéb írások kötete, filozófiáról, esztétikáról, vagy az ember szerepéről a világban. Nagy dolgokról tehát, mégis emberközelien, a tapasztalatba ágyazva ezeket a kérdéseket.

Erről a két könyvről volt tehát szó ezen a kettős könyvbemutatón, amelyre szép számmal érkeztek érdeklődők. Pontosabban ennek a két könyvnek a megjelenése szolgáltatott ürügyet és alkalmat arra, hogy a két szerző – immár sokadszorra, – egymásnak feszüljön. Persze talán túlzás így hívni két ember, akár kedélyesnek is nevezhető beszélgetését. A kedélyes anekdoták, személyes történetek, az íráshoz való viszony tapasztalatáról való közös elmélkedés mögött azonban mégis csak a hús és a vér került terítékre. A versek értelméről, az írás öröméről, az olvasóknak való kiszolgáltatottságról vagy az írás folyamatának lezárhatóságáról kevés páros tudna felszabadultabban, szórakoztatóbban és talán nem túlzás, felelőtlenebbül beszélgetni, mint a két meghívott. A felelőtlenség a következmények hiábavalóságának elismerése bizonyos értelemben, és mi más lenne annál hiábavalóbb, mint a végső, és megválaszolhatatlan kérdések megválaszolhatóságának következményein rágódni?

Czeglédi András jó arányérzékkel vezette a beszélgetést, és találta meg azokat a fő gócpontokat, amelyek mentén kibontakozhatott a két főhős közötti párbeszéd. A halál, az elmúlás, az értelmetlenség, vagy az esztétikumban való feloldódás lehetőségének kérdései szervesen és egymást jól kiegészítve jelentek meg. Ezek a felvetések pedig folyton összekapcsolódtak a nyelv és a kifejezés kérdéseivel. Vannak-e olyan kérdések, amelyek csak a költészet eszközeivel ragadhatóak meg? Mi a különbség aközött, ha valaki egy verset ír a halálról, és aközött, ha egy filozófiai értekezést? Valószínűleg az, hogy más dolgot képes megragadni egy vers, és mást egy értekezés. És vajon az a konkrét megjelenés, ahogyan egy vers vagy egy értekezés megragad valamit, az annak a megragadott dolognak, vagy a költészetnek, vagy a filozófiának a lényegét jelenti-e? És ha egy vers a költészet lényegét ragadja meg valamiképpen, akkor egy versnek szükségszerűen szépnek kell-e lennie? Ehhez hasonló, tapogatózó, de mégsem iránytalan mederben folyt a beszélgetés, bőséggel megfűszerezve azokkal a történetmesélési manőverekkel, amelyek mindkét szerzőt védjegyszerűen jellemzik. Zalán Tibort vagy Gyenge Zoltánt bármikor élvezetes hallgatni, mivel mindkettejüknek élvezetes és egyedi stílusa van, akár az írásaikat, akár a szerepléseiket nézzük. Ketten együtt azonban olyan módon tudnak együttműködni, olyan módon tudnak akár nagyon távoli dolgokat is egymásra hangolni, amely kivételessé és minden felelőtlensége ellenére fennköltté teszi az élet kisebb és nagyobb kérdéseit.

Nem meglepő tehát, hogy az előbb függőben hagyott kérdésre Zalán Tibor azt a választ adta, hogy egy versnek egyáltalán nem az a kizárólagos feladata, hogy szép legyen. Egy versnek elsődlegesen verssé kell válnia, vagyis jónak kell lennie, ha mindenképpen ki kellene mondani azt a bizonyos dolgot, amiről talán hallgatni kell. A versnek az a feladata, hogy jó legyen. Gyenge Zoltán ehhez hozzáfűzte, hogy egy nyelvnek, amelyen egy vers megszólal, soha nem szabad unalmassá válnia. De mi tehet unalmassá egy nyelvet? Minden olyan szöveg, amely önmagában unalmas, rosszul vagy nehezen olvasható, amely nem ösztönző. Ha valaki ilyen szövegeket állít elő, az visszaél a nyelvvel, és ráadásul bizonyos kérdéseket elzár a nyelv és a megértés elől. Példaként a szakbarbárok szakzsargonját említette, amelynek eluralkodása bármely tudomány esetében ahhoz vezet, hogy némely kérdés egyszerűen eltűnik a hétköznapi emberek elől, mivel semmilyen segítséget nem kapnak ahhoz, hogy megérthessék e kérdések felmerülését és súlyát.

De nem pusztán a túlzó szakmaiság és a hétköznapi nyelvhasználat ellenállásáról van szó. Ha nincsenek érdekes szövegek, akkor a jó írásokhoz sem tudunk eljutni. Ha pedig a jó írásokhoz nem tudunk eljutni, akkor az unalmas szövegekből kell megértenünk a világot. Ha ennek a beszélgetésnek adható valamilyen végső konklúzió, akkor az az lenne, hogy az érdekes beszélgetések jók. És mi mást akarhatnánk mi emberek, mint a jót?

Módos Ádám

A beszélgetést vezette: Czeglédi András esztéta, helyszín: Grand Café

(A beszélgetés része az SZTE BTK Filozófia Tanszék tavaszi programsorozatának. Az események nyilvánosak és ingyenesek. Bővebb információ a szórólapokon, a Facebookon, vagy itt érhetőek el: https://tiszatajonline.hu/?p=94302