tiszatáj | 2013. január 7.

Bene Zoltán: Értékrend

A nők ritkán szerelmesek, mondta Pósa, ezért kedvelik annyira a szentimentális lektűröket, vadromantikus regényeket, geil füzeteket, meg a nyálas filmeket, amelyekben ok-okozati összefüggés, értelem és érzelem egy molekulányi sincs, csak ajaktól ajakig húzódó nyálszálacskák, indokolatlan könnyek, hangos sóhajok, üres, ám szenvelgő mondatok és nyammogó-cuppogó csókcsaták. Azért vannak oda ezekért, mert fogalmuk sincs, valójában mi a fene a szerelem. Hiszen ha tudnák, az efféle hamis szarságokat legfeljebb akkor forgatnák vagy néznék, ha kényszeresen vigyorogni támadna kedvük valami alpári paródián… Pósa elhallgatott, ördöginek szánt mosolyt kanyarított az ábrázatára. A szemben ülő leányka lebiggyesztette az ajkát, majd fújt egy aprócska lufit a rágógumijából. Rágógumi, gondolta Pósa, már nem is nevezi így senki. Elegendő annyi: rágó, s mindenki tudja, miről van szó. Gusztustalan dologról, amit kérdőzve csócsálnak az emberek, ettől végtelenül bárdolatlanná és butává válik a fizimiskájuk, viszont (állítólag) a foguk sosem likad ki. Hanem akkor minek vannak fogorvosok, tette föl a kérdést magában, magának Pósa, ám rögvest el is hessegette a tolakodó okvetetlenkedést. Végtére is mégsem rágózik mindenki. Legyen elég annyi, folytatta hangos szóval, hogy a nők elvétve szerelmesek csupán. S a férfiak, fájdalom, ugyancsak. A férfiak összekeverik a szerelmet a farkalási vággyal, a nők meg valami csöpögős operettet értenek alatta. Habár mostanában ez is változik, amennyire én látom, na, ja. Pósa eltöprengett, közben meggyújtott egy cigarettát. A lélegzetelállítóan fehérmájú nők és a lehangolóan szépelgő faszik korát éljük egyszerre, mondta tűnődve. És a hagyományos típusúakét meg a mittudoménmilyenekét úgyszintén… Annyifélék vagyunk, hogy talán már nem is nevezhetjük a homo sapienst egy fajnak… De ezt inkább nem feszegetem, még rasszistának tartanál, lelkem. Holott nem vagyok az, csak szeretek hangosan gondolkodni, s te most éppen ennek lehetsz tanúja, pechedre. Na, ja. Mindenesetre szerintem nem arról van szó, hogy az ember a modern időkre a felismerhetetlenségig megváltozott volna. Ez nem igaz. Az ember alapvetően ugyanolyan, amilyen a kialakulása vagy kialakítása óta mindig is volt. Manapság azonban a szocializációja során felfoghatatlanul sokféle viselkedési normát és értékrendet vesz magára, akár valami trendi ruhát. Vagyis annyit állítok csupán, hogy ma mifelénk nincs egységes értékrend, mivel pluralizmus van ezen a téren is. És ami még ennél is ijesztőbb számomra, az az, hogy egy-egy ember naponta-hetente-évente változtatja az értékrendjét, úgy cserélgeti feszt, mint az öltözékét. Vagy egyáltalán nincs is neki! Mármint értékrendje. Bár ez a kettő egy és ugyanaz, azt hiszem… És ez az, ami kell fogyasztóinak nevezett társadalmunknak, s ez az, ami kell a fogyasztóknak. Akarom mondani, a tökéletes fogyasztó nem bírhat értékrenddel… Na, ja… De abbahagyom én ezt, csak belegabalyodok, meg nem is érdekel téged, leányka, édes szívem, ez világos. Világos, hogy inkább a szerelemről akartam beszélni, csak hát az is érték és az is rend, vélhetően ezért kalandoztam el. Pósa megvakarta a füle tövét. Egyszer egy művésztáborban jártam Felsőrocskán, mesélte, ahol alapvetően festők fordultak meg, de abban az esztendőben megtűrtek engem is mint grafikust. Amúgy nem rajzoltam semmit, meg a festők se festettek egy-egy alibi-képnél többet, amit aztán ott lehetett hagyni a tábort üzemeltető önkormányzatnak. Álló nap a kocsmában vedeltünk mindahányan. Barna sört és világosat, valódi bort és tablettásat, pálinkát és rumot, kevertet és unicumot, fröccsöket és konyakokat, hektoliterszám. Közben pökhendien hangoskodtunk. A kocsmáros fia, bizonyos Herbert imádott körülöttünk sertepertélni. A legtöbben levegőnek nézték, én viszont el-elbeszélgettem vele. Szilárd értékrendje volt annak a fiatalembernek, mondhatom. Úgy gondolta, a művészet és maga a művész a legmagasabb rendű létezési forma, s leginkább azon kesergett, hogy azt a sok-sok műalkotást, ami benne élete során zsenge gyerekkorától fogva megszületett, azt mindet, mindet, az elsőtől az utolsóig más valósította meg, egyet se ő maga. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a lelkében vagy az agyában, de az sem kizárt, hogy a bal veséjében, a jobb tüdőlebenyében, netán a térde kalácsában megképződött az alkotás teljessége: a színei, a formái, az arányai, az anyaga. Mindene! Csakhogy mikor már azt kezdte tervezgetni, hogy megvásárolja mindazt, ami által materializálhatja a látományát, mert ezt a szót használta: látomány, na, ja; szóval, mikor írni kezdte a listát, mindig kiderült, hogy valaki megelőzte. Nem egy festményt említett példa gyanánt, és néhány szoborral is alátámasztotta a mondandóját, majd rátért azokra a remekművekre, amelyeket a születése előtt alkottak, ám ha ezt nem teszik, ő valamennyit életre bábáskodta volna. Úgy kell ezt elképzelni, lelkem-kisleányka, hogy ez a Herbert egy reggel, miután befalta a vajas-mézes kenyerét, megalkotta magában, mondjuk, a Viadukt című festményt, mielőtt azonban a tettek mezejére léphetett volna, vagyis vásznat, ecsetet, olajfestéket kerítve nekiláthatott volna a munkának, valahonnan megtudta, hogy ezt a képet már megfestette a Szőnyi István. De éppen úgy, éppen olyanra, amilyennek ő teremtette a bal farpofájában, vagy a jobb lába kisujjában! És, persze, korábban sohasem látta Szőnyi István Viadukt című képét. Anélkül keletkezett benne a festmény előképe, hogy a festménnyel valaha is találkozott volna! Na, ja… Mikor azt kérdeztem tőle, alkalmasint vajon meg is tudná-e valósítani a látományait, megsemmisítő pillantást vetett rám, válaszra sem méltatott. Mondom, szilárd értékrenddel rendelkezett. No, nem is volt jó fogyasztó! Kizárólag házi főzésű ágyas pálinkát ivott, kísérőnek tiszta vizet. Mikor pár nap múltán elfelejtette, hogy orrol rám, azt is elárulta, halálosan szerelmes a Jutka tanító nénibe, aki két évvel idősebb ugyan nála, de még hajadon. Ellenben azt is elárulta, s ezt az információt én most megosztom veled, kedves kis leányka, hogy sosem lesznek egymáséi, mert a Jutka tanító néni nem tudja, mi az, hogy szerelem. Ezt pedig onnan tudja, hogy Jutka erősen kedveli a szentimentális lektűröket, vadromantikus regényeket, geil füzeteket, meg a nyálas filmeket, amelyekben ok-okozati összefüggések, értelem és érzelem egy molekulányi sincs, csak ajaktól ajakig húzódó nyálszálacskák, indokolatlan könnyek, hangos sóhajok, üres, ám szenvelgő mondatok és nyammogó-cuppogó csókcsaták. Csakis azért lehetséges, hogy oda van ezekért, mert fogalma sincs, valójában mi a fene is a nagybetűs Szerelem. Hiszen ha tudná, az efféle hamis szarságokat legfeljebb akkor forgatná vagy nézné, ha kényszeresen vigyorogni támadna kedve valami alpári paródián… Na, ja. Szó szerint ezt mondta ez a Herbert. Szó szerint azt tehát, amit én gondolok minderről. Attól a pillanattól elhittem neki, hogy a jobb heréjében létrehozta a Mona Lisát, de megfesteni nem festhette meg, mert ha megteszi, csak egy hamis Leonardot készít. Az pedig ellenkezett volna az értékrendjével, amint az sem illeszkedett bele, hogy egy életre összeboruljon Jutka tanító nénivel, akibe ugyan szerelmes volt, ugyanakkor tudván tudta róla, hogy képtelen a valódi szerelemre. Igaz, apja, a kocsmáros szerint azért néhányszor megkettyintette nevezett hölgyet, de hát senki se tökéletes, na, ja… Pósa jobb keze kisujját a jobb fülébe helyezte és sebesen mozgatni kezdte. Ez észlelhető élvezettel töltötte el. A szemben ülő leányka lebiggyesztette az ajkát, majd fújt egy terjedelmes lufit a rágógumijából. Egészen addig fújta, míg ki nem durrant. Egykedvűen kapargatta az arcáról a rágógumi-lufi nyákos cafatjait. Pósa kihúzta a kisujját a füléből, sóhajtott egyet, és megkérdezte, mennyivel tartozik. A leányka a komódra pillantott, majd közölte, hogy az előre kihelyezett tízezerbe beleférnek az eddigiek, ha azonban Pósa meggondolta magát és netán mégis kedve szottyan dugni egyet, vagy némi franciára vágyik, úgy többet kell fizetnie. A dugás egy újabb tízes. A francia olcsóbb. Ha véletlen anális huncutkodásra támadna gusztusa, az tizenöt, s abban benne van, mintegy bónusz gyanánt, valamicske prosztatamasszázs. Pósa mindvégig nagy figyelemről tanúságot téve tudálékosan bólogatott, miközben végighallgatta a tarifákat, közben arra gondolt, többet ért volna elinni azt a tízezer forintot, mondjuk Szomor Zsolttal, akihez az utóbbi időben oly ritkán van szerencséje, s aki nyilván sírva fakadna, ha látná egy ilyesféle leánykával. Nem akarok kamatyolni, jelentette ki végül. A leányka csúfondárosan elhúzta a száját, s afelől érdeklődött, talán az értékrendjébe nem fér bele, avagy az anyagi lehetőségei nem engedik? Pósa hangyányit elgondolkozott. Voltaképpen egyikbe sem, ismerte be végül, bár az utóbbi ezúttal meghatározóbb szempont. Na, ja, lehelte a leányka kajánul, fölállt a kanapéról, bezsebelte a komódon heverő bankjegyet, azzal távozott. Pósa mosolyogva integetett utána. Ezt is ki kellett egyszer próbálni, motyogta, előre megfontolt szándékkal fizetni a semmiért.