tiszatáj | 2021. november 14.

Érintettség, jelenlét, zuhanás

HERNÁDI MÁRIA

A MISZTIKUS ÚT PILINSZKY JÁNOS KÖLTÉSZETÉBEN
A köztudatban mindmáig az a meggyőződés él, hogy misztikusnak lenni valamilyen különleges képességet jelent, amelyben csak a kiválasztott keveseknek van része. Ezzel szemben Karl Rahner, a huszadik század talán legjelentősebb teológusa szerint a következő században a kereszténység előtt két út áll: vagy misztikus lesz, vagy nem lesz – amiből viszont az következik, hogy a misztikus út semmiképpen nem kiváltság, hanem a vallásos megújulás mindenki számára nyitott lehetősége, akár egyéni, akár közösségi szinten. A tág értelemben vett misztika ugyanis nem más, mint Istentől való megérintettség, Istennel való személyes – vagyis meghitt és bensőséges – kapcsolat […]

A MISZTIKUS ÚT PILINSZKY JÁNOS KÖLTÉSZETÉBEN

„Szótlanúl és jelentés nélkűl,
és mindeneknél boldogabban.”
(Bár színem fekete)

A köztudatban mindmáig az a meggyőződés él, hogy misztikusnak lenni valamilyen különleges képességet jelent, amelyben csak a kiválasztott keveseknek van része. Ezzel szemben Karl Rahner, a huszadik század talán legjelentősebb teológusa szerint a következő században a kereszténység előtt két út áll: vagy misztikus lesz, vagy nem lesz – amiből viszont az következik, hogy a misztikus út semmiképpen nem kiváltság, hanem a vallásos megújulás mindenki számára nyitott lehetősége, akár egyéni, akár közösségi szinten. A tág értelemben vett misztika ugyanis nem más, mint Istentől való megérintettség, Istennel való személyes – vagyis meghitt és bensőséges – kapcsolat. A vallásos irányultság vagy hitélet ugyanígy elsősorban nem egy sajátos műveltségbe való beavatottságot, és nem is egy erkölcsi szabályrendszer betartását jelenti, hanem mindenekelőtt kapcsolatot, eleven viszonyt – az előbbiek pedig csupán velejárói, következményei a viszonyban létnek.

A kapcsolat kétirányú: az Isten mozdul az ember felé, keresi őt, az ember pedig válaszol erre a hívásra, kinyílik felé – vagyis megérintődik valamitől, ami nem ő maga, nem is a saját belső működése, hanem valami egészen más. Ezt a mást nem magunktól távol, nem elérhetetlen messzeségben érzékeljük, hanem lényünk legmélyebb pontján kapcsolódunk hozzá – azon a ponton, amit a jungiánus pszichológia mélymagnak vagy mély-énnek, a vallások pedig egyszerűen csak léleknek hívnak. A lélek dimenziójában tapasztaljuk meg azt, amit vallásos terminológiával isteni jelenlétnek nevezünk – e jelenlét észlelésének azonban előfeltétele az Istenhez kapcsolódó ember jelenléte is. Ha ez az együttes jelenlét valósággá válik, megindulhat egy belső mozgás egymás felé: az ember az Isten felé fordul, akit megmagyarázhatatlan vonzásként észlel, s e vonzás felé forduló, kitartó figyelme idővel tartós irányultsággá, alapmagatartássá válhat.

Szűkebb értelemben a misztika szó az Istennel való szeretetteli eggyéválás, egyesülés tapasztalatára utal, amely a misztikus útnak egyfajta csúcspontja, betetőzése, s mint ilyen, valóban különleges élmény, amely azonban mégsem tekinthető végállomásnak, és sosem válhat céllá. Ez az élmény ugyanis nem megtartható és nem birtokolható, mivel bekövetkezése nem az emberi erőfeszítés gyümölcse, hanem ajándék – vallásos terminussal élve: kegyelem.

Mivel a misztikus útra vonatkozó tapasztalatunk nem nyelvi, s nem is fogalmi természetű, leírni, megragadni sem lehetséges sem a fogalmi gondolkodás útján, sem pedig nyelvi eszközökkel. A művészi nyelv azonban mégis képes a maga eszközeivel valamiképpen utalni rá. Írásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy Pilinszky János lírájában hogyan történik ez.

E költészetben kirajzolódó misztikus út három részre tagolódik – ezeket nemcsak időben egymást követő útszakaszoknak, hanem egymás mellett futó, ugyanabba az irányba tartó utaknak is tekinthetjük, vagyis az Isten-keresés módozatainak. A három utat háromféle tapasztalat határozza meg: az érintettség, a jelenlét és a zuhanás.

Az Isten szeretetétől való megérintettség élménye leginkább a Pilinszky líra első korszakát jellemzi (Trapéz és korlát; Harmadnapon). Az érintettséget a szerelem-szenvedély, a sebződés-áldozattá válás, és a táplálás-felfalatás motívumkörei jelzik ezekben a versekben. Az Isten-tapasztalat szerelem-élményként való megragadása és nyelvi ábrázolása ősi hagyomány a misztikus irodalomban a bibliai Énekek Énekétől és Ozeás Könyvétől kezdve Keresztes Szent Jánoson és Avilai Terézen át napjainkig. Ehhez a hagyományhoz – melyet a teológia „jegyesi misztikának” nevez – kapcsolódik Pilinszky is.

Az odaadó és szenvedélyes szerelem egész embert – testet, szellemet és lelket – megmozgató történése jelenik meg Örökkön-örökké című versében, amely a misztikus út első szakaszának emblematikus költeménye. A misztikus irodalomban lelki szárazságnak, sivatag-állapotnak nevezett Isten-hiány, illetve az Isten jelenléte, közelsége utáni vágyódás érzelmileg telített, drámai hangvételű panaszként realizálódik:

„Keserüségemre úgysincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

[…]

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!”

Az idézett részletben az Istennel való eggyéválásnak – amit fentebb a misztikus út csúcspontjának, kegyelmi ajándékának neveztünk – nemcsak a vágya jelenik meg, hanem az erről szerzett tapasztalat emléke is, vagyis a lírai én arra vágyik, amit korábban már átélt. Az eggyéválásra utalnak a táplálás és a szeretetteli bekebelezés motívumai, ezen kívül pedig a testi szerelemre utaló ölelés képei:

„karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

[…]

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.”

Motivikusan az eggyéválásra utal a víz elemet megidéző sírás is, amely egyrészt a parttalanul áradó érzelmeket, másrészt az egymást szeretők közti test-határok és én-határok feloldódását jeleníti meg.

A határok megszüntetésével ugyanígy az egyesülést előlegezi a táplálás és a bekebelezés motívuma, amely Pilinszkynél ugyanennek a korszaknak a szerelmi költészetében is megjelenik. A táplálás és felfalatás történése azonban nemcsak a konkrét, egyes emberrel való kapcsolatra utal itt, hanem egyetemessé tágulva mindenkire: „Mindenki táplálékaként, / ahogy már írva van, / adom mint élő eledelt, / a világnak magam” – olvashatjuk a Parafrázis című vers első versszakában. Az „ahogy már írva van” archaizáló közbevetése egyértelművé teszi az áthallást a krisztusi keresztáldozat, az utolsó vacsora és az eukarisztia felé, a költemény további versszakai mégis az emberi szerelem, sőt, kifejezetten a testi szerelem jelentését hangsúlyozzák. A felfalatásból következik a harmadik motívumcsoport megjelenése a versben: miközben a lírai én táplálékul adja önmagát, megsebződik és áldozattá válik:

„Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.

[…]

Mert aki végképp senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.”

Ugyanez a felfalatás miatti áldozattá válás az egészen korai, Halak a hálóban című versben kifejezetten az Istenre vonatkoztatva jelenik meg: „Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán.” A sebződés és áldozattá válás tapasztalatához két eltérő irányból jut el a fiatal Pilinszky lírája, vagyis a motívumnak két gyökere van, melyek ebben a korszakban egymást erősítik: az egyik az elhagyatottság és a kiszolgáltatott sodródás egzisztencialista tapasztalata (v.ö.: „mert aki végképp senkié”), a másik pedig a bensőséges Isten-kapcsolat élménye.

A szerelmes és a szerelem általi megsebzettség motívuma nemcsak a szerelmi lírának, hanem a misztikus irodalomnak is régi eleme. Keresztes Szent János versében olvashatjuk a következőket: „Szerelem élő lángja, / lelkem legközepében /milyen vigyázva, míly szelíden sebzel! / Nem fáj sebed marása, / fejezd be hát egészen, / találkozásunk hártyáját szakítsd el! // Ó tűz, gyönyörbe forgatsz! […] Megölsz, s halállal új életre keltesz.” Ahogy az idézett versben szó szerint is megjelenik: a seb – ugyanúgy ahogy a sírás (víz), az ölelés, vagy a másik bekebelezése – az egymást szeretők közti határokat töri át, így lehetővé téve a vágyott egyesülést.

A Pilinszky-líra misztikus útjának második szakaszát már nem a hiány, a vágyakozás és a sóvárgás uralja, hanem a betöltöttség, Isten jelenlétének vigasztaló tudata: „Istenem, betakartál régen” – olvashatjuk a Van Gogh imája című versben, s ez a boldogító betakartság már olyan felismerés, amely a kudarcokon túli, a vereségek utáni csöndben születik. Az első útszakasz zaklatottságát itt ennek a csöndnek a békéje váltja fel, amelyben az Isten felé fordulás mozdulata tartós és maradandó alapirányultsággá válik, Pilinszky szavával élve: mozdulatlan elkötelezettséggé. A nem nyelvi, nem fogalmi, és elsősorban nem is érzelmi természetű tapasztalatra a költő kifejezőeszközként a tárgyias líra módszerét találja meg: a tárgyak beszédes csöndjére figyel, s a némákat, az elhagyatottakat, a szinte láthatatlanokat próbálja megszólaltatni. „A kampó csöndjét, azt jegyezd” – figyelmezteti a mindenkori írnokokat az Intelem című vers. Isten és ember együttes jelenléte ugyanis a csendben tárul fel, a versben pedig nyelvbe írt hallgatásként képződik meg: becsavart, fekete zászlóként, „szótlanúl és jelentés nélkűl, és mindeneknél boldogabban” szeretne majd megjelenni a lírai én az üdvözültek sorában (Bár színem fekete). Az Istennel való végső egyesülést tehát már nem zokogó, szenvedélyes ölelkezésként ábrázolja ennek az útszakasznak a lírája, hanem egymás jelenlétében való csöndes elmerülésként. Ebből világosan látszik, hogy az alaptapasztalat itt már nem az Istentől való fájdalmas elválasztottság, hanem a vele való egység. Ez az egységélmény Pilinszky líráját az ötvenes évek közepétől kezdve pályája végig meghatározza, és igen fontos poétikai változásokat eredményez, melyek kifejtése külön tanulmányt igényelne. A teljesség igénye nélkül, csupán példaként álljon itt néhány olyan vers címe, amely a jelenlét feltárulásának pillanatait ábrázolja: Zöld, Kőedény, Elég, Itt és most, Dél, Novemberi elízium.

A misztikus út harmadik szakaszának meghatározó motívuma a zuhanás. Maga a szó, amely eredeti jelentésében lefelé irányuló, gyorsuló mozgást jelent, szimbolikusan a vereségre, a kudarcra, a visszafordíthatatlan pusztulásra utal, s mint ilyen, az első pályaszakasz egzisztencialista irányultságát idézi fel. Mivel azonban Pilinszky lírájában – Dosztojevszkij nyomán – gyakran éppen a rossz, a bűn, a szenvedés, a kudarc és vereség általi megsebzettség nyitja meg az utat Isten és ember között, a bűn és az ártatlanság etikai kategóriái ebben a korszakban átjárhatóvá válnak és felülíródnak. Így és ezért tud a mélypont ünnepéllyé válni, hiszen a feltámadást mindig a pokolra szállás tapasztalata előzi meg, sőt – e líra tanúsága szerint – nincsen feltámadás pokolra szállás nélkül (vö.: A mélypont ünnepélye; Jóhír; Merre, hogyan; Példabeszéd, stb.)

Pilinszky hitvallása szerint végül nem a pokol mélyére, és nem is a semmibe (egzisztencializmus), hanem az Isten ölébe zuhanunk. Ha viszont így van, akkor a zuhanás valójában emelkedés, az életút pedig gravitáló mozgás Isten felé: „nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás, /visszahullás a fókusz lángoló, / közös fészkébe” (Egyenes labirintus). Ezen a misztikus útszakaszon – mely főleg Pilinszky kései, hetvenes évekbeli költészetében meghatározó – az Istennel való kapcsolat nem statikus állapot, hanem gyorsuló közeledés a végső találkozás felé: „Holnaptól ellenállás nélkül, / egyenletesen gurulok” (B.I. kisasszony); „pedig zuhanunk, mint a kő / egyenesen és egyértelmüen” (Milyen felemás).

Látható, hogy a harmadik útszakaszon Isten vonzása hasonlóan erős, mint az elsőben, de a gravitáló zuhanás itt már nem a pusztulás, hanem a vele való végső eggyéválás fele tart. További különbség a két stádium között, hogy az önátadás, ami az út elején még csak vágy, itt már megvalósult állapot, és éppen ennek az állapotnak a ráhagyatkozó elengedettsége teszi akadálytalanná az Isten felé közeledést. Ahhoz ugyanis, hogy a zuhanó elengedhesse magát, bizalomra, kierkegaard-i értelemben vett hitre van szükség – abban, hogy az út megtart, és abban, aki az út végén vár. Erről a hitről beszél az Egyenes labirintus zárlata:

„Hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”