Tiszatájonline | 2022. november 10.

Erdősi Martin Zsolt versei

*Oda indultam, ahol az oroszlánok alszanak*

Kávét ittunk, én szürcsöltem inkább. Nekem
ez volt az első, mondtam, de nem hitted el.
Letörölted ajkamról a habot, és oroszlánokról
kezdtél mesélni. Ilyen nagyokat otthon sosem.
Az idegenség varázsa lehet, incselkedtem, mintha
nem nyeltem volna elsőre minden szavad.

Elfelejtettem a kávézó nevét, súgtam bűnbánón
Istennek, vagy valaki másnak, hátha hallgatózik,
de azt a pillanatot, mikor egy
bekanyarodó autó neonja kékbe vonta az arcod,
és ragyogtál, akárha a túlvilágról, megtartottam.

Eljött az idő, hogy helyedre a hallgatás lépett,
és sokáig vártam tőle választ olyan kérdésekre,
amiket nem tehettem fel. Egy padra roskadtam,
szemben, a parkolóban, megint vándorcirkusz, és
azon merengtem, nekünk, reményteleneknek,
milyen nyomorult hely maradt még a világban, elbújni
hová lehet, de csak oroszlánbőgés felelt valamelyik
sátorponyva alól. Ismerős kékség derengett fel a
parkolóban, még az arcodat is látni véltem,
mikor esni kezdett, megjött a villamos,
és elsodorta délibábodat.

Akkor megnyugodtam.

Oda indultam, ahol az oroszlánok alszanak,
és azt kívántam, így aludj te is.


*Te tudtad*

Te tudtad.
Mikor alattam hét emelettel
megmozdult a föld,
és elhalkult a turbékoló erkély,
csak a szárnyverdesés maradt.
Meleg tejjel nyugtattam magam,
még nagymamámtól lestem el a módszert,
de nem csitult a görcs.
Mikor a vakolat omlani kezdett,
nem kiáltottam, csak írtam tovább.
A kórházból kilépve,
már hónapokkal később,
első utam a boltba vitt.
Papír és toll kellett. Nem,
te kellettél volna.
A mindig magabiztos arcod,
gúnyos szájgörbületed, megjátszott
aggódásod és ölelésed melege,
ez mind, és még valami más is.
Így beérem tollal és füzettel,
míg meglelem magamban, mi hiányzik.

Te tudtad, hogy omlás lesz előbb-utóbb,
pedig a mennyezet is még alig repedezett,
mikor kimondtad, hogy ennyi.


*Nekem szánt napjaid*

A gyermekkor kápolnájának hívom. Porladó
falain viszály penészlik. Résnyire
kitárul álmaimban, felébredve oszlik
a homály. Bent ültünk egykor, vártunk,
mint akik hisznek
a csodában. De Isten nem jön el, és
hamarosan nem jöttél te sem. Ültem
egyedül, míg megfáradva felnőttem
inkább. Háromszor kellett ráfordítanom
a kulcsot, mert te is háromszor
fordítottál hátat
nekem. Most külön utakra indulunk,
szívünk csordultig haraggal.
Jó lenne egyszer újra beülni, csak
mi ketten
és várni az Istent, mint az álmaimban,
mert hátha mégis eljön.

(Megjelent a Tiszatáj 2022. januári számában)