Erdélyi nyolcvanas évek, egy kisfiú szemén keresztül

Nem egyszerű vállalkozás olyan könyvről írni ajánlót, amely annyira megérinti az embert, hogy még az újralapozgatáskor is valami elszorul odabent, és hirtelen homályossá válik a látása, pedig az orrán ül a szemüveg. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy a szerző és e sorok írója ugyanazt a korosztályt képviseli. Azt, amelyik a hetvenes-nyolcvanas években élte a gyermekkorát a mai technikai újdonságok ismerete, a már természetessé vált információáradat és árubőség nélkül. A kötet írója Erdélyben, egy kis faluban – én Magyarországon, a fővárosban voltam gyerek. Szerényebb körülmények között éltünk, de sokkal elégedettebben és boldogabban, mint a mai gyerekek, akik előtt a nap huszonnégy órájában minden létező felületen, két kézzel húzzák a „mid lehetne még” mesterséges édesítőszerbe mártott százszínű madzagjait. Mi még készítettünk faágból és dugóból horgászbotot, még csodák palotájának láttuk a cukrászdát, megbecsültük, ha kevés ajándékot kaptunk is, felnéztünk a tanítóinkra, ismertük a szomszédainkat, és nem estünk kétségbe, ha áramszünet miatt sötétbe borult az utca. 

Fábián Tibor újságíró, publicista, református lelkész Ilyenek voltunk című könyvében nem idealizálja a gyermekkori emlékeket, nem a „bezzeg az én időmben” hamis nosztalgiájával eleveníti fel a szocializmus korszakában megélt eseményeket, hanem őszintén, tárgyilagosan, mégis izgalmasan ír úgy, hogy közben időnként könnyeket csal azon olvasók szemébe, akik maguk is átélték ezeket az éveket. Emellett alkalmankénti (teljesen érthetően) kritikus megközelítésével fenn tudja tartani azok figyelmét is, akik később születtek, de érdekli őket, milyen volt magyar gyereknek lenni a szocializmus idején Romániában. 

A rövid történetekből többek között megismerjük, hogy mitől olyan kedves a szerzőnek a zsíros kenyér illata, hogyan próbált barátaival beszökni a profi focisták pályájára, mire használták a felnőttek leharcolt kerékpárjait, milyen volt gyertyafénynél olvasni, sikerrel járt-e a sorban állás a kenyérért, és milyen büntetést kapott a nyugati utazók által vonatokból kidobált édességért ácsingózás miatt. A könyv ezek mellett komolyabb témákat is érint: megismerjük a szerző dolgos nagyszüleit, kedves vagy kevésbé kedves tanárai közül néhányat, az egymástól kontinensnyi távolságba szakadt, ma már csak a Facebookon lájkoló barátokról is olvasunk, és az elmúlás, a halál sem tabutéma a kötetben. Olyan színes csokrot kapunk a kezünkbe, amelyben mindenki megtalálhatja a neki kedves szálat, azonosulhat a „főhős” kisfiúval, vagy éppen ismerős lehet neki egyik-másik történet – hiszen a szerző közülük többet publikált már különböző irodalmi lapokban –, és örömmel olvassa újra.

És hogy miért a kezdő sorokban említett meghatottság? Nem szégyellem: megérintett a könyv, sok emléket hozott elő a gyermekkoromból. Egyrészt hálára indított azért, hogy itt, Magyarországon nekem mennyire jó dolgom volt, hogy szerény anyagi lehetőségeink mellett is sokkal gyakrabban telt nápolyira vagy fagylaltra, mint az erdélyi iskolásoknak, és bárhová mentünk, mindenhol magyarul szóltak hozzánk. Másrészt eszembe juttatta, hogy a gyerekek mindenhol és minden korszakban ugyanolyanok: őszinték, nyitottak, találékonyak, szeretetre vágynak és sebezhetők. Ilyenek voltunk mi, és ilyenek a maiak is, csak nekik sokkal nehezebb megtalálni a helyüket ebben a színes-szagos, magas fordulatszámon forgó világban.

Nem véletlen, hogy a kötet első kiadásának olyan sikere lett, hogy az utolsó szálig elkapkodták. A gondolatébresztő jegyzetgyűjtemény korkép – talán nem merészség azt mondani, hogy krónika-szeletek egy ma már történelemnek számító korszak nagy tortájából. Ilyenek voltunk – énekli Kovács Ákos videóklipjében, amelyben letűnt korokat idéző képsorok festik alá a dal mondanivalóját. Ilyenek voltunk, mondja Fábián Tibor, és mi, kortársak, elkomolyodó arccal, mégis mosolygó lélekkel bólintunk rá. 

Somogyi Noémi

Fábián Tibor: Ilyenek voltunk – Erdélyi történetek

Tárcanovellák

Tortoma Kiadó

Barót, 2022

erdelyikonyv.hu