Kosztolányi mondja valahol, hogy szerelmet vallani magyarul szeretne, szakítani viszont lehetőleg portugálul, de én megfordítottam az egyenletet, pontosabban az élet, és magyarul szakítottam, románul vallottam szerelmet, hát mindegy, az is egy újlatin nyelv, azóta meg magyarul folyik belőlem a bűntudat, mint a trágyalé, magyarul szeretném biztosítani magam, hogy mégsem vagyok akkora gazember, de hát ez is egy romantikus szó, már nem jelent semmit, csak Latinovitsot az Arany emberben, nekem jobb biztosítékokra lenne szükségem, csakhogy mindig kiverem őket, ismernem kellene önmagam, de ez ötven év alatt sem sikerült, bocsánatért zúzom szét a térdem, mint az a bácsi, aki gyerekkoromban térdepelve rasketált a lakásunkban, azaz csiszolta a padlót, bizonyos cselekedeteket már akkor is románul tudtunk csak megfogalmazni, és most eljött az ideje, hogy egy egészen nagy pillanatot kellett megfogalmaznom ezen a nyelven, nekem az anyám sem, az anyanyelvem sem, furcsa szerzet vagyok én, mindenki ártatlan gyilkosa, kérlek, bocsáss meg, többet nem foglak szeretni.
