Emlékezés Danyi Magdolnára, a testvéri táj költőjére

A Palicsi verseket a megjelenés évében, 1996-ban ajánlotta nekem. A jellegzetes balra dűlő, szálkás kézírással írt dedikáció szinte függőlegesen fut föl a papíron. Most, amikor kézbe veszem a karcsú kötetet, a lapok közül újra kihullik egy sárgás könyvtári katalóguscédula, rajta néhány sor, megkért, írjak a könyvéről. Nem írtam meg verseskönyvéről a kritikát, s amikor 2010-ben felkért, Magyarországon mutassam be frissen megjelent tanulmánykötetét, ezt is elmulasztottam. Kétszeres adósságot törlesztek tehát. Kései szövegem Danyi Magdolna már nem olvashatja. A bennünket egymáshoz kötő rokonszenv alapja az volt, hogy láttuk egymást. Azt a képet próbálom tétován megrajzolni, mely költészetfelfogásáról, életérzéséről, magatartásáról él bennem.

Nem voltunk barátok a szó megszokott értelmében, nem beszélgettünk soha magánéleti kérdésekről. Palicsi házában, az üveges könyvszekrények között egyszer sem jártam, bár az ő közegében ismerős voltam, nagynénéméknek víkendházuk volt a nyaralótelepen, gyerekkoromban a faragott, szecessziós, nyitott, nyári villamos a víztorony közelében, a kapu előtt állt meg, mögötte a park, a fasor mélyén megcsillanó tóval, az iszap szagával mély benyomást tett rám. A Szabadka környéki szőlők homokjának forrósága is az első emlékeim közé tartozik.

Az Új Symposion hetvenes évekbeli szerkesztőjét még nem ismerhettem, ehhez túl fiatal voltam. 1983-ban voltam első éves az újvidéki Magyar Tanszéken, amikor a folyóirat őt követő szerkesztőit szétzavarták. A szerkesztőség feloszlatása előtt évfolyamtársaimmal néhányan még messziről figyelhettük a harmadik Symposion-nemzedék tagjait, csodálhattuk a kiforrott, eredeti, fiatal szerzőket, akik ebben a közegben a többiektől különbözők mertek lenni. Az, hogy a szocializmus erkölcsi normái mennyire nem voltak megalapozottak, abban a könnyedségben is megmutatkozott, ahogy a hatalom képviselői félretették őket. Akiket megfosztottak szellemi helyzetüktől, morális igazságuk megfogalmazásával törődtek. Nekünk, akik későn érkeztünk a vajdasági irodalmi életbe, nem lehetett részünk abban, hogy a nálunk csak kicsit idősebb nemzedék maguk közé emeljen bennünket.

1984 tavaszán találkoztunk, amikor bielefeldi tanulmányaiból már hazatért, és a Hídban dolgozott. Nem is találkoztunk, felhívott telefonon. Ekkor már verseit, Czóbel Minkáról írt kötetét olvastam, fényképen is láttam már, az újvidéki közéletben ismeretlenül is felismertem volna őt egy irodalmi est hallgatósága között. Első publikációm, az Irodalomelmélet nevű tárgyból készült szemináriumi dolgozat, a Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton-ciklusáról írt elemzés a Hídban jelent meg. Magdi, a folyóirat egyik szerkesztője azért telefonált, mert az akkori körülmények között a címben szereplő isten-teremtés szót veszélyesnek érezte. Magamban túlzottnak gondoltam aggodalmát, úgy nőttem fel Újvidéken, hogy számomra valósága volt annak, amit magyarul olvastam, olvasmányaim külön bejáratú terében teljes szabadság uralkodott.

Akkor kerültem hozzá közel, amikor 1985 őszén a Magyar Tanszéken kezdett tanítani. A Modern nyelvészet irányai című tárgyat hallgattuk nála. Messziről láttam őt, a katedrán, a könyvtárban, de közelről is figyelhettem, hiszen néhányan emeltszintű Celan-szemináriumra jártunk hozzá, az irodájába. Hogy a belső világ túlsúlyban van benne, ez az első órán kiderült. Nem vette észre, hogy túl gyorsan beszél, a diktált szakirodalmat nem lehetett leírni. Talán észre is vette, olyannyira megbénítóan személyes kudarcnak érezhette, hogy képtelen volt lassabban magyarázni.

Első pillanattól rokonszenvet keltett bennem értelme és irodalmi érzéke. A saját műveletlenségéről mit sem tudó fiatalság elbizakodottságával rendkívül magas mércét állítottam fel tanáraimmal szemben. Nem pusztán a műveltségbeli hiányokat vettem észre (nem olvasta A tragédia születését, gondoltam például egyikükről), hanem az irodalomhoz való, a lehető legkifinomultabb, egzisztenciális viszonyt is számon kértem rajtuk. Az irodalmi élmény, az esztétikum mint mérce, a létezés abszolút középpontja volt számomra. Losoncz Alpár visszaemlékező írásában nagyon találóan állapítja meg, hogy az olvasás, egy másik ember gondolatmenetének befogadása erőt igényel. Magdinak volt ereje az olvasáshoz. Határtalan bizalom élt benne a kifejezéssel szemben.

Az emeltszintű kurzuson, 1986 tavaszán Celan 1967-es, Atemwende című kötetének Nörd­lich von den Flussen kezdetű versét olvastuk közösen. Mindössze négy sorból áll. A lírai én kiveti hálóját, melyet a megszólított Te tétován (zögernd) kövektől írt árnyékokkal terhel meg. Magdi hagyta, hogy az idegen nyelv szemantikai lehetőségei között botladozva őelőtte elmondjuk olvasatunkat. A beszélgetés során észrevettem, hogy a vers jelentéséről más véleménye van, mint nekem, noha ezt a véleményt egyetlen szóval sem erőltette. Ahogy a szemináriummal egy időben írt szövegnyelvészeti értelmezésében meggyőzően bizonyítja, az árnyék ebben a versben, mint Celan költészetében másutt is, az értelmet jelenti, a vers ars poeticaként olvasandó. A zögernd határozói igenév és a beschweren ige jelentésén múlt az értelmezés. Amellett érveltem, hogy a háló kivetése, elterítése szakértelmet kíván ugyan, ám a súlyok eleve a hálóra vannak erősítve, tehát a beschweren ige nem a háló megterhelésére, hanem a hamis fogásra vonatkozik. Nőnek, vagy legalábbis a beszélő társának éreztem a megszólítottat, aki ugyan nem valódi kövekkel, hanem a kövek írta árnyékkal terheli meg a hálót, a fogás mégis a beszélő létét vonja kétségbe. Mit jelenthet a kövek árnyéka? A kövek árnyékában azokat az értelmeket láttam, melyeket a megszólított nő önmaga elidegeníthetetlen lényegének érez. Az árnyéknak nincs ontológiai léte, a személyes azonosságot megképző értelmek ezért érvénytelenek ott, abban a szférában, ahol „egyek vagyunk”. A megszólított Te éppen azért helyezi el tétován, tűnődve a vers hálójában ezeket az értelmeket, mert tisztában van azzal, hogy önértelmezése érvénytelen, ám nem tehet mást. Magdi semmit sem vetett olvasatom ellen, saját értelmezésének érvényessége azonban kizökkentett elbizakodottságomból. Abban kimondatlanul egyetértettünk, hogy a versszövegek olykor megengednek eltérő olvasatokat, a többértelműség azonban nem jelenti azt, hogy valamennyi lehetséges jelentés egyidejűleg érvényes. A költészet nem ismeri „ez is lehet, az is benne van” megengedő langyosságát. Az egyik lehetséges értelemszerkezet mellett döntenünk kell, hiszen a versnek egzisztenciális tétje van. Ma már közelebb került hozzám az ő olvasata, úgy érzem, a versben megszólított Te a mindenkori olvasó, aki figyelemmel, óvatosan kiegyensúlyozza a vers értelmét, hiszen ennek a műveletnek, a vers értelemmel való felruházásának az ő számára ugyanolyan egzisztenciális tétje van, mint a vers-én számára.

A Magdiról őrzött benyomásokban test és lélek szétválaszthatatlanul összefonódik. Ekkoriban a nyúzottságig érzékeny voltam, a saját testem minden vélt vagy valódi hibájának távlatából mások testi lénye különösen közelről érintett. Élesen láttam kerek arcát. Középen elválasztott, mindig csigákban aláomló haját. Sötét arcbőrének kontrasztját barna, sárgás árnyalatú hajával. Mélyen ülő, apró, zöldesszürke szemét, mely hirtelen teleszaladt jóindulatú fénnyel, a szeme alatt a mély árkot, most is hallom kicsit zihálva feltörő, dallamos hagját, a ropogtatott r-ekkel, látom „szálkás” ujjú, mély érzékenységét kifejező kézfejét. Az, hogy milyen egyedül lehet, leginkább akkor látszott, ha oldalról vagy hátulról figyelhettem.

A látásnál van-e több? Tisztában voltam vele, hogy az emberi sérülések hozzánk nőnek, nem lehet feloldani őket, az eszközeink elégtelenek ehhez. A testi tényeket mozdíthatatlannak tudtam, meggyőződésem volt, hogy ezek olyan, a tökéletességet elrontó adottságok, melyek az esélyeken, az emberi lényegen, a mindannyiunknak egyformán kijáró lehetőségeken nem változtatnak. Nem is a testről volt szó esetében, hanem arról, ahogyan a test tapasztalatát, lehetőségeit megélte, önmagára vonatkoztatta.

Fiatalon a verseiben kifejeződő életérzés sötétségétől megriadtam. A kis halott tájképek 2. darabjában írja a következőket: „Kivakult / júliusvégi koradélután (…) Ha követni tudsz / e lángnyelő homokban / mezítláb, látod, / testközelben a kert / az izzadt testvéri táj, / a szélrózsa minden irányából / permetez a fényhalál.”. A bravúr a versszak másik felében következik be, ahol a beszélő az olvasót a vele való teljes azonosulásra szólítja fel. Nemes Nagy Ágnest nővérének nevezi verseiben: én nem nem lehettem „testvére”, nem tudtam, nem mertem azonosulni léttapasztalatával. Talán nem is várta el, hogy bárki kövesse őt ide: életérzé-sének megmutatására törekedhetett, hiszen pontosan tudta, hogy életérzése nem mindannyiunk tapasztalata, s bizonyára fájt neki ez a másság.

A sötétséget nem tartotta magához tartozónak. Nosztalgia című versében arról a másik világról szól, amelynek nincs neve, s ahol ő hiánytalanul az volt, ami itt lenni szeretne, ám amikor a vágyat kifejezi, azt is elárulja, hogy a sötétség tapasztalata sajátja. Amire törekedett, azt az ént feloldó értelmetlenség, fájdalom és kín   ̶  a sötétség   ̶  nehézkedési erejével szemben kellett létrehoznia.

1997 októberében Szivácon, a Szenteleky-napon találkoztunk. A megemlékező műsor végeztével, az emlékház udvarán álltunk, az ebédre várva, itt mindig melegebb volt, mint a hideg teremben. Szinte szavak nélkül, a bizalmával meggyőzött arról, hogy november közepéig sikerülhet összegyűjteni a DAAD-ösztöndíjhoz szükséges igazolásokat. A nyolcvanas évek legelején ő is a Deutscher Akademischer Austauschdienst ösztöndíjával tanult Bielefeldben. A következő év tavaszán annak ellenére odaítélték az éves ösztöndíjat, hogy a legfontosabb dokumentum, Voßkamp professzor úr befogadólevele nem érkezett meg időben, és a postán elveszett az orvosi vizsgálat lelete. Egy évig Freiburg am Breisgauban tanulhattam: különös világossággal, rövid időre nekiiramodott az életem.

A Palicsi versek egyik darabjában megemlít engem is. A lírai én felidézi az epizódot, amikor a Hídban publikált, az Ekhnáton-ciklusról szóló dolgozatot Ilia Mihály megküldte Nemes Nagy Ágnesnek. Hallottam később a Tanár úrtól, hogy Nemes Nagy Ágnes a nekem előkészített képeslapra a nevét sem volt hajlandó aláírni. „Ehhez nekem már nincs erőm.” – mondta. A lírai én hozzáteszi, hogy Nemes Nagy Ágnes a verseire hasonló hallgatással válaszolt, mint az én tanulmányomra. Lényegtelen, milyen méltatlanul kerülök őmellé. Bizonyos, hogy Magdi versei más okból maradtak válasz nélkül, mint tanulmányom. Fiatalkori költészetében mindössze néhány közös szó utal arra, hogy meghatározó élménye volt Nemes Nagy Ágnes lírája. A Palicsi versek énje meg is fogalmazza, hogy Nemes Nagy Ágnes lírája nem az utánzás, hanem mindig a kifejezés vágyát ébresztette fel benne. Különös paradoxon, hogy a versbeszéd, mely bizonyosan felkeltette volna Nemes Nagy Ágnes érdeklődését, a halott költőt szólítja meg.

Palicsi verseknek a halott Nemes Nagy Ágnest megszólító áradó versbeszédében ugyanazt a magatartást formálja meg, mint ami a hétköznapi életben is jellemezte Danyi Magdolnát. Megható gondossággal kívánta mindannyiunk számára azt a jót, amiről hajlandók voltunk azt hinni, hogy természetes módon kijár nekünk. Jóindulata a szerepjátszás hiányából következett. A Palicsi versek énje ehhez hasonlóan szereptelen: a teremtésnek a természetben, a fák életciklusaiban megnyilvánuló formáló elvével akar azonosulni.

Utoljára négy éve, májusban két napot töltöttünk együtt Belgrádban, a DAAD alumnusai­nak szerbiai találkozóján. Képek merülnek föl: a modern, vadonatúj újbelgrádi szálloda egyágyas szobájának kényelme. Az egyetemi karok épületei között egy belső udvaron vendéglői asztalokat, székeket helyeztek el, itt sütkéreztünk. Le vagyunk fényképezve, egy csoportképen nézünk föl az emeletre, a fotós irányába. Testi betegségéről, a műtétről beszélt, amelyen éppen túl volt, az orvosok szakértelme és a gyógyulás iránti teljes bizalommal. Jól volt, tele tervekkel, és mégis vigyáztam, szavaimmal akaratlanul meg ne bántsam. A repülőklub márvány, arany és brokát éttermében, balkáni pompa között vacsoráztunk.

Néhány levelet küldött még, gondosan fogalmazottak voltak, szinte túlcsordultak a jelentéstől. Csodálatos vigasztalás volt mindegyik jelentkezésében, pedig nem szorultam rá. Egyik leveléhez, a búcsújáró hely, a doroszlói csodakút fényképét csatolta. Talán ott járt, levelében nem említette ezt. Vagy önmagát küldte, zöld háttér előtt, és fotója ugyanazt jelentette, mint a kút. Szavakon túli jóindulatot és kiteljesedést fejezett ki.

A kép, amely bennem él, emlékekből, beszélgetéstöredékekből, levelekből rakódik össze. A szenvedés tartja egyben. Nyelvi emlékek is ezek. Az is belejátszik a róla alkotott képbe, ahogyan beszélni tudott az élet érzékelhető oldaláról, élményeiről. Talán a legjellemzőbb, összegző kép a következő: féloldalról mutatkozik, félhosszú haja keretezi az arcát, az értelem fénye és a jóindulat a tekintetében, inkább befelé néz. Amikor váratlan halála után az újvidéki Magyar Tanszéken meg kellett emlékeznem róla, egyszeri arcát igyekeztem kifejezni. Most nem érzem a veszteség riadalmával azt, hogy az arcát kell megidéznem, és ennek a vállalkozásnak a tehetetlenségét sem. Figyeli, amit róla mondok, és megbocsátja, ha nem pontos.

Tudta, hogy a versnek a szokatlan szemantikai kapcsolódásokat létesítő szövegtípusnak nem az a funkciója, hogy új jelentést hozzon létre. Nincs olyan jelentés, amely kifejezné az igazságot. A nyelv többértelműségére van szükség ahhoz, hogy egy adott pillanatban az egyik lehetséges értelemstruktúra mellett dönthessünk, önmagunkat átadva, saját életidőnk egy darabjával hitelesítve a létrejövő teret, amely mindig a Másik tere és arca is. A verset a nyitottság terének nevezte.

Ebben a térben él ő tovább, melyet versei és költészetről való beszéde megteremtenek.

Utasi Csilla

Megjelent a Tiszatáj 2015/3. számában