Tiszatájonline | 2020. január 7.

Elveszett kisbolygó vagyok

ALAN MOORE, IAN GIBSON: HALO JONES BALLADÁJA
Kilenckötetesnek szánták, olyan képregénynek, amely a címszereplőnő majdnem teljes életét felöleli kamaszkorától egészen idős napjaiig: Alan Moore és Ian Gibson kevéssé ismert, ám bizonyos körökben kultstátuszt élvező űroperája a Fleetway-kiadó és a szerző közötti, karakterjogokat érintő vitái miatt rúg csak három könyvre… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

ALAN MOORE, IAN GIBSON: HALO JONES BALLADÁJA

Kilenckötetesnek szánták, olyan képregénynek, amely a címszereplőnő majdnem teljes életét felöleli kamaszkorától egészen idős napjaiig: Alan Moore és Ian Gibson kevéssé ismert, ám bizonyos körökben kultstátuszt élvező űroperája a Fleetway-kiadó és a szerző közötti, karakterjogokat érintő vitái miatt rúg csak három könyvre, de végeredményben a művet így sem nagyon lehet Moore legjobban sikerült darabjai közé sorolni.

Világépítésben, társadalomrajzban ellenben rendkívül erős a Halo Jones balladája, a szerző rögtön az előszóban bevallja, rajzolóját részben ezért csapta a hóna alá, illetve elismeri, Gibsonnál jobban senki nem rajzol nőket – bevallott szakítás volt ez a Dredd bírót is piacra dobó 2000 AD übermaszkulin, hemoglobinban és sötét humorban tocsogó képregényeihez képest. Feminista karriertörténetében Moore legalább olyan ügyesen teremti meg centrális alakját, mint a V, mint vérbosszú Evey-jét, netán a Watchmen Laurie-ját: a probléma leginkább az elbeszélés módjában jelenik meg. Hiányzik a végig kitartó lendület, a cselekmény hol veszít dinamizmusából, hol új erőre kap, a sztorit gyakorlatilag a minden helyzetben talpon maradni igyekvő, jég hátán is éldegélő Halo karaktere lendíti át a holtpontokon.

Gibson univerzumteremtése apró részletekkel rántja be az olvasót. Eszperantóra hajazó nyelvezetet hoz létre sajátos, csak erre a közegre jellemző köszönéssel („Hoj!”), laza, a ’80-as évek new wave-ét, pop-esztétikáját idéző mondatfűzéssel („Csípj vissza az adrenalinból!”) vagy szavakkal („bitblöki”), de ugyanez a rajzoló panelelrendezésében is visszaköszön. Oldalakat betöltő vagy kocka, téglalap, kör alakúra formált, parányibb keretek zúdulnak egymásra az űrhajósebességgel repülő sztori aládúcolásáért, noha a Halo Jones-hármas nemcsak ritmusával játssza ki legerősebb ütőkártyáit – a három könyv eltérő füzetének tónusa változó, Moore könnyeden indítja űrfantasy-jét, majd elmélyültebb, könyörtelenebb, olykor filozofikusabb irányba tereli a mesét. Szükség is van erre, ugyanis a Halo Jones balladája hamisítatlan coming-of-age story, melynek hangulatingadozásai tökéletesen reflektálnak a szülőbolygójáról elvágyódó, kalandokba és tragédiákba egyaránt bonyolódó emancipált hősnő érzelmeire.

Munkanélküliség, bevándorlókrízis, egyéniségölő hétköznapok, divatmajom stílfasiszták, öntudatlanná lobotomizált, birkaként vonuló csoportosulások: Moore és Gibson élénk színekkel pingált fantáziabirodalmában nemcsak ügyesen skiccelt mellékszereplők villannak fel. Társadalmi keresztmetszetként igazán lenyűgöző a Halo Jones balladája – a Broncs tespedt-kilátástalan, halálos veszélyeket rejtő nyomornegyed-planétája, valamint a Clara Pandy-űrsikló dekadenciája éles kontrasztot teremt szegény és gazdag, önmegvalósítás és dőzsölés között. A szerző ezzel nemcsak a Vaslady konzervatív politikáját zárójelezi, vonalvezetése révén az olvasótábor egyfelől tapasztalhatja egy levegőbe emelkedő sikló csodáját, Halo társává, így űrvagánnyá lényegülhet, de másfelől a pénztelenség, alkoholizmus, bűz gyomorforgató világába is kirándulást tehet, miközben alig várja a katarzist, vagyis az önállósulni próbáló címkarakter révbe érését. Pazar ötlet, hogy Moore ezt a cselekmény bizonyos pontjain a hősnő barátnőin (a koszfészekbe kényelmesedő Rodice, az idejekorán elhalálozó Brinna és a szolgalétet választó Ludy) keresztül artikulálja, de arra is veszi a fáradtságot, hogy különböző férfiak, mint a gyerekkorú algabáró vagy egy hadseregparancsnok oldalán sodródó figuraként, valamint a rideg alfahím-uralom visszautasítójaként is ábrázolja Halót. Gender-politikáján túl a laposodó történeteket itt-ott félbeszakító meta-kiszólások (például egy „Kit érdekel?”-benyögés) vagy az ugyancsak a képregény fiktív konstrukciójára utaló, a főhősnőt mitikus hősként exponáló történészi előadások vagy holo-monográfiák szintén hozzátesznek Halo kalandjaihoz.

Gyilkos robotkutya elől rohan a főszereplő, barátokra lel, a prostitúció örömét és fájdalmait éli meg, hogy végül egy iszonyatosan brutális csillagközi dzsungelháborúba csöppenjen. Nyaktörő iramú odüsszeiáját, mi több, identitáskeresését hűen keretbe foglalja a galaktikus slágerből nincstelenek nótájává váló dal refrénje („Elveszett kisbolygó vagyok.”). Moore ügyel rövid életű kultképregénye pergő sztoriszövésére, de rendre áthallásokat teremt a valósággal, sőt, egyetemes, bárki számára ismerős helyzetekkel, így a Halo Jones balladája, ha nem is hibátlan, de viszonylag korrekt olvasmányként csapódhat le. Ponyvabeütése, stiláris és verbális bravúrjai a hazánkban szintén kiadott, az író otthonában viszont csak 15 később megjelent Különleges Úriemberek Szövetségét előlegezik, ráadásul a thatcheri években olvasók elé tárt munka (jóllehet, képregény-elődei már hosszú ideje léteztek) korát megelőzően biggyeszt kiegészítéseket a Wonder Woman és a Marvel Kapitány girl power-meghajtású szuperhősmozijaihoz.

Szabó G. Ádám

 

The Ballad of Halo Jones, 1984–1986

Fordította: Kodaj Dániel

Fumax Kft.

Budapest, 2019

208 oldal, 5995 Ft