Tiszatájonline | 2024. május 30.

Első és utolsó

FALUCSKAI VERONIKA


Falucskai Veronika vagyok, 21 éves nyíregyházi tollforgató. 11 évesen vettem a fejembe, hogy írni szeretnék, azóta nem múlt el nap, hogy nem ragadtam volna tollat. Kedvenc témáim közé tartozik az emberi lélek mélyének boncolgatása, az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatok hatása az életre. Főként prózában mozgok, az első megjelenésem a 2020-as Száz szóban Budapest c. zsebkötetben olvashatják.


Flóri csak úgy magára kapta a lila esőkabátomat, abban cigizik a gang takarásában. A mézeskalács illata felmászik a magas lépcsőfokokon a társasház tetejére: a hideg rugdossa fel a földszintről. Zöldre mázolt korlátok védik a lakosokat attól, hogy a mélybe zuhanjanak, a korlátokon csücsülő virágtartók alján apró jégcsapokat formál a fagy, hegyesek, mint a varrónők gépében a tű, amivel a téli kabátokat foltozzák. Idén most esik először a hó. Apró pelyhekben hullámzik a szél hátán, akárcsak hullámvasút volna. Flóri lement kicsit kiszellőztetni a fejét két online óra közt, no meg persze egy energiaital kíséretében rágyújtani. Közben a telefonja a zsebében pittyeg, de esze ágában sincs megnézni, ki zaklatja.

A hó puhán érkezik a földre, a tuják levelén is megpihen. Akár meg is érinthetnéd. Gyorsan elolvadna az ujjbegyeden, ahogy a frissen felbuggyanó vér pirosra festi a seb környékét, és ahogyan ismerlek, mindkettőt lenyalnád az ujjadról. És végigfuttatnád a tuják levelein a kezed, és táncolnál a hópelyhekkel, tam-tamot ütnél a jégcsapokkal a virágosládákon, de nem figyelnél a mézeskalács-illatban tobzódó fiúra az udvar sarkában, a rozoga padon.

Flóri nagyot sóhajt. Látom, hogy a válla megemelkedik, és hosszan süllyed. Kijutott mindkettőtöknek a jóból az utóbbi időben – főleg a másik által tesztelt benneteket a sors. Jó is lenne elfelejteni mindent. Flóri éppen ezt teszi. De neked nem megy.

Nem is tudom, hogy megszólítanád-e, ha ott lennél az udvaron. A szürke macskakövön sertepertélnél, a cipőd orra beleakadna a kövek szélébe, és nyomot hagyna a fehérorrú, piros tornacipőn, amitől még ilyen hidegben sem mersz megválni. Mindenkinek vannak hóbortjai.

Flóri elgondolkodik, hogy mit mondana neked, még ha te nem is vagy elég bátor, hogy odamenj hozzá. A történtek után nem hibáztatlak.

Talán csak megkérdezné, hogy hogy vagy mostanában. És még egyszer elnézést kérne.

Nincs miért bocsánatot kérned, mondanád akkor. Tényleg nincs. Ezek a dolgok egyszerűen csak megtörténnek néha. Pedig könnyen elkerülhető lett volna ez az egész mizéria. Inkább megvárja, hogy te menj oda hozzá, mármint, ha ott lennél az udvaron. De nem vagy ott. Flóri ezt nem tudja megbocsájtani magának.

Összébb húzza a derekán az esőkabátot. Túl hideg van ahhoz, hogy már a harmadik cigarettát nyomja el. Úgy néz ki a kócos, szőke tincseivel, mintha ő maga lenne a vándor a ködtenger felett, tudod, azon a romantikus festményen. Bizonyos szempontból az is. Várja a jövőt, és hogy mit tartogat számára, régen ez is nagy dolognak számított, de a te barátságod mindent megváltoztatott. Egy dolgot kivéve. Nyikordul a nehéz faajtó, ami a lépcsőházat és az udvart választja el.

Csak egy fiatal nő. Átvág az udvaron, a lifthez, és újabb ajtócsapódás kíséretében eltűnik. Flóri előhalássza a telefont a zsebéből. Csoportüzenetek tömege. Visszaolvassa az utolsó üzenetváltásotokat.

Nem tudtam. Nem vettem észre. Tudnom kellett volna, hogy ez neked valamivel több, mert minden üzenetemre mindig és azonnal válaszoltál, és hülyén vihogtál, ha megkérdeztem, mi a helyzet, a hajtincseid tekergetted, mint egy kis harmadikos, aki először szerelmes.

Mert először voltam szerelmes, írtad. Én sem tudtam, hogy az vagyok, nagyon sokáig.

Ez nem kifogás, írta Flóri.

Nem először szerelmesek beléd?, kérdezted. És Flóri hirtelen szégyellte a választ. Mindenki megérdemelné, hogy valaki első szerelme legyen, írta, de néha úgy alakulnak a dolgok, hogy az ember nem lesz senki első szerelme.

Ez nem fair, írtad.

Valóban.

És aztán nem válaszoltál.

Az ajtó újra nyikordul. Piros tornacipő, vászonkabát, havas esernyő összecsukló hangja. Flóri nem akar megfordulni, de tudja a lépéseid hangjából, hogy te vagy az.

– Nem gondoltam volna, hogy valaha megint itt leszel – mondja.

– Én sem – ismered be, egy kósza hajtincset a füled mögé tűrsz. – De látni akartalak még egyszer utoljára.

– Utoljára? – Flóri lassan megfordul. Ott állsz előtte teljes valódban. Legszívesebben megölelne, de nem akarja átlépni a határaidat. Kilép a gang takarásából, hogy jól lásson. Egymással szemben álltok a hóesésben.

– Le foglak tiltani mindenhol – mondod lassan. – Facebookon, Instagramon, már a számodat is töröltem.

Flóri bólint.

– Sajnálom.

– Nincs miért bocsánatot kérned – mondod, azzal magadhoz öleled Flórit. A fiú szemébe könnyek szöknek. Ezért is szeretted annyira nagyon. – Szeretlek. Kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy azt mondod, hogy nem szeretsz. Utálni akarlak. Csak így nehéz.

Flóri hátrébb lép egy tyúklépésnyit, és letörli a szemed sarkából a könnycseppeket.

– Gyűlöllek – mondja gyengéden, és két tenyerébe fogja az arcodat. – Minden rendben lesz.

Újabb könnyek szánkáznak le az arcodon. Elfordulsz.

– Szép életet, Flóri. – A fiú is elfordul. Nem akarja látni, hogy kimész az ajtón, csak azt hallja, hogy óvatosan becsukod magad után. Előbújok a kaktuszok mögül, és intek neki, hogy jöjjön be lassan, mert odafagy az udvarra. Flóri hiába az én barátom, ha hárman vagyunk, mindig én vagyok a gyertyatartó.

– Pannit látni olyan, mint mikor a torkába felöklendezett gyomorsavra vizet iszik az ember – mondja Flóri, mikor találkozunk a gangon. Lesöpri a kabátjáról a havat. – Menjünk be, még megfázol.

Átfogja a derekamat, a másik kezével kinyitja az ajtót, és óvatosan betessékel a lakásba. Nem veszi észre, hogy látom, hogy még vet egy pillantást az udvarra.

Várja, hogy ott légy, de én tudom, hogy most láttunk utoljára.