RÉSZLET A CEAUȘESCU ELVTÁRS, PAJTÁS CÍMŰ REGÉNY TERVEZETT MÁSODIK KÖTETÉBŐL
„Nyomd már a gázt, te ökör! Így soha nem érünk oda Scornicești-be!” A sofőr az ajkába harapott és válasz nélkül a gázba taposott. A motor felbőgött, a Dacia erőlködött, de képtelen volt gyorsabban haladni. „Elnök elvtárs, ez a végsebesség. Már így is 120-szal megyünk.” És a szekus tiszt egy pillanatra hátrasandított, vajon mit olvas le a Főnök arcáról. „Az utat nézd, te ökör!”, mordult rá rögvest Ceaușescu, aki dühös volt magára, hogy a jól bevált elnöki Mercedest nagylelkűen leváltotta erre a Dacia 1310-esre, hadd lássa a nép, hogy a nagy vezető közösséget vállal velük, és ő maga is ezzel jár. Persze azért erősebb motort építettek az elnöki flotta autóiba, de csodára így sem volt képes.
Pitești-nél már húsz perces késésben voltak, majd a városból kiérve az autó megadta magát. A nyolc járműből álló konvoj félrehúzott az út szélére. A sofőr felemelte a motorháztetőt, majd pár perc múlva jött is vissza, gondterhelt arccal: „Jelentem, felfőtt a hűtővíz, Elnök elvtárs! És az egyik gumiszelep is széthasadt”, hadarta és tisztelgett. Majd megvakarta a fejét és kissé tanácstalanul megkérdezte: „Esetleg nem tetszik átülni egy másik autóba? Máris lehetne folytatni az utat.” Ceaușescu arca szürkére váltott. Eddig is haragudott, de most kitört: „Téged meg ki kérdezett, te bunkó? Sofőr vagy, vezessél. Nekem akarsz tanácsokat adni? Mit képzelsz magadról, kisfiam?!” A szekus megsemmisülten lógatta a fejét. „Kellett nekem pofáznom”, gondolta. Közben az Elvtárs előrehajolt az anyósülésen utazó Dumitrașco-hoz. „Dumitrașco!” „Jelen!”, vakkantotta az engedelmesen az irodavezető. „Helikoptert. De gyorsan!” Az Elnök hangulata semmi jót nem ígért. Dumitrașco tudta, hogy most jobb, ha mellőzi a szokásos hajbókolást, ha nem akar a sofőr sorsára jutni. Most a gyorsaságon van a hangsúly, hadd lássa az Elvtárs, hogy reá, a Ferentari-i szegénylegényre, mindig számíthat. „Igenis, Elnök elvtárs!”, hadarta, mint akire a világ megmentését bízták és már futott is a következő autóhoz, amiben az elnöki testőrség parancsnoka utazott. „Százados elvtárs! Százados elvtárs! Ceaușescu elvtárs helikoptert akar! Mégpedig most!”, lihegte az Elnöki hivatal titkárságvezetője.
A kövér Măgureanu arcából egy pillanat alatt kifutott a vér. Egy mozdulattal a háta mögé dobta a nyitott pufuleces zacskót, ami betöltötte puffasztott kukoricás csemegével a jármű hátsó ülését és két beosztottját, a következő mozdulattal pedig termetét meghazudtoló gyorsasággal kipattant az autóból és rohant a mögötte állóhoz. Közben a hátul ülő egyenruhások, akik először még meglepődtek a váratlan pufulec-zuhatagtól, vigyorogva rávetették magukat a szétszóródott mannára. Olyan lelkiismeretes munkát végeztek, hogy pár perc alatt ismét tiszta volt a hivatali autó.
A következő járműben ülő a híradósok éppen azt tárgyalták, hogy a Főnök, amikor kivétetett minden drágább alkatrészt a Daciából, mondván a nép ne furikázzon luxusautón, még nem gondolta, hogy őt is utoléri a baj. Ebben a hónapban már másodszor. Ezen jót mulattak. „Mindjárt nem fogtok tovább vigyorogni, bestiák!”, rivallt rájuk Măgureanu, aki a pár sietős lépés után máris szaporán kapkodta a levegőt. „Ceaușescu elvtárs helikoptert akar. Negyed órán belül itt legyen. Értem?!”, azzal választ sem várva elviharzott. Odasompolygott az Elvtárs mögé, aki éppen sűrű hümmögések között az elnöki Dacia motorterét vizsgálta, de mivel fogalma sem volt, hogy mi micsoda, meg mire mutasson, ezúttal képtelen volt értékes útmutatást adni. Így csak annyit vágott a szerencsétlen sofőr képébe: „Csináld meg!”, azzal otthagyta.
Măgureanu ezalatt csak a megfelelő pillanatra várt, majd üdvözült mosollyal, folyamatos hajlongással előadta, hogy a helikopter már úton van. A Főnök azonban továbbra is bosszús volt. Csak legyintett és máris hátat fordított a századosnak, aki óvatosan körülnézett, vajon látták-e sokan a megszégyenítő jelenetet, majd, mikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki valami mással foglalkozik, visszaosont a saját hivatali autójához. Beszállni azonban nem mert, nehogy azt higyje az Elvtárs, hogy nem tesz meg mindent a helyzet megoldása érdekében.
Huszonöt perc múlva végre leereszkedett a Bukarestből küldött helikopter. Addigra Ceaușescu már kétszer is a földhöz vágta elnöki micisapkáját. Eltelt a beígért negyedóra, de a jármű még sehol. Măgureanu ugyan próbálta megnyugtatni, hogy már úton van, meg hogy helikopterrel könnyűszerrel behozzák a lemaradást, hipp-hopp ott lesznek, de hiába. A Főnöknél elszakadt a cérna. Autótól autóig lépkedett, és azzal fenyegetőzött, hogy elsejétől mindenkit kirúg. „Mehettek közlekedési rendőrnek, a kurvák közzé!” Ettől egy kicsit megkönnyebbült. Eszébe jutott, ha nincs is itt még az a fránya helikopter, azért még mindig ő a főnök, aki hüvelykujjának fel vagy lefelé tartásával megkönyörülhet vagy elítélhet bárkit ebben az országban, amely reménysége szerint, még az ő életében európai szuperhatalom lesz. A kapitalisták meg majd sírni járnak ide.
„Nincs itt a Feleségem Elvtársnő, elemében van a Főnök”, vigyorogtak az autókban üldögélő szekusok, mikor végre hátat fordított nekik. Tudták, miről beszélnek. Elena jelenlétében nem osztottak lapot az Elnöknek. Számára olyankor az a szerep jutott, hogy folyton csitítsa a feleségét, aki a Primaverii villán túli világban semmivel sem volt megelégedve. És ennek visszatérően hangot is adott. Ceaușescu pedignem győzött pisszegni. Hiába. Így aztán ezek a közös utak általában azzal zárultak, hogy Elena felhúzta magát valami apróságon, onnantól kezdve pedig már semmi sem volt jó neki. Folyton csak azt emlegette: szégyen! Micsoda szégyen! Így most az Elnök úgy indult felesége nélkül Scornicești-be, mint aki jutalomkiránduláson vesz részt. Élvezte az indulás és a készülődés minden pillanatát, egészen addig, amíg az úton nagyon hamar ki nem derült, hogy Elenának megint csak igaza volt. A Feleségem Elvtársnő ugyanis kikötötte, hogy amíg ezekből a viharvert Daciákból áll az elnöki flotta, addig Nicu zötyögjön csak egyedül az országban.
A helikopter éppen megjelent a látóhatáron, amikor az Elnök magához intette a századost. „Măgureanu!” „Jelen, Elnök elvtárs! Tessék csak nézni, jön már a madár! Már itt is van! Mondtam én, Elnök elvtárs, hogy jönni fog. Ugye, hogy megmondtam?” Azzal üdvözült mosollyal dörzsölte tenyerét, mint aki éppen most nyerte meg a főnyereményt a lottón. Az Elvtárs azonban csak legyintett és közben látványosan lefittyedt az alsó ajka. Ami azt jelezte az elnöki testőrség parancsnokának, hogy a Főnök gondolatban már másutt jár és eszében sincs megdicsérni a megkésett gépmadárért. „Te Măgureanu! Ki volt az a hülye, aki Daciákra cserélte az elnöki flottát? Sőt, látom ti is ilyenekkel jártok. Úgy kell nektek. Ne csak én szenvedjek. He-he-he.” Azzal az út szélén sorakozó autókra bökött, amik közül kettő felemelt motorháztetővel várta a szakértő kezeket.
A kövér százados arcából kifutott a vér. Ma már másodszor. Csak hebegett, habogott. Hogyan is mondja meg a Főnöknek, hogy éppen tőle érkezett az utasítás, hogy ezután kizárólag a román autóipar remekét, a Dacia 1310-est használhatja az elnöki testőrség, de a teljes Szekuritáté is. „Tetszik tudni…”, de nem bírta tovább folytatni, ugyanis egy torkán akadt pufulecdarabka érkezett a megmentésére, amitől köhögési rohamban tört ki. Közben a helikopter lassan ereszkedett a műútra, egyre nőtt a zaj, a rotor pedig nagy szélvihart kavart. Az Elnök azonban látszólag nem zavartatta magát. Egy pillanatra sem nézett a járműre. Csak állt és várt, mint egy hóhér, aki még néhány utolsó, már semmit sem érő pillanatot ajándékoz áldozatának, mielőtt lesújtana rá. Măgureanu végre abbahagyta a köhögést, felnézett, hátha a Főnököt időközben elnyelte a föld, vagy megunta a várakozást, vagy egészségét féltve megijedt az ő köhögésétől, de nem. Az Elvtárs még mindig ott állt előtte, lefittyedt alsóajakkal és csak bámult rá merev szemekkel, mint egy kobra, ami csak azt lesi, mikor csapjon le áldozatára.
„Szóval, tetszik tudni az úgy volt, hogy az Elnök elvtárs izé…, értékes, izé… útmutatásai alapján jártunk el. Így került a kapitalista autók helyébe a Dacia. A mi autónk.” És a hatás kedvéért még hozzátette: „De erősebb motorral!” Ceaușescu már emlékezett. Dühösen gesztikulálni kezdett, hogy rá ne kenjék a dolgot, ő nem így gondolta, hogy ez a hülye bagázs mindent félreért és semmit sem képes rendesen elvégezni. Ő arra adott utasítást, hogy csináljanak egy autót a népnek, meg egy másikat az elvtársaknak. De nem baj, legközelebb a Feleségem Elvtársnő megy ellenőrizni a dolgokat, ostorral a kézben. Akkor aztán lesz nemulass.
A falfehér Măgureanut végül a kíséret többi tagja mentette ki a kínok kínjából, ugyanis a gépmadár már várta utasát. Innentől ment is minden, mint a karikacsapás. Tíz perc sem telt bele, feltűnt Scornicești új városképe, amelyet a rengeteg, négyemeletes tömbház uralt. A Elvtárs szülőfaluja láttán végre jókedvre derült. Mérge elpárolgott, le akarta zárni a témát. „Na jól van, Măgureanu. Végül is jó az a kocsi. Igazi népautó. Ha elromlik, majd megcsinálják. Jó kis munka utáni elfoglaltság. Sőt, közösségépítő! Az emberek összejárnak, segítenek egymásnak, kölcsönkérnek egy-egy csavart, kulcsot, sárhányót, miegymást. Ez az autó összehozza őket és a termelés javítására ösztönöz. Meg különben is, mondtam én, hogy idiótáknak jó lesz.” És jelentőségteljesen kacsintott.
Măgureanu úgy bólogatott, mint egy betanított öleb, ami várja a gazdi jutalomfalatkáit. „Igen, pontosan emlékszem, hogy ezt tetszett mondani. Mindig is csodáltam az Elnök elvtárs éleslátását. Ön annyira a nép lelkébe lát, drága Ceaușescu elvtárs!” Az Elvtárs bólintott, mert egyrészt ő is így gondolta, másrészt meg időközben, a Scornicești-i táj láttán, megrohanták a gyermekkori emlékek. A százados hadarva folytatta: „A nép nagyon hálás ezért a príma kis autóért. Amit aztán szerelhet munka után a tömbház előtt, elmehet vele sorban állni benzinért, felfedezheti vele a sokoldalúan fejlett országunkat. Mennyi, mennyi lehetőség!”, lelkendezett a szekus tiszt, aki boldog volt, hogy a Főnök haragjának viharfelhői végre elvonultak felőle. Az Elvtárs ezalatt egy pillanatra sem vette le a tekintetét a tájról, de azért még odaszúrt egyet: „Ez persze nem jelenti azt, hogy még egyszer az életben büntetlenül egy ilyen szarba ültethettek, mert akkor tényleg mehetsz a Duna-deltába a leprások kórházát igazgatni.”
„Milyen autót tetszik parancsolni, drága Elnök elvtárs? Olyat hozatunk!”, tüsténkedett a százados. Az Elvtárs elgondolkodott egy kis ideig, még az alsó ajka is lefittyedt a nagy igyekezetben. „Hm. A külföldi márka lenne a legjobb, valami nyugatnémet autó, de nem lehet, mert példát is kell mutasson valaki. Ha én elkezdek valami kapitalista autón járni, minden pártvezető olyat akar majd magának. Jó lesz az Aro. De valami speciális, nekem készülő legyen! Nagy és kényelmes. Ami a Feleségem Elvtársnő tetszését is elnyeri.” Ezen a ponton Măgureanu elsápadt. Hogy Ceaușescunénak is tetszen? Ki tud olyat készíteni? Azért mégis tovább feszítette a húrt: „A Szekuritáté Dacia-állományát is lecseréljük Elnök elvtárs?”
Közben a helikopter leereszkedett a helyi iskolaudvar focipályáján, melynek szélén valaki kiadta a parancsot, mire felzúgott az összereglett tömeg. Magasba emelkedtek a trikolórok és a Párt vörös zászlói. Az Elvtárs el volt ragadtatta. Imádta, ha ünneplik. „Ezt nem lehet megunni”, mondta otthon lelkesen a Feleségem Elvtársnőnek, aki ilyenkor csak legyintett. Ha idegesíteni akarta Nicut, még azt is hozzátette epésen: „jobb lett volna, ha maradsz a kaptafánál.” Ilyenkor az Elvtárs dühösen elrohant a házimozijába és valami érdekes western-filmmel vigasztalódott.
Kinyílt a helikopter ajtaja. Odakint pedig felzúgott a soros jelszó: „Tiszteletünk, büszkeségünk! Ceaușescu, Románia!” Az Elvtárs boldog volt. Örült, hogy a Feleségem Elvtársnő nincs jelen, legalább ő sem ronthatja el a jókedvét. Csak feszélyezné, hogy folyton a fülébe súgdos valamit arról, hogy ki mit rontott el. Ez rosszul áll, az csámpás, amaz meg nem tapsol. Mielőtt kiszállt volna a járműből, még hátranézett. „Ti használjátok csak nyugodtan tovább a Daciákat. Úgy kell nektek. Na jó, a testőrség kapjon Aro-kat is. Nehogy ott maradjatok az úton, amíg engem kísértek.” Măgureanu hálásan tisztelgett. Úgy érezte, ma többször is megjárta a poklot és a mennyet, és végül épségben visszatért a földre.
Scornicești óriási változásokon ment keresztül az elmúlt években. Az egykori poros, sáros, jelentéktelen falucska egy évtized alatt többezres várossá dagadt. Amerre a szem ellátott, mindenütt négyemeletes tömbházak uralták a látványt. Csak a város széli utcák ütött-kopott házikói idézték még szégyenlősen az egykori szegénységet.
Sietni kellett, Dumitrașco a kezében szorongatta a forgatókönyvet, izzadt és arra gondolt: mikor lesz ennek vége? Úgy szeretett volna már otthon lenni, megpihenni, hideg sört inni és közben megnézni az esti híradóban, vajon látszik-e ő is, valahol a Főnök közelében? „Na ettől Florica el is ájulna a gyönyörűségtől. Amúgy is mindig azt vadássza a hírekben, vajon benne van-e az ő drága, fontos hivatást végző férjecskéje?”
Félórás lemaradással kezdtek. Az összegyűlt késést a helikopterrel sem sikerült lefaragni. Igaz, ez nem jelentett gondot, kizárólag a rendmániás Elvtárs számára. Az alkalomra kiterelt munkások és diákok, az ünneplő nép ugyanis türelemmel várt. Ahogy máskor is. Minden nap. Megszokta, hogy mindenütt sorba kell álljon és várnia kell. A többségük a környező faluk dülöngélő viskóiból került a panelbe. Úgy élték meg ezt, mint egy időutazást. Igaz, új otthonukban más szabályok uralkodtak. Télen hideg volt benne, nyáron meg meleg, de ők igazán szokva voltak a nyomorúsághoz, sőt egyenesen lenézték azokat, akik még mindig falun és házban laktak.
Ezek az újdonsült városiak, néhány év alatt kommunista nyárspolgárrá lényegültek, akik maguk mögött hagyták paraszti gyökereiket. Úgy jártak haza, falun maradt szüleikhez, rokonaikhoz, mint akik megfogták az Isten lábát, mert városi személyi igazolványuk van, mert tömbházban laknak, ami számukra a haladás, a fejlődés és a modernizmus jelképe volt. Bele is léptek a gereblyébe rendesen. Falun folyton húzták az orrukat az újra felfedezett szagok miatt, forgatták a szemüket a otthon maradtak maradinak tartott véleménye miatt és aztán siettek vissza a panel-kalitkájukba.
Ceaușescuban a jótevőjüket látták, aki nem feledkezett meg szülőfalujáról, hanem kiemelten törődik vele. A Scornicești-ek nem csak egykori szülőfalujukat nézték le, de a megye többi lakóit is. Még a megyeközpontot, Slatina-t is úgy kezelték, mint egy sajnálni való kistestvért. Ceaușescut pedig úgy emlegették egymás között, mint „a mi fiúnk”, aki először is az övék és csak után az országé. Scornicești pedig egyre gyarapodott, felfalta a környező településeket, míg végül túlnőtte a megyeközpontot is. Sáros, földes utcái évről évre fogytak, a vályogházak helyén tömházak emelkedtek. Gyárakat telepítettek a városba, minden ment, mint a karikacsapás. Ceaușescu büszke volt. A Scornicești-i mintát akarta megvalósítani az országban is.
A városlátogatás stadionavatással folytatódott. A város vezetői eredetileg valami ünnepi mérkőzést szerettek volna szervezni az alkalomra, de Ceaușescu már túl volt az évi egy-két stadionlátogatáson, többet már nem bírt volna elviselni, így kizárólag kulturális műsorba egyezett bele. A 18 ezres stadion megtelt a város lakóival, a pályán pedig egymást követték a pátosszal teljes énekek, szavalatok, valamint a jelszavakat, elnöki portrékat és zászlókat hordozó felvonulás. Ceaușescu ezt szerette. Ettől kikapcsolódott. Tapsolt, integetett és élvezte az ünnepélyt. Úgy érezte, sehol másutt nem fogadják ilyen lelkesen és odaadóan, mint Scornicești-en. És ezt talán így is volt. A mellette álló Petrescu, a helyi tanácselnök lelkesen ecsetelte a legutóbbi eredményeket és vázolta a közeljövő terveit.
Az Elnök szórakozottan bólogatott, mint aki figyel is meg nem is, majd váratlanul megszólalt. „Néhány év múlva, 1990-ben visszajövök és akkor nagy ünnepélyt tartunk. Ceaușescu-szobrot avatunk a városközpontban és megkapja a város az új nevét is. Ceaușescuváros.” A tanácselnök mosolyt erőltetett az arcára. Ő beérte volna a mostani névvel is, de ki mer itt ellenkezni? „Szép stadiont kaptatok. Na de a csapat, azzal mi van? Nem hallok rólatok. Mi is a neve?” Petrescu rosszat sejtett, egy pillanat alatt kiszáradt a torka. „Hát, ööö, izé, tetszik tudni, FC Olt Scornicești. A harmadosztályban játszanak. Ügyesek, határozottan ügyesek.”
Az Elvtársnak lefittyedt az alsó ajka. „Harmadosztály? Szórakoztok velem? Idebaszok nektek egy ekkora stadiont és ti meg a harmadosztályban tököltök? Szerencséd, hogy nincs itt a Feleségem Elvtársnő, mert akkor már készítenéd is a bőröndöd a Duna-csatornához.” Petrescu arcából minden szín eltűnt. Halottra vált képpel tátogott, mint egy frissen fogott csuka. „Bocsánatot kérek, Elnök elvtárs, de én…, de én… ezt nem tudtam. Nekem a foci kínaiul van.” Ceaușescu elnevette magát. „Na és? Tanuld meg. A kínaiak az elvtársaink.”
Az Elnök ránézett a tanácselnökre és azon gondolkodott, hogy az ilyen kis senkik miatt nem tud ez az ország olyan iramban haladni, ahogy azt ő szeretné. „Most mit csináljak vele? Eltapossam? Bezárassam? Leváltsam?” Aztán sóhajtott egyet, mint egy mártír, akit nem ért meg senki és hátraszólt Dumitrașco-nak. „Hívjátok fel nekem Angelescut, a Labdarúgó Szövetségtől.” A titkár mélyen meghajolt és már futott is. Petrescunak pedig átvillant a fején, hogy az ilyen meghajlások csodára képesek. Majd ő is kipróbálja.
Néhány perc múlva érkezett is a telefonkagyló. „Angelescu elvtárs van a vonalban, Elnök elvtárs”, tüsténkedett a titkár. És közben körülnézett, látták-e ezek a közelben ülő magas beosztású elvtársak, hogy ő, Dumitrașco, a Ferentari-i putrilakó milyen magasra nőtt a paszulykarón? Ceaușescu megkaparta a torkát, majd megszólalt. „Ejnye, Angelescu! Már megint szólnom kell neked valamiről. Pedig azért vagy a labdarúgó szövetség élén, hogy magadtól is tudd a dolgodat.” A vonal túloldalán Angelescu dadogni kezdett. A múltkor az a megbocsáthatatlan késés, most meg rövid időn belül másodjára is utolérte az Elvtárs haragja. „Jaj, drága Elnök elvtárs! Jaj, szegény fejemnek! Tetszik tudni, engem mindig utolér a baj. Az ördög folyton a sarkamban van.” Ceaușescu összeráncolta a homlokát. „Miféle ördög? Hol élsz te, kedvesem, hogy ördögökkel cimborálsz? Te még mindig a nép ópiumát szívod?” És jót nevetett. „Na mindegy. Itt vagyok Scornicești-en, felavattuk ezt a hatalmas stadiont. Hogy téged nem hívtak? Mindegy. A lényeg, hogy én itt vagyok. Szóval most meg kiderül, hogy valahol a harmadosztályban tengődik a helyi csapat. A tanácselnök egy futball-analfabéta. Most mit csináljak vele? Ez nem az ő szakterülete. A tiéd viszont igen. Szóval intézkedj, kérlek, ez így nem mehet tovább. Ide első osztályú csapat kell. Ez Scornicești. Ennek híres szülötte van. Értem?” A választ már nem várta meg. Mindenesetre a FC Olt Scornicești a következő héttől váratlanul megtáltosodott a bajnokságban. Másfél év múlva pedig már az első osztály újoncaként kezdett.
Ebéd után az Elnök szűkkörű programon vett részt. Csak a kísérete és néhány helyi vezető tartott vele. Hazament. Haza, a városszéli Sár utcába, ahol még ódon házikók dülöngéltek. Köztük szülei egykori viskója. Ezt az utcát, amit a töméntelen mennyiségű sárról neveztek el, még nem érintette a blokképítés. Az Elnök azt tervezte, hogy múzeum nyíljon a szülőházában, amelyben bemutatják, honnan indult a kis Nicu, aki már gyermekkorában is azon törte a fejét, hogy valami nagyot alkosson. A házról a város gondoskodott és várták, mikor érkezik a Primaverii villából a parancs a múzeum létrehozására. Ceaușescu azonban csak várt és várt a végső döntéssel. Hol magával ragadta az érzelmes nosztalgia, hol meg elöntötte a tehetetlen düh, gyermekkori nyomorúsága, részeges apja erőszakossága miatt. Bosszújában a Sár utcában minden kocsmát bezáratott, a rossz emlékeket meg a lelke mélyére száműzte, de időnként azért mégis kísértették ezek a gyermekkori traumák. Hol eltüntetni akarta ezt a magányosan álló házikót, hol pedig felmagasztalni. Ezért aztán csak várt és tépelődött.
Dumitrașco és Petrescu kíséretében lépett be egykori otthonába, ahol mindent úgy hagytak, ahogy szülei kihaltak belőle. A korhadt padló nyikorgott léptei alatt, ahogy lassan körbejárt. Nem volt sok látnivaló. Két ócska ágy a sarokban, amiben a szülei és a kisebb testvérei aludtak. A nagyok, köztük ő is, kiszorultak a dunyhák közül, nekik földre terített szalmazsákok és rongyos takarók jutottak. Két kísérője tapintatosan megállt a bejárati ajtónál. Csak akkor kapták fel a fejüket, amikor látták, hogy az Elnök lassú mozdulatokkal lehajol és benéz az egyik ágy alá. Ahová kisgyerekként gyakran elbújt részegen érkező apjától. Persze nem volt ott senki, de Ceaușescu mégis egykori önmagát kereste. Egy hatéves, kócos hajú, rongyos ruhákba öltöztetett kisfiút, aki tágra nyílt szemekkel bámul az ágy alól és hallgatja apja tétova lépteit.
Az Elnök folytatta sétáját. Benézett a szúette szekrénybe, bekukkantott a konyhasarokba, ahol ráismert néhány régi edényre. És közben annyi jó és rossz az eszébe jutott. Némán tűnődött egy darabig, majd az órájára nézett. Hol menni akart, hol pedig maradni. Végül odalépett Dumitrașco-hoz és Petrescuhoz. „Valami utasítás, drága Elnök elvtárs?”, kérdezte szelíden a tanácselnök. Az Elvtárs zavartan nézett reá, mintha nem is itt lenne, hanem valahol nagyon messze. Csak nézett és hallgatott. Végül rátette a kezét a kilincsre, krákogott és megszólalt. „Semmi, egyelőre semmi. Javítgassátok, ügyeljetek rá, aztán majd meglátjuk.” Szinte menekülőre fogta. A múlt árnyai üldözték. „Éppen elég volt ennyi Scornicești-ből. Éppen elég”, sóhajtott, amikor végre ismét a helikopteren ült, útban a Primaverii villa felé.
